Egy pór korsó cserépdarabjai

„Túlnan, vélem átellenben épen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját míg telemerítette,
Rám nézett át; aztán ment sietve.”
P S A Tisza

„Mint az őrült, ki letépte láncát”
P S A Tisza

„És mi mégis láncot hordunk”
átidézet

„Akasszátok fel a kabátokat!”
önidézet

Aláhúzódik az
eső vastag nyoma,
szaporodó-szapora
ujjaival az ég a földet
fojtogatja, hogy nem lesz pora
holnapra egy szem sem,
csak feketedik a világ,
egyre szívósabban, mint-
ha csak az árnyékához
idomulna s tapadna hozzá,
mint örvénylő házú
csiga, nyújtózva, húzódzkodva,
a felhágó nap tüzétől
sebesen áthevült kőlaphoz,
egy temető sírkövéhez,
s a mögötte lapuló övéihez,
csontvázaihoz és kövéreihez,
mely’ hogy részesül a létből,
s a nemlétből ki mit élvez.

2

Téli éj, vad, szélvész ragadja
ide s tova a hópelyheket,
lelkem ürülhet a latyakba,
mely olyan semmilyen lehet.

Fuldokló cserebogár, sárga,
kizárt, hogy megérje a tavaszt;
túlélt egy telet, egy őszt, sárba
hempergőzött a kis ravasz –

vagy nem is cserebogár volt az,
csupán egy bogár, gúnyát cserélt
más bogárral, s adta a holtat,
némán éltetve a cserét.

Kavarog a fehér s az arany,
vad szél, meg nem szelídíthető;
tárgyát faggatja bolygónyi alany,
földön az ég, s ég a tető.

3

Szent világszabadság, nélküled
a szerelem zsákbamacskajaj jaja;
hazám köztemető, se ajtaja,
se kerítése, nincs hozzá érzület
sem, illő, az illetlennek meg szava
nincs, mondható is és ismeretes.
Vörösmarty. Teste van e névnek,
mint a jó bornak, melyről hóbortos
versek szólnak, hasonlóak a név
viselőjéhez. Én jobb szeretem
józanul adni a tüzes mámort,
tűnjön tőlem a bú, mint a kámfor,
szóval, mert azt, szavamra, megszolgálom.
A tűnődést. Másként, mint vén barátom.
Tüzest mondtam? Nedvesre gondoltam,
hajnalra, mikor az inger rám ront,
s álmomban még megoldást találok;
apám kék ingét öltöm magamra,
azt a bokáig érő világost,
mely a nyakát nyitva hagyta, hosszú
nyakamat úgyszólván kilyukasztva,
hogy lelkemnek találjak kibúvót,
ha hazám elhamvadna. S szakadna
mennybolt, ágyútűz és fatalpa
nyomában már térdig ér a víz –
„Magad elé nézz!” – súgom magamba’,
s már nap tűz, vakító fenn a fény,
no csak, de lenn a földön van az ég.
Talpnyi tócsákban mindég. Oltárok
húznak el mellettem mellékesen,
mígnem magamhoz térek egy homályos
sekrestyében. Szentisten! Nem tréfálok.
Nem könnyű visszatalálnom az ágyhoz.
S ügyelni, hogy még a reggelt túléljem.
Görbülni lássam elgémberült térdem,
szedvén vadgesztenyét a templomtéren.

4

Áll a tenger nagy elámultában,
áll ezüst szakálla dermedtében,
mert viszálya a Földdel nem őbenne,
a Földben támadott. Föltámadott a Föld,
az ember nyughelye, és szakasztott
képmását kergette ki a tengerre,
akárha pókot, zászlaját lengetve,
s hullámfonalát szikkasztva merevre
s szilárdra, amint a felhőkből sziklás
boltívet emel fölénk a zenitre,
mely ránk omlik, ha eljön a vihar
a végítélettel. A kormányos szíve
kihagy, és hatalmasat dobban,
sötéten lobban rongyos bíborában
palástja – körben az üszkös partvidék.
Háború dúl, háború itt s a másvilágban,
élő és holt mindegy, dugába dől egyként
a kettő, a másodikból lesz az első
s harmadikként a döghalál lép elő.

