Szomorúak vagy bőszek voltak a magyar jeles klasszikus költők akkor, amikor búsak voltak? Különös kérdés, és máig hálás vitatéma. Nem mindig olyan könnyű ebben minden esetben dűlőre jutnunk. Íme, egy Petőfi-idézet, amelyben nehéz eldönteni, hogy a közéleti vitát folytató kávéházi ifjak búsak vagy feldúltak voltak: „A kávéházban még csak néhány fiatal ember volt, kik nagy busan politizáltak” (Részlet Petőfi Sándor 1848-as naplójából). Természetes, hogy számos közismert idézetet tudunk hozni a bús melléknév elsődleges jelentésére, azaz amikor azt jelenti, hogy a bús személy, állat, természeti jelenség vagy egyéb bánatos, szomorú. „Mi ördögért vagy úgy a búnak eredve?” (Petőfi Sándor: János vitéz); „Hallod-e a fülemülét, / fülemüle bús énekét?” (Petőfi Sándor: Ereszkedik le a felhő). Czuczor Gergely és Fogarasi János A magyar nyelv szótára című munkájukban a szónak csupán közismert jelentését közlik, azaz bús, tehát bánatos, szomorú és ezek szinonimái. Meg kell jegyezni, hogy Vámbéry Ármin ezt a szűkített jelentést az említett nagy opus megjelenésekor azonnal kifogásolta is, hiányolta a szó többi jelentését.
A magyar nyelv nagyszótárát1 is segítségül hívom. Eme jeles és legújabb (2021. július 16-án jelent meg a VIII. kötete) szótárunk a bús melléknevünknek alapjelentései mellett megadja két, ma már jószerivel feledésbe merült jelentését is. Eszerint egyfelől a bús szavunk a régmúltban jelentett borúsat és sötétet is, valamint elsősorban az irodalmi és főként lírai szövegekben bőszet, dühöset, indulatosat is. A török nyelvemlékek alapján semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy a bosszant ige nyelvünkben török jövevényszó (busan).2 Az ótörök nyelvemlékek ismernek egy bus igét, amelyet Clauson etimológiai szótára így értelmez: to be irritated, annoyed.3 A Magyar Nyelv Értelmező Szótára4 ezzel a felvetéssel tömörebben, kisebb terjedelemben, csekélyebb példatárral, ám lényegileg szinkronban foglal állást. A Magyar etimológiai szótár5 erre a problémakörre nem tér ki a bús szócikkében. A magyar nyelv történeti etimológiai szótára6 szerint viszont az a megfejtési kísérlet, amely szerint a bús forrása a török bus (harag) vagy busu (haragos) lehetett, nem meggyőző. K. Palló Margit fent említett, török igékről szóló jeles tanulmánya szerint viszont megállja a helyét.
Mi egyebet tehetnék, segítségül hívom további jeles klasszikus lírikusainkat. Arany János Pétere és Pálja a híres A fülemile versben „bírót búsít” azaz a perlekedő felek a bírót nemcsak szomorítják, hanem inkább idegesítik, zaklatják, abszurd madárfütty-perlekedésükkel bosszantják, nyaggatják is. Arany János példájánál maradva idézhetjük Toldi alakját is, aki Laczfi Endre nádorral és seregével való találkozása és nyilvános megszégyenítése után inkább indulatos, feldúlt, bár talán szomorúnak, elkeseredettnek, csalódottnak is mondható: „Toldi meg nagybúsan hazafelé ballag / Vaskos lábnyomától messze reng a parlag.” Pázmán lovag egyértelműen indulatos, a bús szó mellett a haragos is szerepel az alábbi idézetben: „Oda mene jó lovag, bús-haragos Pázmán” (Pázmán lovag). A bús és haragos kifejezésnek azonos mondatban vagy szövegrészletben direkt egymás melletti használata nem ritka a magyar lírában (lásd lentebbi példáimat). Ezen a ponton rögtön azt is meg kell jegyeznem, hogy szintén a Toldiban láthatunk arra is példát, hogy Arany János a bús melléknevet az általunk jól ismert szomorú alapjelentésében is használja. A harmadik ének így kezdődik: „Bezzeg nem busultak ám az ősi házban, / Szintén eltörődtek az evés-ivásban.” A negyedik énekben pedig ezt olvashatjuk: „Nagyon elbusúla Bence a beszéden, / Szánta kis gazdáját, hogy bujdosni mégyen.” Arany Jánosnál maradva: a kismadár is inkább szomorú, mint indulatos a Rákóczinéban: „Mi lelt téged bús gilice madárka?”
