Visky András: Kitelepítés

Visky András regénye inkább reményt adó, mintsem negatív 20. századi kor-, illetve családtörténet. A romániai gulágon éppúgy arat – a gázkamrák kivételével – a nagybetűs Halál minden változata (leginkább az éhínség, a fagy, a járványok, az öngyilkosság és a fegyveres erőszak), mint bármely haláltáborban a holokauszt idején, mégsem a kilátástalanság érzése keríti hatalmába a narratíva szereplőit; ennek nyomán az olvasót sem. Mi több, inkább valamiféle derűs belenyugvás, végtelen türelem és a dolgok jóra fordulásába vetett hit hatja át az elbeszélést.

Az én-elbeszélő – autofikcióról lévén szó, maga az író, Visky András – hajdani hétéves önmaga perspektíváját érvényesítve láttatja az eseményeket, időnként pedig a másoktól hallottakat (mint amilyen a család múltja, a szülők megismerkedése és házassága, a gyermekeik születése, az apa perbe fogása és elítélése) tölti ki képzeletével. A felnőtt elbeszélő nyelve csak az utolsó fragmentumokban – a család fogság utáni életéről, a felnőtté válásról és a sorkatonaságról szóló epizódokban – jelenik meg. A regény szomorkás derűjének, sőt iróniájának is inkább a gyermeki nézőpont a forrása, s nem annyira a család vallásos világértése, bár a rajongó, sőt a kissé egzaltált hívő magatartás mindannyiukra erősen jellemző: az elveihez következetesen ragaszkodó lelkész apától a származásánál fogva osztrák („de az sem kizárt, hogy zsidó”) anyán és a család szolgálatába szegődött Márikán, a diakonisszán át a mintát önkéntelenül is követő gyermekekig – mindenkire.

A múlt század ötvenes éveiben, főleg 1956 után a kommunista párt – a Securitatéval karöltve – hozzákezdett a romániai magyar egyházi értelmiség ellehetetlenítéséhez, minek eredményeképp az apát, a karizmatikus fellépésű, prédikációival a hívőkre nagy hatást gyakorló tiszteletest rendszerellenes tevékenységgel vádolják meg, perbe fogják, és huszonkét évig terjedő börtönbüntetésre, családját kitelepítésre ítélik. Utóbbi szinte semmiben sem különbözik a második világháború idején alkalmazott deportálások menetétől: az anyát és a hét gyermeket (a legidősebb tizenegy, a legfiatalabb kétéves) elhurcolják otthonukból, bevagonírozzák, és több közbülső állomáson át végül egy Duna-deltához közeli munkatáborban helyezik el, miközben nemcsak minden ingatlan és ingó vagyonuktól, mozgásszabadságuktól, hanem az intellektuális érvényesülés (iskoláztatás, olvasás, anyanyelvhasználat és szabad vallásgyakorlás) lehetőségeitől is megfosztják őket. Egyetlen értékük egy véletlenül náluk maradt Biblia, amiből az anya – hozzárendelve saját műveltségének és olvasottságának eszköztárát – mindennap felolvas, és magyarázatokat fűz hozzá a gyermekek számára. Károli Gáspár régies nyelvét közben át is ülteti a gyermekek számára is érthető, korszerűbb magyar nyelvre, egyfajta szellemi táplálékká és szertartássá emelve ezáltal a felolvasást, minek következtében nemcsak erőt, hitet ad a továbbélésükhöz, hanem a példázatokat is rávetíti a vészterhes mindennapokra. Ennek nyomán gyermekei a mindennapi életükben sem elsősorban a kilátástalanságot, hanem az isteni elrendelést (próbatételt) látják: felcserélik valóságos életüket a tanításokból megismert történetekkel, nyelvük az Íráséhoz válik hasonlatossá: „testvérnek” szólítják egymást, a nevüket jelölő prófétákkal és bibliai szereplőkkel azonosulnak, terveiket, játékaikat is e tartalmakhoz igazítják. Az elbeszélő például édesanyjuk („Anyánk”) alakját azonosítja Szűz Mária ideálképével, Ferenc testvér vízen próbál járni, kézzel halat fogni; szökésüket is úgy tervezgetik, mint ahogy azt az egyiptomi fogságból való szabadulás történetéből ismerik.

