Lapis József: Elég

Milyen kritikus Lapis József? Röviden: több mint elég jó. Mint az Elégben összegyűjtött kritikák is tanúsítják, szellemes, az irodalmat, a világot és önnön működését iróniával és gyengéd humorral szemlélő, ám túl szerény és túlságosan is nagyvonalú. Ennél is fontosabb lehet azonban az, hogy Lapis József olyan kritikus, akit érdekel a kritikai gyakorlat elmélete, így az is, hogy amennyiben csináljuk, miként érdemes csinálni. Az Elég. Közelítések a kortárs irodalomkritikához című kötetet, és ez nem kevés, éppen az különbözteti meg a klasszikus kritikagyűjteményektől – amikkel kapcsolatban, ahogy erre Nagy Hilda is utal (Nagy Hilda, Egy kritikus intelmei, https://www.kulter.hu/2023/01/lapis-jozsef-eleg-kritika/), felvethető a kérdés, hogy van-e a dokumentumértéken túlmutató jelentőségük egyáltalán –, hogy gondolkodik a kritika műfajáról. A mai napig alulreflektáltabb gyermekkönyvkritika-írásnak szen­telt értekezések e tekintetben például különösen hasznosak lehetnek sokak számára.

A kritikaírás Lapis-féle modelljéről közvetett módon a második blokk huszonegy írásából, közvetlenül pedig az Elég első blokkját kitevő metakritikai szövegekből, valamint egy, a kötetben helyet kapó beszélgetésből kaphatunk árnyalt képet. Ezeket a könyvben egy harmadik, irodalomértelmező esszéket felvonultató blokk követi. Fontos megjegyezni, hogy Lapis kritikái messzemenően visszaigazolják az elméleti fejtegetésekben foglalt alapelveket, így az elmélet és gyakorlat viszonya itt meglehetősen harmonikus.

De miben is állnak ezek az alapvető ismeretek? Egyfelől már az első szövegben felfigyelhetünk arra, hogy a szerző számára igen fontos a kritikai és metakritikai diskurzus alapvető civilizációs normáinak fenntartása (ez később is visszatérő motívum), ami főként abban érhető tetten, hogy mind a személyeskedő, mind pedig a túl durva megnyilatkozásoktól távolságot tart, hol implicit, hol explicit módon rámutatva ezek problematikusságára. A kötetnyitó Kis kritikai thesaurus szócikkeinek iróniája tulajdonképp maga is ezt a szerepet tölti be: az irodalmi élet ágenseinek bemutatása során felvázolt portrék olyan típushibákat – gyengeségeket és elfogódottságokat – is ironikus reflexió tárgyává tesznek, amelyek eluralkodása egyenesen vezethet a diskurzus lezülléséhez. Lapis iróniája reflektál és reflexióra késztet, lát és láttat, egyszóval didaktikai funkcióval bír. Másfelől olyan, az irodalomkritika szerkezeti és nyelvi felépítésére vonatkozó megfontolásokkal is szembesülhetünk, amelyek jóval nyilvánvalóbban és határozottabban vezetnek be a kritikaírás alapjaiba.

Az elég jó kritikus című, első megjelenése óta számtalanszor hivatkozott írás a maga tíz pontba szedett kritikaírói szabályrendszerét egy analógiával vezeti be: „Vasemberre és Thorra akkor van szükség, ha az univerzum (de minimum a Föld) áll sürgető elpusztítás előtt, de ők kicsire nem adnak. A romokat a S.H.I.E.L.D. háttércsapata takarítja el, s ők végzik a nélkülözhetetlen kulimunkát is.” Lapis analógiája szerint a S.H.I.E.L.D. az „elég jó kritikus” szerepét világítja meg, ami azt is jelenti, hogy az elég jó kritikus, akárcsak a szerző, tulajdonképpen a „középszerű, munkás kritikus” pozícióját foglalja el, aki nem alkot semmi eget rengetőt, és aki, ellentétben a szuperhősökkel, nem dönti romba Manhattan látképét, miközben a világot óvja a rá leselkedő fenyegetésektől. Amíg innen nézve a S.H.I.E.L.D.-et a hátramaradó világ érdekli, addig Vasembert és Thort az aktuális nagy – részben általuk is kreált – esemény köti le. Az elég jó kritikus ereje tehát éppen a középszerűségben rejlik: nem formálja át a világot, viszont mivel inkább része annak, nem is rombolja le azt. Működése, akár azt is lehetne mondani, fenntartható.

Az elég jó kritikus ilyesformán, mutat rá Lapis, a rendezett irodalomkritikai élet minimuma: a kritika ökonómiájának az elég jó és a formabontó kritikus éppúgy része, sőt, az elég jó kritikus tulajdonképp az utóbbi feltétele. Habár első ránézésre ennek nem feltétlenül érzékelhető a jelentősége, a szerző ezzel jelentősen feljebb teszi a lécet, hiszen a megbízható középszerben rögzíti a minimumot, ahelyett, hogy belépési küszöbökről értekezne (a szöveg által rögzített egyszerű, gyakorlatias intelmek együttese korántsem olyan könnyen abszolválható, mint amilyennek elsőre látszik). Az Elég mindenekelőtt azért effajta minimumokat rögzít, mert a maximumokat tervezhetetlen, eseményszerű létmóddal bíró formációknak tartja: „a legérdekesebb kritikák épp […] a szabálytalanok és öntörvényűek közül kerülnek ki, talán éppen ezért érdemes merengeni a kritikaírás szabálytárán. […] Jelen sorok írója […] nem tud abban segíteni, hogy hogyan jöjjön létre körülöttünk szingularitás.” A kritikaírás maximuma eszerint csak a minimumok, a szabálytalan a szabályos, a normatörő a normatív irányából lesz érzékelhető, és talán létrehozható is: megbízható, magabiztos szakmai tudás nélkül, és erről például a jobb költők a mai napig tudnak, aligha lehetséges egyedit létrehozni. Amíg a minimum Lapis­nál meghatározható és meghatározandó, addig a szinguláris a maga nyitottságában válik elgondolhatóvá. Ez nem csupán arra mutat rá, hogy a kritika, ellentétben az olykor sajnos irodalmárkörökben is forgalmazott, a kritikusi potenciált egy félreértett demokratizmus miatt mindenkiben felfedező vélekedéssel, tanulandó és – még az értékelhető minimuma is – felkészültséget igényel, hanem arra is, hogy akárcsak a szépirodalmi alkotás, kreatív munka, így korántsem magától értetődő az, amikor egy szerző értő, a művét izgalmas perspektívába helyezni képes kritikusára talál. A szingu­laritás megképződésének feltételei tanulhatatlanok, de tanulás nélkül senki körül nem képződik szingularitás, összegezhetnénk az Elég belátását.

