Vigyáznom kell

Ahogy telik az idő, lágyul a szívünk.
Vigyáznom kell ezután, mert látom,
mind sírósabb lesz egyik-másik
barátom is. Van olyan például, aki
már nem is nagyon mer nyilvánosan
megszólalni, mert adott pillanatban
menetrendszerűen elcsuklik a hangja,
és kicsordul a könnye. A korral jár.
Így mondják. Hát ne járjon a korral!
Szinte soha nem sírtam kisgyerekként.
Később meg egyáltalán. Betartottam ezt
apám halálakor is. Csak belül sirattam,
de ezt kívülről nem lehetett észrevenni,
azt hiszem. Majd anyám halálakor sem,
pedig tényleg nagyon szerettem.
Nem mérhető könnyekkel a szeretet.
Lehet, egyszerűen csak úgy neveltek,
hogy fiúgyermek nem sír. Férfiembernek
nincs könnye. Elismerem, ez nem más,
mint a ránk örökített diszkrimináció.
De kit érdekel, hogy mi! Most inkább
az foglalkoztat, hogy miért éppen
a kutyánk halálakor csuklott el a hangom,
és buggyant ki egy-két csepp könnyem.
Bár valamennyire leplezni tudtam.
Megírtam már ezt a kutyatörténetet,
de egy pillanatra még vissza kell hozzá
térnem. Nyugtalanít. Ismétlem, nem ez a
kutya volt a legfontosabb az életemben.
Akkor viszont miért? Úgy képzelem,
sem apám, sem anyám nem gondolhatta,
hogy tőlem származik minden. A jó is,
a rossz is. Az egészség, a betegség.
A boldogság, a szenvedés. Nem engem
hibáztattak. Elsősorban Istenben hittek.
Legalábbis anyám. Apám nem igazán.
A lényeg az, hogy nem tettem úgy, mintha
tőlem függne a sorsuk. Nem vállaltam
felelősséget értük. Vagy csak részben.
A kutyánk napról napra gyengült,
és a vége felé már nem evett semmit,
csak nézett ránk rémülten. Mert eddig
tőlünk kapott mindent. Ezek szerint
most a halált is tőlünk fogja kapni?
Mit követett el? Egy ideig még nagy
nehezen rávettük, hogy igyék néhány
korty vizet. Aztán már azt sem. Csak
várta a magyarázatot, de hiába. Vajon
miképpen mondhattam volna meg neki,
hogy már nem múlik rajtunk semmi?
Meg aztán hogyan is hihette volna el
ezt egy kutya? Ha jobban meggondolom,
Isten ugyanígy elhallgatja előlünk, hogy
nem mindenható. Vagy csak nem értjük,
mit beszél. Hát ezért fojtogatott a sírás.
De végül megembereltem magam.