Zsoltárparafrázisok

Zsoltárparafrázis – Hazudni

„Csüggedezésemben ezt mondtam én:
Minden ember hazug.”
(Zsoltárok könyve 116,11)

Megtanítottak hazudni – élni kell, mindenáron,
elmondták neked, mit kell tenned azért, hogy
hiteles legyen a hazugságod, milyen, amikor
már ösztönösen tudsz hazudni, természetesen,
tiszta tekintettel, rezzenéstelen arccal, milyen,
amikor már önmagadat is végképp becsapod.

Mindenki hazudik, mondtad, gyerek voltál még,
a felnőttek is, mondtad, és erre nem lehetett mit
válaszolni, nem tudom, hogyan történt mindaz,
ami megtörtént, visszatekerném az időt, de nem
tekeredik sohasem a megfelelő irányba, megyünk
valahova, addig, amíg mehetünk, ameddig lehet.

Van valami sírhatnék bennem, semmi se úgy,
ahogy kellene, hibát hibára, bűnöket bűnökre
pakol az egyszeri utazó, keresztüllépve mind
a határokon, s nem veszi észre, miféle sebet ejt,
miféle hazugság-mérgeket fecskendez azokba,
akik körülötte vannak kiszolgáltatva, ártatlanul.

Zsoltárparafrázis – Tenyérnyi napok

„Ímé tenyérnyivé tetted napjaimat,
és az én életem te előtted,
mint a semmi.”
(Zsoltárok könyve 39,6)

Tenyérnyivé lettek napjaim, tenyérnyi lett
az időm, mondom magamban, csupán csak
suttogom – valami már végképpen belém
kövesedett, nem tudom kilökni magamból,
nincs olyan erő, ami kivezetné testemből
azt, ami ott, amikor arra gondolok, hogy.

Visszahozhatatlanok a pillanatok, amikor
másképp kellett volna lépnem, amikor nem
úgy, ahogy, nem volt bennem erő, akkor,
akarat sem volt bennem, nem tudtam, mi
ellen is küzdök, nem tudtam azt, miképp
győz felettem, aki épp győzedelmeskedik.

Harcoltam, persze, ahogy mindenki harcol,
akit agresszió ér, picinyke égi szerencse,
ha lett volna, de semmi, semmi, semmi,
legfeljebb szánakozó tekintetek, ennyire
futotta a sorsból, az isteni gondviselésből,
ennyire futotta – előttem tenyérnyi napjaim.