Tőzsér Árpád: Suttogások sötétben

Suttogások sötétben – egy erős cím az előfeltevéseinkre is képes erős hatást gyakorolni. A visszafojtottságot, tompítottságot ingerszegénységet sugalló cím furcsa módon egy olyan mentális képet hoz létre, amelyben éppen a látásinger van ki­kapcsolva, és mintha nekünk, olvasóknak a világot a fényből kinyerhető információk nélkül, csak tompított akusztikai jelekből kellene megértenünk. Megismerkedve a szövegekkel ugyanakkor azt tapasztalhatjuk, hogy a kötet hangvételét – bár a lírai én pozíciójából persze látszódhat így is a versek összessége – nem ilyen módon határozza meg a címből előzetesen kirajzolódó képzet. Hogy a (jelen) olvasó számára mit hordoz a kötet a szövegek tükrében, inkább úgy lehetne összefoglalni, hogy nagyon is kontúros gondolatokkal teli és friss hangon megszólaló – néhol a formai játékosságtól sem mentes – versek sokszólamúan, de mégis egységben, erősen intellektualizált líranyelven beszélnek egy nem túl dicsőséges történelmi múltról, az egyén dilemmáiról és félelmeiről, de legfőképpen egy kontúrjait és viszonyítási pontjait egyre inkább elvesztő jelenről. Nem arról van szó tehát, hogy a szövegek tagadnák vagy feloldanák a világot minden szinten átszövő bizonytalanságot, hiszen nem riadnak vissza az ítéletalkotástól, de nem is adják át önfeledten magukat ennek a korreflexió művelete során.

A jelenkor, amelyben élnünk adatott, eláraszt minket olyan hatásokkal, amelyek még a szenvedésekkel bőven terhelt 20. századi történelemből megtapasztaltaknál is erőteljesebben kérdőjelezik meg a világ absztrakt megismerhetőségét és magyarázhatóságát. Nem csoda, hogy a közelmúlt egész világot megrengető eseményei alapvető nyomot hagytak a verseken, mint az első ténylegesen globális élményünk, a koronavírus-járvány vagy az intenzíven föllángoló politikai mozgalmak (mint a Black Lives Matter), de olyan lokális, a 20. századból a jelenbe továbbhurcolt, hosszú távú problémák is tematizálódnak, mint például a kisebbségi létállapot abszurd és többértelmű jellege.

A földrengésszerűen megváltozó körülmények pedig kikényszerítik a művész és a művészi produktum kulturális helyzetének újrapozícionálását is, vagy legalábbis annak kísérletét, így bizonyos versekben kérdésként tételeződik a vers mint olyan és a verset író szerepe is a kortárs kulturális viszonyok között. „Ez a huszonegyedik századi katyvasz / már nem az én időm” – állítja magáról a kötet dialogikus nyitó versének, a Fogadás a pozsonyi várban-nak az egyik meg nem nevezett szereplője, akiről csak annyi derül ki, hogy idős szlovákiai költő. Ugyanilyen helyzetben lévő társa pedig többek közt azzal a talányos mondattal zárja a kizökkent időről szóló közös elmélkedésüket, hogy „Itt-létünkkel is isten tudja, mit igazolunk”, amely ugyanúgy vonatkozhat a konkrét versbéli fogadási eseményre, ahogyan a kisebbségi lét mint permanens köztesség általános egzisztenciális állapotára is. A Történelem szájszagközelben című prózavers pedig talán még explicitebb módon viszi színre a fenti kétségeket, amikor a versíró pozíciójából megszólaló beszélő a költői szerep lényegére kérdez rá: „De mi közöm magamhoz is, versbéli szerepeimhez? Mi közöm ehhez a vershez, amelyben számomra még szerep sem kínálkozik? S ha kínálkozna? […] Sikerült távol tartani a tárgyamat magamtól?” Itt is záporoznak a nehezen megválaszolható kérdések, e helyütt éppen nem kívülről érkezve, hanem belülről indulva – csupán az utolsó kérdésre kínál valamiféle választ a verscím, ha ekként tekintünk rá.

A kötet meglehetősen nagy ismeret- és műveltséganyagot hoz mozgásba, a versek rengeteg utalást tartalmaznak különböző szerzőkre, gondolkodókra, művekre, eseményekre, igyekezve mintegy kapaszkodóként fölhasználni őket az illékonynak bizonyuló jelen értelmezési kísérleteikor. A vírus- és karanténélmény feldolgozása kapcsán több helyütt előkerül például értelmező párhuzamként Camus A pestise mint olyan szöveg, amely reflektál a kollektívan átélt, totalizált szorongás időszakára (pl. Joseph Grand naplója), mivel az elmúlt száz évben komoly vírustapasztalat nem fordult elő világviszonylatban, de magán viseli a középkori pestisjárvány kollektív traumájának máig ható kulturális lenyomatát is. Ebből kifolyólag szinte értelemszerű, hogy nem egy versből egy olyan élményösszesség árad, amelyet „az utolsó idők” hangulataként lehetne leginkább jellemezni, amely azonban nem rezignációba fut ki, hanem a lírai én egyfajta kritikai hozzáállását eredményezi.

