Solymosi József: Lázár Vilmos ezredes, a megbízható csapatparancsnok

Egységes, német nyelvű, erősen központosított, de korlátlan uralkodói akarat érvényesítésével gazdaságában, közigazgatásában és igazságszolgáltatásában modernizált összbirodalom megteremtéséről álmodott Felix zu Schwarzenberg herceg, az Osztrák Császárság 1848. november 21-én hivatalba lépett miniszterelnöke. Schwarzenberg és uralkodója neoabszolutista állami berendezkedésről szőtt álmának megvalósítását akadályozta a birodalmon belüli alkotmányos önállóságért, majd függetlenségért vívott magyar szabadságharc. Az osztrák kormányzat az autokrata orosz cárhoz, I. Miklóshoz fordult fegyveres támogatásért, hogy alattvalói lázadását leverje. Az orosz uralkodó a gyors és biztos siker érdekében akkora hadsereget indított el a Habsburgok birodalmának területére, amely létszámában nemcsak a magyar honvédsereget múlta felül, hanem szövetségesének a háborúban bevetett haderejét is.

Bécset megalázó helyzetbe hozta a honvédsereg 1849. tavaszi győzelemsorozata, majd az, hogy az orosz nagyhatalom katonai segítségére szorult. Ez a dupla megaláztatás is oka volt a brutális osztrák megtorlásnak, amelynek során a hadbírák a szigorú ítélet érdekében a haditörvényszékek eljárásrendjére kiadott utasítástól is eltekintettek.

Hogyan került Lázár Vilmos honvéd ezredes tizenharmadikként az Aradon 1849. október 6-án kivégzett tizenkét honvéd tábornok, a szabadságharc felső katonai vezetői mellé? Miért nem volt számára kegyelem? Solymosi József kötete nemcsak ezekre a kérdésekre adja meg a választ, hanem teljességre törekedve, bőséges dokumentumanyag közzétételével együtt vázolja fel a talán legkevésbé ismert vértanú életútját.

Solymosi József könyvéből az is kiderül, hogy Lázár valójában még ezredes sem volt. Bem altábornagy ezredesi rangra csak augusztus 14-én Lugoson, utólagos jóváhagyás reményében emelte. Az előléptetésre ugyanis a Világos vára közelében húzódó szőlősi mezőn lezajlott fegyverletételt követő napon került sor, így azt hivatalosan már senki nem hagyta jóvá. Bem a frissiben előléptetett ezredest ugyanezen a napon kinevezte a IX. hadtest parancsnokává, mivel a helyben lévő egyetlen tábornok, Dessewffy Arisztid, a hadtest korábbi parancsnoka az emigrációra is gondolva augusztus 14-én reggel elhagyta a lugosi tábort. A déli határ közelében, Karánsebes és Orsova között összeszedett csapatok azonban már csak maradékai voltak a hadtestnek. Lázár, aki a határ felé vezető út biztosítását kapta feladatul, elvállalta a megbízatást, hogy parancsnokként rendjét megőrizve együtt tartsa az ugyan hadtestnek nevezett, de tulajdonképpen csak gyenge hadosztálynyi erőt. A fegyverletételről szóló hírek bizonyossá válásával és szembesülve katonái feláldozásának értelmetlenségével – de látva azt is, hogy már nem az addig védelmezett ügyről, hanem egyes vezérek személyes meneküléséről van szó –, élelmezés nélkül maradt csapatai sorsáról kellett döntenie. Ő maga, ahogy segédtisztje, Matolai Etele feljegyezte, emigrálni semmiképpen nem akart, mert mint kijelentette, „ő ki nem megyen, inkább akar itthon meghalni, mintsem a külföldön akár koldus, akár király lenni”. De ekkor már számos példa mutatta azt is, hogy a szétszéledő vagy magányosan hazatérni igyekvő honvédeket a helybéli román lakosság agyonveri. A közelben lévő császári csapatok parancsnoka, Karl Simbschen vezérőrnagy levélben tájékoztatta Lázárt Görgei fegyverletételéről, és felszólította a kapitulációra. Közben megérkezett hozzá Franz Liechtenstein császári altábornagy levele is, aki tudomást szerezve arról, hogy egykori katonatársa, Dessewffy Arisztid szintén a térségben tartózkodik, neki és Lázárnak büntetlenséget ígért, ha leteszik a fegyvert. Lázár augusztus 19-én estefelé Karánsebes közelében mintegy 2500 emberével kapitulált. Dessewffy, bízva Liechtenstein ígéretében, a maga kíséretével ugyanekkor adta meg magát. Lázár Vilmos öt napig volt tehát igencsak csekély erőt jelentő önálló seregtest parancsnoka.