Az esetleges tematizálás önkényességének ódiumát felvállalva három nagy témacsoportot különítettem el elsősorban, de nem kizárólag 18–19. századi költőink verseiben, melyek esetében a bús melléknevünk indulatot, felbőszültséget, haragot fejez ki. A bús alapjelentését a költői szövegekben alapvetőnek tekintettem, ehhez ezért nem hoztam lírikusainktól sok idézetet. A témacsoportosítás részemről bevallottan esetleges. Emberek által megfogalmazott vagy kifejezett szavak vagy cselekvések, természeti jelenségek haragos mivolta, valamint felbőszült állatok haragja, indulati kitörései adják a három témacsoportot.
Emberi indulatok, dühös, felindult lélekállapotok fogalmazódnak meg az alábbi idézetekben, a bús melléknevünk alábbi alkalmazásaiban: „követvén haragod első bús hevét” (Batsányi János: Tartóztatás); „Káldor erős volt bús dühödésében” (Vörösmarty Mihály: A két szomszédvár); „Bús csatákat” említ szintén Vörösmarty a Szilágyi és Hajmásiban, de bús csatákról példának okáért Tompa Mihály is ír A testvérek című versében. A további példák szédületes tömegét lehetne citálni: „Bús mérgében, haragjában Szeme sürű szikrát hányt” (Kisfaludy Sándor: Frangyepán Erzsébet) „Teste béburkolva őszi nap ködével, Lelke bús haragnak sötét fellegével” (Arany János: Toldi estéje); „A bús férjfiak megrázván lánczokot, hasztalan forralták titkos bosszújokot” (Verseghy Ferenc: A Magyar Músának háládatos öröme). Legismertebb példa természetesen a Kölcsey Ferenc Himnuszából vett jeles idézet, mely irodalmi viták során elő is szokott kerülni: „nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára”. Ilyenkor a vitázó felek egyike-másika talán azt is beveti az érvek közé, hogy Mátyás serege sötét volt, azaz itt a fekete sereg fekete színére (is) gondolhatott a költő. Horger Antal nevét mindenképp említenem kell, ne csak József Attila megbélyegző Tiszta szívvel című verse okán jusson eszébe a kedves olvasónak ez a kiváló tudós. Horger egy 1902-es cikkében rámutat, hogy a Himnusz soraiban az említett Mátyás-had bús mivolta annyi, mint „felbőszült, dühös”. Horger Arany Jánosnak a már említett A fülemile versét szintén citálja, a „bírót búsít” idézetet szintúgy példaként hozza. Ezt írja továbbá: „Miért is volt bús Mátyás hada, mikor elfoglalta Bécsnek büszke várát; hiszen talán inkább örvendenie kellett volna fényes győzelmének. Pedig mai nyelvérzékünk szerint egészen jogosult volna ez a kérdés, mert a bús szó ma csak szomorút, bánatost jelent.”7 Ezen a ponton kellő tisztelettel, de kénytelen vagyok vitába szállni Horger Antallal, hisz az ő konkrét kortársai közül is több idézetet találtam, amelyek 20. századiak, és a bús szó haragos, dühös jelentését hordozzák. (Lásd lentebb, a másik két tematikus csoportosításban.) Nehéz kérdés azonban, hogy a 20. századi költők a szónak ebben a jelentésében esetenként nem szándékosan archaizáltak-e. Horger egy Berzsenyi-példát is közöl: „Téged dicsőít a Zenit és Nadír / A szélvészek bús harca, az égi fény.”8 Martinkó András irodalomtörténészt is foglalkoztatta Mátyás seregének bús jelzője. Izgalmas, Értjük vagy félreértjük a költő szavát?9 című kötetében foglalkozik a szóval: „A bús szónak volt egy sötét, fekete jelentése, tehát itt a fekete sereg jelentésben is szerepelhet.”10 Itt Martinkó András vélhetőleg Zlinszky Aladár Szemelvények a magyar nemzeti lyra köréből11 című gyűjteményére utal, amely műre egyébiránt röviden, és annak a fekete seregre vonatkozó felvetését határozottan elvetve Horger is hivatkozik. A szerző korábbi, a Magyar Rádió Társalgó című műsorában elhangzott, Közismert versek nyelvi magyarázata című sorozatát publikálta ebben az inkább népszerűsítésre, mint az irodalomtudós közgondolkodás számára összeállított kötetében. Mátyás király felbőszült seregének említése mellett a bús kifejezést Kölcsey Ferenc egyéb versében is említi hasonló jelentéstartalommal, például: „Harcol ő, de bús harcában Keble s arca sebesűl” (Vérmenyekző).
