Sarusi Mihály: Hun, ki

A Vagabundkorzó címet viselő csavargókönyv-sorozat hét kötetében az 1966 és 2011 közötti időkből származó úti élményeit tette közzé Sarusi Mihály. Ezekből emelt át frissen megjelent válogatásába három írást, amelyeket az köt össze, hogy nagyvizeken túli utazásait örökíti meg bennük a szerző. Először a Kaszpi-tengertől keletre eső vidéket járta be (1985), majd az Atlanti-óceánon átkelve az észak-amerikai kontinensre látogatott (1993), végül a Földközi-tenger afrikai partvidékén barangolt (1995).

Műfajilag nehezen besorolható munkák ezek. Leginkább útirajznak tekinthetjük, de több ennél: a riport és szociográfia kategóriájától sem áll távol. Sarusi néhol költői szövegrészeket is beépít, ugyanakkor az anekdotázó elbeszélés, az útibeszámoló, az esszénapló elemeit is fellelhetjük a munkáiban. A találkozások, véletlenszerű kapcsolatok révén villanásszerű portrék is kikerekednek – tovább színezve az élmények hátterét.

Az utazásai során rendre más-más környezettel és életminőséggel szembesülő író folyamatosan meglebbenti a „megmaradás vagy beolvadás” kérdését is. Benyomásait a Kárpát-medencei viszonyokkal veti össze, példákra mutat rá, „hogy hazájának is adhasson belőlük valamit”.

A magát irodalmi szegénylegényként aposztrofáló író a világ számtalan pontján megfordult. Világjárásának egyik tapasztalata, hogy bármerre indul is az ember, magyarokkal mindenhol találkozik. A másik pedig az, hogy van hazavezető út.

A Lótor címet viselő munka egy kazahsztáni kirándulás emlékeit villantja fel. A kunföldi Körmendi Lajossal folytatott barangolás pikáns pillanatait egy össznépi ünneplés – a hazai disznótorok hangulatát idéző lótor – színezi igazi élménnyé.

A történet másik érdekessége, hogy a török-tatár nyomok mellett folyton felbukkannak az ujgur utalások. A látogató csak kapkodja a fejét: mennyi hasonlóság! A szokások, az ételek (a csorbaleves), a fűszerezés, a szavak. És a nevek is. Hiszen még egy Sarusijev és egy Mihajdzsan is felbukkan. Minden olyan ismerős – állapítja meg a szerző. „Otthon, a falumban ilyen arcokat látok.” Mindezt tovább erősíti, hogy amikor a közkívánatra előadott magyar népdal szövegét a tolmács le akarná fordítani a hallgatóság számára, azok máris tiltakoznak: „Nem kell lefordítani, így is értjük.” Mert a ritmus, a dallam valahol az övék is.

Egy Sarusi társaságában lévő kazah néprajztudós összegzése szerint az ujgurok „csak énekelni, muzsikálni, mulatni tudnak”. Elbeszéléséből ugyanakkor az is kiderül, hogy a túlélés nagy mesterei is. Példaként a tatárjárás korát hozza fel, miszerint „amikor Dzsingisz kán egy nap alatt lerohanta az országukat, másnap már ott volt nála az ujgur vének küldöttsége. Fölajánlották neki leányaikat.”

A kötet címadó darabja (Hun, ki) az amerikai kontinensen szerzett tapasztalatokat mutatja be. A levél formában szerkesztett beszámolók a távolabbi múltba is visszatekintenek. A századelőn kitántorgott magyarokat kutatva arról győződhetett meg a szerző, hogy a többség az álmodott meseország helyett inkább „Nyomorikát lelt”. Mégis ott maradtak.

Sarusi bejárja a keleti és a nyugati partot, de a leghétköznapibb tapasztalatok is távolságtartást generálnak benne. Úgy látja, hogy ebben a közegben az önzés, a haszonszerzés felülír mindent. Már az első napokban megkapja a figyelmeztető instrukciót, hogy mihez kell majd igazodnia az új világban: „Ne várjon itt senkitől segítséget”, itt csakis az önös érdek motivál mindent.

