Anyám a szikláról rám tekint

Ez a tenyérnyi kép kísért,
mióta már…?
Ez a fénykép:
ez a régmúlt sötétkamrájában
előhívott és rendre
egyetlen kártyalapra feltett
bánat és öröm,
amit se elnyerni,
se elveszíteni nem lehet,
mert mind-mind az enyém
és mind-mind az övé
születésemtől fogva…

A kőporbánya közepén
oroszlánként elnyúló sziklatömb
maga a természet által megmunkált nyugalom,
hiába csiklandja ágbogaival
az oldalán
kullancsként megtapadt
csenevész cserje.
Belé csak én borzongok
a látványon és a látszaton túl
magamat évtizedek óta figyelve…
Mert ósdi módon
tudni szeretném,
hogy a történelemmel mért időben
helyt állok-e akár csak egyetlen pillanatra?
Vagy csupán
a látszat-élet öröknaptárába másolt,
naplójegyzet lennék,
amit majd kitépnek,
összegyűrnek?

Megtestesült kőfej a fényképen:
torz faluvégi Szfinx
a kőporbányában…
talán piramisokról álmodik,
uralkodókkal összezárt öröklétről,
vagy a dicsőséget ígérő tábornok
negyven évszázadáról,
mellyel csontvázkatonáira tekint.

Igen,
katonásdit játszottunk mi is!
Amikor sorjázó betűivel
vakációvá cseperedett a nyár,
nem volt gyerek,
ki meg ne mászta volna azt a sziklát…
Ott azon a tenyérnyi fényképen
én is az elsők között kapaszkodtam…

Mese és valóság.
Piramis, pálmafák, tevék…
és lehangolóan lila ég
azon a gyermekbénulás elleni
oltást reklámozó szórólapon,
amelyet a Salk-vakcinával
együtt csempésztek be
a megnyomorított hazába.
De mit keres elnyúlva rajta
az oroszlántestű,
emberfejű Szfinx,
ha nem ő védett meg
azon a vészjósló napon,
tizenkét éves koromban?

Most betöltvén a hetvenhetedik évet,
a fényképet nézve hallom,
ahogy felmordul,
mint a nézőkre éhes
filmek oroszlánja…
Pedig kőszáját bevarrta már
a sárkánypikkelyes folyondár.
És szeméből mintha fehér könny csorogna
a pallérként ügyeskedő
esőpermetes fuvallat nyomán.

A fényképet nézem
túl a két kaszáson.
A sziklán anyám ül,
divatos shortban,
fiatalosan keresztbevetett lábbal,
rövid ujjú blúza nyakáig begombolva.
Időben, térben messziről nézve
is szép.
Karórát villantó jobb kezével
a kőtömb oroszlánforma
üstökére támaszkodik.
Hóna alatt
egy feltárhatatlan piramis
háromszögének opálos csöndje.
Jobbja
a bal térdén pihen,
mint akinek
az égadta világon semmi gondja.

Kié e póz?
E magabiztosság kié?
És kié a kettőnk között
elhaló visszhang:
„ki gondolta volna”?
Bizony ki?
A választ, ha van,
elnyeli a beálló csönd.
És e csöndben
anyám a szikláról rám tekint.
És mintha hetven éve
mindkettőnk szeméből
ott az esőáztatta fényképen
az a megkövesedett
fehér könny potyogna
visszhangosan…

Ma már félbetörten csorba
és piszok-szürkévé repedezett
urna a kőporbánya.
A sziklatömb helyén
korhadt padokkal
és megperzselődött
nyársakkal körbevett
tűzrakó hely.

Közepén por és hamu…

Bizony, por és hamu…