A 18–20. századi magyar irodalmi művekben gyakran kerül elő a bús melléknévnek a vad, heves, bősz jelentése második választott témacsoportom esetében, a természeti jelenségekre vonatkoztatva is. Példák a megvadult természetre vonatkozóan: „Ah, menny-dörögj, bús Ég” (Bessenyei György: Agis tragédiája); „Forr a világ bús tengere, oh, Magyar!” (Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz). A Himnusz kapcsán már idézett Kölcsey Ferenc a Vész című versében a bús melléknevet többször is említi, valahányszor a szónak a haragos, vad, heves jelentésében: „Bús vihar kél, duzzad a hab. […] Fennzajong bús tenger árja.” Tompa Mihály szintén bús vihart említ a Napraforgók című versében. Amint Horger megjegyzése okán már említettem, 20. századi példákat is bőséggel citálhatunk. Dsida Jenő 1938-ban írott, szépen, daktilikusan lüktető verséből idézek: „Szembe haladni a széllel, ázni ha bús zivatar vág” (Őszintén megdicsérjük az egész világot). Tóth Árpád az Ott kint a télnek bús haragja című versének már a címében is egyértelműen bősz, indulatos és véletlenül sem szomorú haragot ábrázol: „Ott kint a télnek bús haragja / Fagyosan zordul, dúlva dúl!” Somlyó Zoltán A bús kovács című versének kovácsa is inkább vad, mint bánatos. „Még áll a harc, még áll a vad, kegyetlen / Bús küzdelem, de lelkünk már szelíd” – írja Juhász Gyula a Prológusban.
Megvadult, felbőszült állatok esetében egyebek közt az alábbi példák kínálják magukat: „bús bika módjára” (Földi János).12 A költő által ábrázolt bika nyilván felbőszült, és nem mélabús. Arany Jánosnál a Toldi szerelmének hatodik énekében a bús bika töri a nádat a réten. „A Secláverekkel úgy megütközött, Mint a bús oroszlány a több vadak között” (Gvadányi József).13 Itt sem az oroszlán bánatával, depressziójával, hanem inkább harcias hevességével szembesülhetünk. Kosztolányi Dezső talán csaholó, vad kutyákra gondol, amikor külvárosi bús ebeket említ az Én feleségem, jó és drága-drága című versben, de ki tudja, mire gondolt a költő. Gondolta a fene! Lehet, hogy csupán mélabúsak voltak a külváros négylábúi. De vajon egy bánatos, lemondó kutya tud-e, szokott-e hevesen, vérszomjasan csaholni? Ady Endre közismert, A grófi szérűn című versében „lompos, bús kutya csahol”. A kutyaugatásra a vers szerint „koldus, rossz álmú zsellér ébred”. Itt is inkább vad, mint búskomor kutyákra asszociálhat a nyájas olvasó. Heves, csahos kutyák ugatására inkább felébred a zsellér, főként, ha rossz álmú.
Ismerjük szitokszóként is a bús melléknevünket, ez ráadásul ki sem ment a köznapi nyelvhasználatból, sőt: él és virul. A szitkozódásra, indulatos „Menjetek a búsba! Menjetek a bús francba!” – „Még egyik se hozta ki annyira a sodrából, hogy káromkodni kezdjen és elküldje őket a bús fenébe.”14 Durvább mai, közhasználatú példák is eszembe jutnak, de ezeket most nem idézném.
Jegyzetek
1 https://nagyszotar.nytud.hu
2 K. Palló Margit, Régi török eredetű igéink, Szeged, 1982.
3 ingerült, bosszús, mérges – Uo.
4 arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-a-magyar-nyelv-ertelmezo-szotara
5 arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-etimologiai-szotar
6 Akadémiai, Budapest, 1. kötet, 1967.
7 Horger Antal, Nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára, Magyar Nyelvőr, 31. (1902), 523–524.
8 Uo., 23.; ill. K. Palló, i. m., 56.
9 RTV–Minerva, 1983.
10 Uo., 104.
11 Franklin Társulat, Budapest, 1904; 128–131. oldal.
12 Földi János, Magyar grammatikája, szerk. Gulyás Károly, Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1912, 228.
13 Gvadányi József, Rontó Pálnak egy Magyar lovas Köz-Katonának és gróf Benyovszki Móritznak életek […] s véghez vitt Dolgaiknak le-írása, Wéber, Pozsony–Komárom, 1793, 478.
14 Galgóczi Erzsébet, Közel a kés, Szépirodalmi, Budapest, 1978, 176.
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
