Fönt a toronymagas fenyők és juharok ágai közt siklanak – bujkálva – a vitorlások.
A ház domboldalra épült (még terméskőből, ölnyi széles fallal).
A kert aljában a nagyszülők ültette fák függönyt húztak a hajdani szabad kilátás elé. De aztán megkoptak, megritkásodtak. Újra kitűnt az ismerős tó, mely innen a hegyről nézve olyan a kékségével, mint egy keretére állított óriási festmény.
Éjjel az ágak közt villanylámpa füzérrel fölékesített kisebb-nagyobb kiránduló hajók bujkálnak, födélzetükről a gépzene távolodásuk arányában halkul és nyúlik.
De megérdemel tán mindez hálásabb-ünnepibb hangot is, mert olyan pihentető, s oly hihetetlen.
Van miért nem aludnom. Ott van
a hajnalcsillag bár ablakomban.
Ősi őr-társ, mielőtt elmenne,
bepillant az öreg az öregre.
Fényén bár rég legendák haladtak,
nem magam vélem fiatalabbnak.
Mutat ő célt bizton ifjú tűzzel –
S mögülem hány fejedelem tűnt el!
Van miért álmatlankodnom. Éget
de csak éget s csak téged a fényed
s nem világít… Se király, se pásztor –
Nem csahint egy eb a pusztaságból.
Örök juhaim,
göndöreim, gyapjasaim,
végtelen ütemü
költeményeim,
melyeken mindig kicsattan a rím
hallelujázó s keserű
gondolataim,
fehér sörényű lovaim
kifogyhatatlan olvasmányaim
Csak kezdésül a csillagok már odafönt úgy röpködtek, olyan szem-szédítő nyüzsgésben, akár a költözésre gyakorlatozó fecskék. Azután egyszerre csak nem fönt végezték ezt a tébolyult rajzást, hanem szinte a talajt súrolva, mint ugyancsak a fecskék vihar előtt, alkonyi felhőszakadás közeledtekor. De légy-zsákmányul mit kapkodtak ők kéjes csivogással szorongásukban: letaszítottságukban is? Lelkeket?
Mindez hajnali álom volt. Oly gyönyört izelítgetve, minőt a kivilágított körhintától reméltem, amikor még csak hallottam róla. Nem is álom volt, hanem szendergés, mert hisz közben tudtam, hogy el kellene oltanom a még virradás előtt meggyújtott olvasólámpát, amely alig húsz centire égett a fejem fölött, íme álmomban is kápráztatóan.
A kéziratos hagyatékból sajtó alá rendezte Illyés Mária.