Sokszor egész társadalmak és kultúrák átalakulásának, sőt nemegyszer pusztulásának megéneklése zajlik (Ad altare Dei, Ember és kora), és néhol élesen csattan a kritika ostora a Schönberg zenéjéhez hasonlított kortárs kakofónián (A világszellem elhagyja a világot), valamint az ezt szülő korszellemen is: „[…] a XXI. század: uralkodó és eszmék nélküli birodalom, amely nem tud mit kezdeni magával. Századunk polgára zavartan heherészget” (Hogyan készüljünk derűsen a túlvilágra?). Ez a kultúratapasztalat, a morális iránytű hiánya szintén globális élményként jelentkezik, az érthetetlennel szembeni két legelemibb emberi reakció pedig az elutasítás vagy a nevetés. A folyamatos változás vagy inkább erjedés állapotában létező valóság, pontosabban „az épp széteső világstruktúrák” (Végső struktúrák) tapasztalata pedig paradox kontrasztba kerül a konzerválódás jelenségével: a primer módon bizonytalan jelenkor felé irányuló kritikai hozzáállás addig csak az előző paradigma aránylag stabilnak tekinthető látásmódjából szólalhat meg, amíg nem képződik meg egy új irány az értelmezés számára, amely más perspektívából tekinthet vissza a múltra.

Nem kizárólagos azonban a világban uralkodó morál(talanság)ból és közállapotokból, a kortárs politikából való témamerítés, hiszen a kötetben ugyanúgy jelen van az olyan, belülről fakadó késztetések megverselése is, mint például az esszenciák után való vágyakozás és a végső, ontológiai kérdések faggatása, másfelől a reflexió a tudás, a tapasztalatok halmozásának hiábavalóságára is. Nem véletlen, hogy az alcím külön jelzi, hogy a kötet versesszéket is tartalmaz: az esszéisztikus hangnem csakugyan át- és átszövi a verseket, a műfaj pedig éppen ilyen jellegű, lírai-filozofikus elmélkedések rögzítésére alkalmas, a legpregnánsabban a kötet prózaversei hordozzák ezt a hangnemet. Azt a kettősséget, amelyet a tudásszomj és a tudás gyűjtögetésének hiábavaló volta generál, egyszerre érhetjük tetten például A turista találkozása a Higgs-bozonnal című versben, amelyben a természettudomány diadalának szimbólumává emelt – sokáig csak matematikai hipotézisként létező, a többi részecske tömegének meghatározásáért felelős – Higgs-részecske utáni kutatás ironikus reflexiójába még a mitológiai/vallásos és a tudományos gondolkodás közötti modern feszültség fejtegetése is belefér.

Ugyancsak belső motivációból fakad a halál mint végső misztérium elemzése. A halál elkerülhetetlenségét, a számvetés kényszerét és a halál utáni világhoz fűződő képzeteket taglaló versek azonban mentesek minden érzelgősségtől és pátosztól, de a melankóliát nem nélkülözik. „A nemlét rejtélyes minőségére” (Égő zsiráfok) kérdez rá A vénség lírájának versbeli beszélője is, aki magát már az átmenet állapotába beleképzelve szólal meg: „Zörög a szélben a fák csontváza, csont kéz tapint egy más világot. / A lét, léted már üres váza – / ki tesz bele vajh más virágot?” Az élet utáni szférára vonatkozó egzisztenciális kérdéseket azonban csak föltenni tudjuk, a válasz csupán a kétségek és vélekedések pluralitása lehet, valamint a bi­zony­talanság lírai-ironikus meta­forizálása: „Ijedt diákocskák vagyunk, akik éjjel kozmikus / ágyukba vizelnek, reggel sokáig rejtegetik sötét / bűnüket: értelmük már a caelum főnevet deklinálja, / de fenekük vasalója még a húgyos lepedőn csúszkál” (A nem beszélt nyelv). A lét új szakaszaként elgondolt halál egyenlősíti az életet megjárt embert és a haláltól még távolabb lévőket, hiszen a megszerzett élettapasztalatok nem képeznek többletet senki számára az életen túli szféra bizonytalanságával szemben. Azonban az öregséghez, a halálon még inneni állapothoz sem viszonyul Tőzsér kevesebb iróniával, amelyet többek közt „fosztóképzős etapként” jellemez (Fejünk körül tompa derengés). A tudat halál utáni fölszámolódásától azonban kevésbé kell tartanunk, állítja egy helyütt a lírai én („Reméljük, evilági szenvedélyeink és / szenvedéseink, eszméink és rögeszméink / nem szöknek át – földi éltünk / képviseletében – a halálunk utáni Nüxbe”), mint attól a helyzettől, ha „az Alzheimer nevű kőarcú poszthumán hóhér” még életünkben veszi el a tudatunkat – aki így a középkori halálképzetek újragondolt, autentikusabb megtestesítőjévé válik. A halál mint probléma, csakúgy, mint régen, a költészetben most is megkerülhetetlen, de a jelenben – ellentétben például Dante korával – megoldhatatlan.

A kívülről érkező hatások bizonytalan kakofóniája a szubjektum belső terében ver visszhangot azáltal, hogy a lírai beszédet megalkotó énben reflexiókat és további kérdéseket indukál, kikényszerítve a rendezetlenség valamilyen módon történő elrendezésének egyfajta kísérletét, de legalábbis e rendezetlenség találó és adekvát artikulálását. Efelől nézve a cím is mindjárt más értelmet kaphat: ez a fajta szellemi feldolgozó munka mint suttogás kerül éles oppozícióba az érthetetlennel, azzal az invazív zajjal, amely a külvilág felől folyamatosan érkezik. A suttogás megértésére több figyelmet kell fordítani, mint a kiabáláséra, de alkalmas egészen más, mélyebb meglátások átadására, egy filozofikus líranyelv hordozására. Így válhat a sötétben hallható halk suttogás az olvasó és a lírai én közös menedékévé, amelyben a hangos külső káosz, ha nem is transzformálódhat belső renddé, a reflexív erőfeszítéseknek köszönhetően kívül reked azon, így a tekintet befelé is fordulhat, azt a szférát fürkészve, ahol nincsen szükség külső fényre. (Kortárs, 2021)