Az aradi haditörvényszék 1849. szeptember 26-án Lázár Vilmost kötél általi halálra és teljes vagyonvesztésre ítélte, de az ítélet mellé kegyelmi felterjesztést mellékelt. Az ítélet elismerte, hogy Lá­zár csak alezredes és hadosztályparancsnok volt a honvédseregben, a kegyelmi felterjesztésben pedig az szerepelt, hogy „soha nem volt önálló vezér és főnök”. Mint megállapítást nyert, „Haynau augusztus 31-én kiadott, a hadbírósági eljárásokra vonatkozó utasítása szerint Lázár a büntetendők 3. kategóriájába tartozik, ugyanis csupán Dessewffyvel való kapcsolata miatt került ez elé a haditörvényszék elé. Azaz csak egy későbbi időpontban kellett volna tárgyalni az ügyét, elkülönítve az 1. kategóriába tartozó tábornokoktól és a 2. kategóriába tartozó politikai vezetőktől. Maga Liechtenstein altábornagy is közbenjárt Dessewffy és Lázár érdekében, ahogy megígérte. Ennek ellenére vagy éppen ezért Haynau az ítéletet csak annyiban enyhítette, hogy e két vádlott esetében lőpor és golyó általi halálra változtatta a halálbüntetés végrehajtásának módját” – számol be a történész a Lázár sorsát eldöntő ítélet alakulásáról. Lázárék császári csapatok előtt tették le a fegyvert, nem az oroszok előtt, amit maga a hadbíróság is elismert, de mégsem tartotta különösebben méltánylandónak. A kivégzés módjának enyhítésénél többet egyébként nem javasolt a kegyelmi előterjesztés sem.

Lázár Vilmos az október 6-án kivégzettek között a maga 32 évével csaknem a legfiatalabb volt, nála csak a harmincéves Leiningen-Westerburg Károly tábornok volt ifjabb. A Nagybecskereken, huszártiszt családjában született Lázárnak a szakirodalomban általában említett örmény származására vonatkozóan Solymosi József nem talált semmiféle megbízható adatot. Bő tizenegy évnyi katonáskodás után Lázár Vilmos cs. kir. hadnagy tiszti jellegének megtartása nélkül 1844-ben kilépett a szolgálatból, és feleségül vette a háromgyermekes özvegy báró Reviczky Máriát. Házasságuk szerelmi házasság volt, Lázár a gyermekeket sajátjaiként nevelte. Anyagi gondjaik 1847-ben megoldódni látszottak, ugyanis Lázár a Középponti Magyar Vasúttársaságnál vállalt főpénztárnoki állást, majd a társaság elnökének, a később muszkavezetőként elhíresült Zichy Ferenc grófnak a titkára lett.