Nemcsak a hét gyerek világszemléletére, hanem a felnőttek többségére is jellemző a bibliai tanok szó szerinti értelmezése és az őszinte csodavárás, így például Márikára, akit a gyerekek Nényunak hívnak, mert egyszerre testesíti meg előttük a nagynéni és a pótanya szerepét. Felesküszik a segítségükre, és velük tart a táborba is annak ellenére, hogy rá – mert nem tartozik a szűkebb család tagjai közé – nem vonatkozik a kitelepítésről szóló végzés; szabadon elmehetne. Többször nem is lehet eldönteni vele kapcsolatban, hogy valóban ekkora jámborság lakozik-e benne, vagy csak gúnyolódik a történések felett, például amikor az Isten nemlétéről szóló párthatározatot kommentálja: „[…] a világ olyan fordulatot vett, amire végképp nem számított, mármint a Mindenható, teszi hozzá Nényu, ráadásul egyhangú párthatározat is született, hogy nincsen isten, a mi istenünk sem létezik, bizony a szovjet testvérek, Isten legyen hozzájuk irgalmas, végre megnyugtatóan kimutatták, hogy nincs, majd aztán hivatalosan Istennek is tudtára adták, így becsületes, valóban, a szemébe kell mondani, hogy eddig, és ne tovább, eszedbe ne jusson létezni, ha már nem létezel, nagy könnyebbség mindenesetre, ami a Párté, az a Párté, el kell ismerni.”

E párthatározat és a köpönyegforgató, kommunista agitátorként szerepet vállaló egyházi emberek tevékenysége nyomán hirdeti ki, fogalmazza meg és jegyzi le az apa („Apánk”) a presbiteri jegyzőkönyvbe is hitvallásukat, amely szerint „a falu népe elhatározta, hogy a názáreti Jézus feltétlen uralma alá veti az életét”. Aláíróinak többségét meghurcolják, börtönbe kerülnek. Egyes kritikusok ennek kapcsán vetették fel az apai felelősség kérdését, illetve azt a mozzanatot, hogy e kérdésre a regény nem ad egyértelmű választ. Vajon jogában áll-e a családfőnek vagy a szülőnek, hogy végletesen ragaszkodva ideológiai meggyőződéséhez és elveihez, családja életét és egzisztenciáját is kockára tegye? Ha leegyszerűsítjük a kérdést: nem jobb-e néha inkább meghátrálni? S bár igaz, hogy a regény – mint más dilemmák esetében sem – nem közvetít számunkra kész konzekvenciákat, ám sokféle módon, esetleírással és jelenségábrázolással ad lehetséges válaszokat vonatkozó kérdéseinkre is. Mind az apa által vezetett közösség tagjai, mind a táborlakók sokféle magatartással és életvezetési modellel próbálnak a felszínen maradni, túlélni, alkalmazkodni; a verőlegény, a besúgó, az agitátor, a meggyőződéses kommunista, az ateista, a kollaboráns, a hittérítő vagy a nihilista szerepét veszik fel, ám az, hogy legtöbbjük mégis (még az egykori táborparancsnok is) a tisztogatások áldozatává válik (ebben a világban bárkivel bármi megtörténhet), azt mutatja, hogy nincs értelme semmilyen visszafogottságnak, meglapulásnak, sőt a hatalommal való együttműködésnek sem. Az apa magyarként, református lelkészként és értelmiségi személyként semmiképp sem kerülhette volna el a közellenségnek kikiáltott társadalmi csoportok és közösségek ellen indított leszámolás­sorozatot, s akkor már jobb egyenes gerinccel és tiszta lelkiismerettel viselni a megpróbáltatásokat.