A kötet A kritikaírás fonákja című szövege nemcsak arra mutat rá, hogy a könyveket, amelyekről a kritikus ír, érdemes elolvasni, hanem arra a rendszerszintű problémára is, ami a könyvek el nem olvasásához vezethet: túl sok a könyv és túl kevés a kritikus, ami az egy főre jutó recenziós példányok növekedésével egyenes arányban növeli a kiégés kockázatát is. Az ember vagy nemet mond, vagy kiég – Lapis maga is a kritikusi kedve átmeneti felszámolódásáról ad hírt a könyv elején, és ez, noha a szerző ezt a Kortárs irodalom és kritikai diskurzus… című, a kötetben olvasható beszélgetésben hosszabban is kifejti, kötődik a saját ízlésbe vetett hit megingásához, nem függetleníthető a kulturális ipar egyre nehezedő teherként is érzékelhetővé válni képes működésmódjától sem. Az itt feltűnő, ám a kötet írásaiban egészében ki nem bontott etikai kérdés, vagyis az, hogy a kritikus a könyvnek vagy a könyviparnak (és szereplőinek) tartozik elsősorban felelősséggel, a kritikaírói gyakorlat egyik alapvető problémája. Se seri, se száma azoknak a „kritikáknak”, amelyek egy recenziós példányért cserébe hajlandók eladni a jó véleményüket. Feltehető persze a kérdés: hogyha a kritikus feladatai közé tartozik, amennyiben inkább a könyv iránti felelősségéről szeret gondolkodni, miként valósítható meg az elfogadható negatív kritika? Lapis frappáns érvmenete – amely frappánsság, a nyelvi-szerkezeti ökonómia áldozatait szedve, a könyvben több helyütt gátat is szab a felvetett problémák szisztematikusabb tárgyalásának – szerint a megalapozott negatív kritika egyfajta adomány a szerző számára, hiszen éppen a jelentőséget igazolja vissza. Ugyanakkor e szerint a nagyon is – jó értelemben – földhözragadt érvelés szerint a kritika nem csupán a műről és a műnek szólhat, vagy legalábbis nem feltétlenül csak arról és annak szól, hiszen a társadalmi nyilvánosságban különböző funkciókat is képes lehet betölteni.

A kritika innen nézve nem biztos, hogy csak akkor lesz izgalmas, ha a mű összetett, probléma­érzékeny, a könyvet több (életmű, irodalomtörténet stb.) kontextusban is elhelyező értelmezését adja. Felveheti a párbeszéd megindítójának funkcióját is, mintegy lökést adva a diskurzus kialakulásának: „A kritika tehát adott esetben olyan eszköz lehet, mint a tóba hajított kő: célja a provokáció, az állóvíz felkavarása, vita kezdeményezése.” A kritika Lapisnál olyan multifunkciós eszköz, amelynek karakterét és pozícióját a kritikus szakmai felvértezettsége, tudása, irodalom- és kultúraszemlélete, valamint politikai elhivatottságának mértéke határozza meg, és amellyel pontosan ezért kell körültekintően bánni. A kritikai tér funkcionális tagolódásának gondolatát hangsúlyozza más irányból a kötet A kritika anatómiája című szövege is. A kötetben szereplő kritikák és értelmező esszék pontosan erről a kimunkált, mérlegelő, rétegzett szemléletmódról adnak számot, nem mellesleg – folytatva a szerző Líra 2.0. Közelítések a kortárs magyar költészethez című előző könyvének projektjét – a kortárs magyar költészet megbízható ízléssel felvázolt kritikai archívumát hozzáférhetővé téve az olvasó számára.

„A kritika az aktív és összetett gondolkodás egyik formája. S mint ilyen, a kultúra egyik alapköve” – olvashatjuk az Elég egyik kulcsfontosságú megállapítását. Lapis könyve e praxist – ahogyan ez számtalan helyen és formában visszatér benne – a párbeszéd létesítése és életben tartása révén tartja elgondolhatónak. Az elég jó kritikus párbeszédbe lép a művel, az olvasóval, önmagával, miközben igyekszik megfelelni a magára mért teoretikus és praktikus követelmények sorának. A több mint elég jó kritikus azonban képes minderről átfogó igénnyel gondolkodni. Az Elég a több mint jó kritika alapkönyve, amelyet legalább egyszer mindenkinek el kellene olvasnia, aki kritikaírásra adja a fejét. (Alföld Alapítvány–Méliusz Juhász Péter Könyvtár, 2022)