1848 tavasza Pozsonyban találta a családot. Lázár belépett az önkéntes nemzetőrségbe, majd a volt katonatiszteknek szóló felhívásra tiszti állásért folyamodott a honvédseregbe. Októberben honvéd főhadnagy, novemberben pedig már századosként az utászkarhoz beosztva a Győr környéki sáncépítési munkálatokban vett részt. 1849. január elején a későbbiekben kolerában elhunyt Répásy Mihály tábornoknak a Tiszántúlra visszahúzódó tartalék hadtestébe került, és a tábornok segédtisztje volt 1849. március végéig. Március 31-én már őrnagyként kapott kinevezést a Zemplén, Ung és Bereg megyei csapatokból szervezett dandár élére. Egyre fontosabbá vált ez a vidék, egyrészt a Galícia felőli határvédelem megerősítésének szükségessége miatt, másrészt mert ebben a régióban volt az ország hadianyaggyártásának egyik központja: a munkácsi vasgyár, valamint a turjaremetei és a felsőremetei fegyvergyár. Májusban dandárjával az északi hadsereg állományában, a IX. hadtest kötelékében Sáros vármegyében, főként Bártfa környékén állomásozott. Az ő katonái találkoztak először a magyar határt átlépő orosz főerők előcsapataival Bártfától délre, Lófalu közelében, ahol június 19-én kisebb összecsapásra is sor került közöttük. A magyar védelmet jelentő IX. hadtest és a lengyel légió az orosz főoszlopnak körülbelül tizedét tette ki. Fokozatosan hátrálva, az oroszokat többször szétbontakozásra kényszerítve lassították az ellenség előrenyomulását Miskolcig. A július 10-én alezredessé előléptetett Lázár már hadosztályparancsnokként végül „a déli hadszíntéren folyó harcok talán legmegbízhatóbb alparancsnokává nőtte ki magát”. Bátorságával, határozottságával kitűnt a Szeged kiürítését követő harcokban, az augusztus 5-i szőregi és augusztus 9-i temesvári csatákban. Láttuk, hogy az összeomlást követően is híven, katonái iránti felelősséggel teljesítette kötelességét.

Solymosi József kötetében a vértanú életrajzát 145 tételből álló dokumentumgyűjtemény követi, többségében eddig publikálatlan anyaggal: Lázár hivatalos és magánleveleivel, dandár-, majd hadosztályparancsnoki jelentéseivel, az utolsó napok, majd az aradi haditörvényszék irataival. Felesége, Reviczky Mária sógornőjéhez, Lázár húgához írott leveleiben családi életükről, mindennapi gondjaikról kapunk képet, de az asszony beszámol az 1848-as tavasz pozsonyi világáról, férje nemzetőri, majd honvédtiszti szolgálatáról és kivégzéséről is.

Lázár Vilmos már aradi fogságában német nyelven megírta visszaemlékezését a maga tevékenységére az 1849 áprilisa és augusztusa közötti időszakra vonatkozólag. Solymosi József terjedelmi korlátok miatt kötetébe nem vehette fel ezt az emlékiratot, amely azonban megjelent magyarul Katona Tamásnak Az aradi vértanúk címmel többször újra kiadott dokumentumgyűjteményében, így könnyen hozzáférhető. A visszaemlékezés ezekre a hónapokra fontos és hiteles forrás, de a Solymosi József által közzétett iratokkal együtt megismerteti az olvasót Lázár személyiségével is. Tisztességes emberről, szerető férjről és apáról, józan ítélőképességű, éles szemű, katonai túlkapásokkal szemben szigorúan fellépő parancsnokról van szó. Henryk Dembińskiről szerzett benyomásai nem igazán jók. Emlékiratában kitér egy márciusi esemény leírására, mégpedig a lengyel altábornagynak a főparancsnoki posztról a tisztikar követelésére történt 1849. március 3-i leváltására. A kápolnai „szerencsétlen” csatát követő viharos jelenetet szemtanúként tárgyilagosan, mégis humorérzékkel örökítette meg: Bayer József ezredes „nevetséges pátosszal” kéri a hadműveletekre vonatkozó napló átadását, „Dembiński kardjáért szalad, a mellékszobából három segéd rohan ki, kardjaikat menet közben kötve fel, Löwinger (vezérkari tiszt) hóna alatt tartja a jegyzőkönyvet, és esküszik, hogy csak holttestén át vehetik azt el tőle. Dembiński egyik kezében kardját, másikban egy jegyzőkönyvet tartván, dühös mozdulatokkal folyvást ordítoz. Már valóban hinni kezdém, hogy kénytelen leszek verekedésbe keveredni, amelynek oka is ösmeretlen volt, és amelyben hirtelenében nem tudtam volna, kit üssek, kit védjek? Én azonban összetett karokkal nyugodtan állottam…” A Kossuthra hivatkozó Dembiński leváltását végül maga Kossuth hagyta jóvá, s ez volt a honvédsereg tavaszi győzelemsorozatának feltétele és záloga. Debrecenben Lázár megtapasztalta, „mint gerjesztette Dembiński mindenkiben maga iránt a szánakozást, s mint izgatott Görgey ellen. Ez véleményem szerint nemtelen fegyver volt, és nekem ez az ember nem tudott tetszeni” – olvashatjuk Lázár sorait Matolai Etele fordításában.