Az anya magatartásában is van valamiféle megszállottság, amit a gyermekei – különösen András – is jól érzékelnek. Valószínűleg ez a meggyőződés, illetve a rejtett emberi jóságába vetett bizalom meg a végső elkeseredettség kellett ahhoz, hogy (néhány hetes csecsemőjét, Andrást, kendőben magára kötözve) kitartóan csengessen a konspirációs lakás ajtaján, ahova a férjét kihallgatásra vitték, s ahol épp kényszervallatásnak vetik alá. Elszántságával a szekus vallatótisztek és verőlegények sem tudnak mit kezdeni, végül beengedik, zavartan bemutatkoznak – jellemző, hogy többségük magyar, legalábbis magyar nevű –, és elengedik a férjet. Noha az elítéltetéstől és a börtöntől ezzel még nem menekül meg, de a halálra veretéstől igen. Ugyanez az elszánt hit, Isten döntéseibe vetett bizalom élteti benne a reményt, s készteti arra, hogy ne higgye el a férjéről, akiről évek óta nem hallottak semmit, hogy – miként a táborlakó, magányos férfiak nem egészen szándéktalanul vélekednek róla – már rég halott lehet; továbbra is rajongva szereti és várja visszatérését, ami ugyan majd csak hét év múltán következik be – de bekövetkezik.

Egyetlenegyszer adja fel a harcot, s engedi át magát a kimerültség és a betegség hatalmának, minek következtében „meg is hal”. Ekkor viszont az a – gyermekeibe is átplántált – rajongó hit lép működésbe és menti meg az életét, ami a csodaképződés alapját is jelenti. Az ápolók ugyanis az élettelennek látszó asszonyt egyesen a hullaházba vitetik, ám a gyerekek Nényuval és az ugyancsak táborlakó Nadia pilótaasszonnyal az élen ebbe nem nyugszanak bele, ezért utánamennek, és – minden észérvet figyelmen kívül hagyva – megpróbálják életre kelteni, azaz „vissza­rázni” az életbe. És sikerrel járnak.

A csodába kapaszkodó léttapasztalat azért is fontos ebben a közegben, mert minden más a valóságosan megképződött haláltáncról szól körülöttük. Első helyükön, a kimondhatatlan nevű Rãchi­toasa táborban földbe vájt gödörben kénytelenek meghúzódni, s azt tapasztalják, hogy emberi maradványokkal van tele az egész kietlen puszta, mi több, egyik táborlakó igyekszik azonosítani, kihez tartoztak, zsákokba gyűjti és őrzi (köztük saját gyermekeiét is) a talált csontokat. Az ember haláltánca mindennapossá válik környezetükben. Mint az ismert Arany-balladában vagy Madách Tragédiájában, egymás után vetik magukat a Dunába a foglyok, az öregek és a betegek meg – magukat és a családjukat a további szenvedéstől megkímélendő – szándékosan fekszenek ki éjjelente a hóra (miként Sánta Ferenc öregjei vonulnak el a büdösbarlangba) meghalni.

Már-már mosolyra késztető, legalábbis torokszorongatóan megható az az önfeláldozás, amellyel a két felnőtt nő a gyerekeket igyekszik védeni. Amikor a táborban elszaporodnak az éhes és veszett kóbor­ kutyák, Nényu szó szerint kifekszik a ház elé, a küszöbre, hogy inkább őt támadják meg. A részeg, erőszakoskodó táborparancsnokkal szembeni védekezésül pedig vizet forral a tűzhelyen, amiről óhatatlanul a „forró vizet a kopaszra!”-féle mesei rigmus jut eszünkbe. Talán ennek a pozitív értelemben vett nyájszellemnek tudható be, hogy mindannyian – legalábbis többé-kevésbé – épen élik túl a megpróbáltatásokat. A „majdnem” megszorítás csak azért szükséges, mert Ferenc testvér szeme világát karbidlámpa robbanása károsítja, Péter pedig angolkóros lesz. Ugyanakkor az egymás iránti feltétlen ragaszkodás és segítőkészség megtartó erőnek bizonyul. A fiatalabb András kitartóan tornáztatja izomsorvadásos bátyját, a család megtanulja megérteni a dadogós beszédét, a szorongó, ezért ágyba vizelős gyereket az anya maga mellé veszi biztatásul, amíg a testvérei minden alkalommal kicserélik alatta az átnedvesedett szalmát, a hamisan éneklőt pedig meggyőzik, hogy a „tátogásban”, vagyis a kórusban történő hallgatásban is művészi erő és nagyság lakozik.