5

De mégsem zápor ez; egy könnycsepp,
s rá még egy, második gyanánt,
harmadikat ejtve, hogy ha bánt.

Elbánt szerelem? Nemzetem, pusztulsz,
csákányt adtál a kezembe – s ha
mégsem, hagytad beszereznem.

Temessek kutyát a szikláshegyen.
Jól emlékszem? Ebem a pórázról
letépve magát száz lábra kelt,

úgy úszott keresztül az utcák
sikátorán, csúszott, kerék alá,
a csúcsforgalmú úttestre,

melyet rossz a nevén neveznem:
Alkotás. – Nemzetem, hülyülsz velem?
Foglaljalak azért imámba,

mivel úgysincs kihez intéznem?
Pedig tettem sokat kápolnánk
térdeplőjén kisfiús hajnalban

borzongva egy rövidnadrágban,
melynek a kantárját imádtam.
A Mamiért is feláldoztam

volna életem, ő meg az övét
a hazáért, teérted, nemzetem,
költögetett kora szürkületben,

„Kelned köll a szabadságért, kicsim!”
és húzta rám a nyári göncöket:
„Szétszórt hajával – üvöltötte


csöndben –, véres homlokával áll
a viharban maga a magyar!”
Nővéreim mélyen aludtak, anyám

fordult csak nyugtalanul a falnak,
őt nem vonzották a forradalmak,
s tébolyultan félt az őrülettől.

PS (avagy távirat Arany Jánosnak)

Szerelmetes fa-Jankóm! Leveledet kapám (és csákányom és ásóm – lapátra azonban nem kívánko­zom, sem kerülni, sem szert tenni reá), idefönt éspedig az éj kékes-barnájában, és szépnek találom, hogy hosszan írsz, s még csak nem is félénken, hogy hátha unni fogom. Unatkozni amúgy szívesen unatkozom, ha időm adatik rá, mert az unalomban rejtőzik a szorongás, abban pedig a te bal­ladai homályod, Aranyom. Amolyan füstarany, mikor az arany füstbe megy, miként az én tervem hazafelé, anyámhoz menet – hogy a füstbe ment aranyat magadra ne vedd. Te ebben az életben biztos nem mész füstbe, nincs az a terv, ami téged, Jankó, tűzre vettetne, ámbár ha szorongásra adom mégis a fejemet, hát az ég tudja… Vagy a föld, ugye, ami olykor az eget is magában foglalja. Például ha lefüllentjük a lánykának a csillagot az égről – ez ismerős neked is, csepűrágó komám? Csak azt ne hidd, hogy szorongáson kaptál rajta, mert unalmamban idézem fel az ekhós szekeret, a cammogást vagy ballagást az éjszakában. A ballada, az más, balladában nem ballag a barom. De illetlenség tőlem idétlenkedni a territóriumodon! Azonnal hagyjam abba! Abbahagytam, érzed, Jankóm? Közös terveinket terveztem szőni néhány sorban – mikor is hirtelen azt hallom itt valakitől, hogy azt hallotta, hogy én be vagyok fogva, és csak a szájam jár, mert jönni semmi nem jön ki rajta. Mintha álmodnám csak, hogy szabadulóban vagyok, csatakosan, valami ágyban, véres tollpárnák között. És a forradalom kakasa még mindig nem és nem fúj riadót. Te Jankó, az lenne ám még az élet, ha te en­gednéd fel az arany napot, és vele együtt te is feljönnél ide látogatni engem, hátha mégis még vagyok. Siess, siess, siess. Nem sürgetlek, csak siess.