A Line Design Kiadó 2016-ban indította el alapkutatásokra épülő, iratmellékletekkel gazdagított életrajzi sorozatát Aradi Vértanúk címmel, Hermann Róbert szerkesztésében. Eddig megjelent Hajagos József tollából Török Ignác és Dessewffy Arisztid, Hernády Zsoltéból Schweidel József, Fleisz Jánoséból Nagysándor József, Csikány Tamáséból Vécsey Károly tábornokok biográfiája. Pelyach István nevével jelzett, több szerző közös munkája Damjanich János tábornok élettörténete. A Kiss Ernő altábornagy életének szentelt kötetet négy szerző tanulmányaiból Hermann Róbert állította össze. Nem készült el még Aulich Lajos, Knezić Károly, Láhner György, Leiningen-Westerburg Károly és Poelten­berg Ernő életrajza. (Bár Hermann Róbert még 1998-ban kis kötetet adott ki Poeltenbergről Mindig az elsők között címmel.)

A kiadó tizenhét kötetre tervezi a sorozatot. Aradon ugyanis nem csak október 6. napja kezdődött kivégzésekkel. Augusztus 22-én felakasztották Ormai Norbert ezredest, a honvéd vadászcsapatok szervezőjét. (Életrajzát Süli Attila írta meg.) Október 25-én agyonlőtték a nyelvújító Kazinczy Ferenc fiát, Kazinczy Lajos ezredest. (Életét – amelyről Pásztor Emil munkája 1979-ben jelent meg – Solymosi József dolgozta fel, még a Lázár-életrajz megírása előtt.) Végül 1850. február 19-én felakasztották Ludwig Hauk alezredest. És az aradi mártírok között tartjuk számon Lenkey János tábornokot is, aki azért kerülte el a halálos ítéletet, mert perét egyre jobban mutatkozó elmeháborodottsága miatt fel kellett függeszteni. Lenkey, akinek huszárszázada 1848 tavaszán Galíciából szökött haza, a börtönben megalázó és nyomorúságos körülmények között 1850. február 9-én hunyt el. Ahogy a hadbíró jelentette Haynaunak, az „orvosok által már régen reménytelen esetnek ítélt” lázadóvezér „végre halál útján fogyatékba jutott”.

Az Aradi Vértanúk életrajzi sorozatával a történész-szakma régi adósságot törleszt. Ideje is, hiszen a nyugati történetírásban „egyre gyakoribb az a fajta teljesen téves értékelés, amely Schwarzen­berget nagy liberális politikusként ünnepli, az aradi vértanúk kivégzését pedig osztrák szempontból nemcsak érthetőnek, hanem helyesnek is tartja”. A már említett Katona Tamásnak, az aradi peranyagokat közreadó történésznek ez az 1970-es évek végén tett megállapítása semmit nem veszített érvényességéből. (Line Design, 2022)