A táborlét legfontosabb tapasztalatai közé tartozik a nyelven és az időn kívüliség állapotának megtapasztalása. A csak magyarul és nyugat-európai nyelveken (például franciául és németül) beszélő anya számára a román nyelv (bár nagyon igyekszik megtanulni), a gyerekeknek pedig a helyes kiejtés. Még a táborokat jelző településnevek (a már említett Rãchitoasa vagy a későbbi Lãtesţi) kimondása is nehéz számukra, ugyanakkor a nyelvi lelemény ezt az akadályt is képes áthidalni: például a személyi irataikra pecsételt D.O.-, ejtve: „dëo”-s (lakhely nélküli) jelzetben Isten nevét vélik felismerni. Játék, illetve a „nagy szökés” tervezése közben pedig fedőneveket adnak egymásnak, így lesznek „bútordarabok”, komódok, sublótok, kasztenek és kredencek. Végül a szökésről azért mondanak le, mert rájönnek, hogy tulajdonképpen nincs hova hazaszökniük.

Mivel a táborban nem hat az idő múlása, különben is – az apa huszonkét éves büntetésének leteltéig – „rengeteg idejük van”, az amnesztia, vagyis a fogságból való felszabadulás paradox élményként képződik meg számukra. Mintha ismert disztópiák jelszavai („a szabadság rabság”) kelnének életre. Nem tudnak mit kezdeni a szabadságukkal, ezért nem mennek sehova; egészen addig maradnak az immár megszüntetett táborban, amíg egy lelkész értük nem küld valakit. Így kerülnek Bukarest közbeiktatásával végül Józsefházára, s ide érkezik meg hét év után a valóban életben lévő apa, s ott folytatja hittérítő tevékenységét, ahol lefogatása és elítéltetése előtt abbahagyta. Ezzel az epizóddal zárul a regény egyik domináns szólama: a sosem látott, ismeretlen apára való várakozás története.

A regény fejezeteit – nagybetűs kezdetet és megfelelő írásjellel történő befejezést nélkülöző – rövid fragmentumok képezik: lirizált beszédmódjuk révén versként hatnak. Leginkább a Biblia „versnyelvére” hasonlítanak, s ezt annál is inkább gondolhatjuk, mivel nagyon sokszor épp az Írás szövegét tárgyalják, fejtegetik, értelmezik tanulságait a gyermek befogadó szempontjából, amiért néha nemcsak derűs vagy vicces, hanem egyenesen mulatságos következtetéseket tartalmaznak. A tábori bibliaolvasás egyik legérdekesebb reflexiója is épp a nyelvre vonatkozik. Károli archaikus nyelve ugyanis nem mindig érthető a gyermekek számára, ezért Isten nyelvét „hibásnak”, de azért kijavíthatónak, módosíthatónak tartják: „[…] egy beszédhibás isten, de isten…” Ugyanígy tekintenek Isten jelenlé­tének és bölcsességének esetenkénti szemmel látható hiányára is: noha sokszor nincs jelen a történetben, a hiánya, akárcsak az apáé, megtapasztalható, de nem végérvényes; „ki nem hal mögülünk”. Ez eddig – mondja „Apánk” szavait idézve a narrátor – egyedül egy „Nietzsche nevű férfivel” történt meg a világon. (Jelenkor, 2022)