Magyar templommal még találkozik, de templomlátogató már alig akad. Az emberi kapcsolatok elapadtak. Az egyik frissen szerzett ismerős meséli: „Amikor meghalt az apám, […] még a szomszéd sem jött el a temetésre.”

A legnagyobb fájdalom azonban az, hogy az ott született generáció már nem beszéli a magyar nyelvet. Ellentétben a Kárpát-medencei származású zsidókkal. A szatmáriak által lakott zsidónegyedben például magyar könyvesbolt is van.

Az amerikai politika Magyarországhoz való viszonyulásáról a Horvay János által készített Kossuth-szobor kapcsán idéz fel egy másfél évszázaddal ezelőtti történetet Sarusi Mihály: „Kossuthot megtapsolta, majd üres kézzel” engedte haza Amerika. De sokat elárul az a félmondat is, amelyben arról ír, hogy „Bush az óráját nézte, amikor Antall József hosszan fejtegette neki a Fehér Házban, milyen sokat köszönhet A-Merik-A a magyaroknak”.

A csodaországban eltöltött két hét nem varázsolta el a szerzőt, hiszen jártában-keltében láthatta, hogyan darálja be a szabadságnak hitt csillogás az emberi kapcsolatokat, hogyan vágja el a gyökereket, emészti fel a nyelvet, s fojtja meg a hitet. Mert az ott élők „gyermekét már más haza neveli”.

A harmadik kalandtúra a Földközi-tengeren repíti át a szerzőt az egykori Karthágó vidékére. Maroknyi történelem tanítja az odalátogatót. Ha fogékony rá. Sarusi Mihály szimatot fog, és pontos mondatokkal fordítja le az olvasó számára az üzenetet: „a rómaiak nem csak egy hadjáratot nyertek, ők írták a történelmet” is. És ebből a szemszögből nézve „Róma kifosztása vandalizmus, Karthágó Örök Rommezővé tétele kultúrmisszió”. Ismerős elem ez. „Róma a karthágóiak legyőzését követően Görögországot szabadítja föl (a macedon uralom alól), hogy… saját tartományává tegye. […] Egy Föld – Egy Piac!” Tiszta sor. Nincs új a nap alatt. A történelem azóta is csak ismétli magát.

A térség mindemellett narancsvirágba borult Éden lehetne. Mégsem az. És nem csupán a hulladékkal teli, elhanyagolt tengerpart miatt. A mitikus múltból visszaderengő kísérteties történet, az ősi rituálé – a gyermekáldozat, amire az írás címe (Púnbaba) is utal –, erre ráerősít. E vidéken ugyanis a távoli időkben a családoknak – egy barbár szokás miatt – az elsőszülött gyermeküket kellett feláldozniuk.

A borzongató történet ellensúlyaként a tuniszi katolikus székesegyházban celebrált mise leírását említhetjük, ahol a püspök azzal búcsúzott az írótól: „Isten áldja Magyarországot!”

Ezek után nem meglepő, hogy a karthágói háborús temetőben a sírfeliratok között magyar nyomokra is bukkant a szerző. Az amerikai hadsereg észak-afrikai harcokban elesett áldozatai egyebek mellett a Toth, a Balog és a Tisza nevet viselték.

Sarusi Mihály csavargás-történetei nem csupán a tengereken túli területek eltérő típusú életszemléletével szembesítik az olvasót. A megélt a mesék háttérüzenetet is hordoznak. Ezt leghatározottabban az amerikai útról szóló írásában fogalmazta meg – kendőzetlenül rámutatva, hogy a kint tapasztalt szemlélet hogyan talált talajt már idehaza is, és miként kezd veszélyes módon elburjánzani.

A sajátos nyelvezettel megírt munkák egy asszociatív környezetbe kalauzolják az olvasót. Sarusi stílusa azért is érdemel különös figyelmet, mert irodalmivá teszi a tájnyelvet, a népnyelvet, de néhol a városi szlenget, a piaci köznyelvet is. Mindemellett remek asszociációk, szójátékok színesítik írásait. Igazi vagabund szemlélet hatja át, ami visszaadja a szavak szabadságát. (Corvinka Könyvek, 2022)