(Figula „borzsongás”) Az első, lelkemet gömbölyűre gombolyító korty bor: Figula Száka-dűlő Olaszrizling, 2018. A sokértelműen muzsikáló magyar szó jut eszembe, amelybe Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetes, költő írásában baráti borozgatások hangulatát sűrítette: borzsongás. „A borvidékek országosan újra szerveznek egyszerre és külön-külön borutakat, borzsongásokat, nyitott pincéket…”
Ma este magamban, dolgozószobámban, öreg könyvek társaságában borzsongok. Van, akit már az első, van, akit a sokadik korty ital sodor vissza saját múltidejébe. Emlékszem, emlékezem idősebb Figula Mihály bölcs szavaira: „A szőlő csodálatos növény. Képes túlélni a gonosz időket, megnyugvást, hitet, örömet, vigaszt, jókedvet, Urambocsá’ kellemes bódulatot nyújtva megfáradt gazdájának. Ám, hogy szerény megélhetést is biztosítson, ahhoz, úgymond, »borivókra« van szükség. Igen, borivókra, akik érzik, értik a műveket, a kompozíciókat, hiszen a jó borok finoman hangszerelt alkotások. A jó bor halkan és tisztán szól, akár egy gregorián ének, mely feledhetetlenül simogatja a pincék templomi csendjét.”
Kortyolom a bort: Száka-dűlő Olaszrizling, 2018. A pincék templomi csendje helyett a nagy lombú, öreg gesztenyefák szegélyezte budai utca némaságában rabul ejt a bor. Sajgó Szabolcs verseskötetét – meztelen Isten – olvasgatom. A bor: költészet. A költészet: bor. Morzsolom magamban a szót: borzsongás – a bor néha zsongás, ébredés, feltámadás, néha borzongás, elmúlás, álomba hullás; ma este gregorián ének, de van úgy, hogy pokolbéli trombitaszó…
Kortyolom a bort: élvezem, nem magyarázom a balatonfüredi Figula Pincészet pompás nedűjét. Gregorián ének: egyszólamúságában világlátásokat sűrítő vallomás az élet nagyszerűségéről.
belém álmodtak
s engem beléd
minden kortyban falatban
írva áll
borod vagyok
kenyerem vagy
pokolra mennybe így hull
naponta együtt a világ
Kortyolom a bort: hajnalodik. A lassan világosodó, fényesedő derengésben ez a bor már nem egyszólamú gregorián: varázslatosan bonyolult szakrális szimfónia. Kézen fog a költő, együtt álmodunk magunknak édes örök életet.
mikor gyermek voltam
s az ebéd végén elvitték
a használt eszközöket tálakat
érintetlen kisvillák maradtak
néha az asztalon
megtanultam
ilyenkor valami finomság
még érkezik
végakaratom nem tévedés
kisvillával temessetek
Kortyolom a bort: igaza van az immár másfél évtizede égbe költözött Figula Mihálynak: a jó bor finoman hangszerelt alkotás. A jó bor felhangolja, összhangba rendezi érzelmeimet, pengeélesre hevíti gondolkodásomat, merészen álmodozóvá ostorozza képzelőerőmet. A Figula Száka-dűlő Olaszrizling, 2018. segít okosan dönteni, becsülettel helytállni, hitemet bátran megvallani életem nap mint napi forgatagában – gregorián egyszólamúság idején éppúgy, mint korunk dodekafon zűrzavarában.
Verseket olvasok, jó bort is jobb úgy inni, ha az itóka mellett költő költeményei fűszerezik az élvezetet.
(Figula Öreghegy-dűlő Olaszrizling, 2018) Nézegetem a palackot, csak annyit tudok a borról, hogy hatvanéves balatonszőlősi ültetvényről származik, ifjú Figula Mihály barátom szerint rendkívül ásványos-sós és igazi termőhelyi bor. Képzeletben utazom: a balatonszőlősi Öreg-hegy felől pillantom meg a magyar tengert. Ha 1846-ot mutat a naptár, akkor a költő Garay János az útitársam. „…mint mikor valamely tündéres melodrámában a kárpit felvonul, úgy nyílt ki egyszerre szemeink előtt a gyönyörű látkör. Hazánk tengere, a háborgó Balaton, a partok szép koronái, a távolas szőlőhegyek, váltogatva az előttük fekvő dús rónájával: mindezek fölségesen hatának reám…”
Rám ez a bor hat fölségesen, a négyéves Öreghegy-dűlő Olaszrizling. Feleségemmel egymásra nézünk, egyszerre mondjuk: Weöres Sándor!
A bor illata tavasz-pompájú, de ízei bújócskáznak, szánkban a savakat érezzük, csak ha lenyeltük a bort, találkozunk az alkoholban oldott gyümölcsök ízeivel.
– Becsapós bor – mondom –, uzsonnabornak indul, s csak ha lenyeltem, érzem, hogy több fogásos ünnepi vacsora valamely fogásához (mondjuk, zöldspárgával körített mandulás balatoni fogas) innám legszívesebben.
– Olyan versek illenek hozzá – töpreng hangosan feleségem –, amelyek első hallásra játékosak, könnyedek, s majd ha újra olvasom, döbbenek rá, milyen titkokat rejtő mélységekbe rántott a költő.
Állapot
ülök a titok tengere szélén
és lábam belelógatom.
A jó bor mindig titkokat rejteget. Koccintunk, kortyolunk, egyetértünk: ennek a bornak üdvére válik, ha újra és újra megajándékozzuk magunkat egy-egy zamatos korttyal. Mert ha a „titoktengerbe” belelógatjuk a lábunkat, a távolból minden hullámmal más és más érkezik felénk: tajték, medúza, alga, kis halak, nagy halak… Minden korty ebből a borból új, tajtékos ízhullám: ásvány, só, gyümölcs…
Ürül a palack, lapozgatom Weöres Sándor versesköteteit. Megtalálom a verset, amely tökéletesen – mint rézlapokba a sav – belénk marja ennek a bornak az emlékét.
Közelség és messzeség nélkül
Ha kezembe fogok egy darab sötétséget
és letöröm a sarkát: máris
átjutottam egy másik teremtésbe,
mely talán nincsen;
de mi van, ha van?
(Figula Lőcze-dűlő Olaszrizling, 2018) Harmadik örömfényes este kóstolok négy éve született, különb-különb dűlőkben szüretelt Figula Olaszrizlingeket. Tegnap este – költő és bor – az első korty után feleségemmel egyszerre kiáltottunk fel: Weöres Sándor! Ma az első korty után hosszú percekig mosolyogva, töprengve hallgatunk. A meghatott némaság bora – gondolkodom magamban; nyárvége illatú bor – töri meg a hosszú csöndet feleségem.
Mindkettőnk poharában ugyanaz a bor: illat és íz között tökéletes az összhang. Feleségemet gyerekkorában elvarázsolták a festmények, én éjt nappallá téve faltam a versesköteteket. Némán kortyoljuk a pompás bort: nekem költő, neki festő jut eszébe.
– Ez a bor – bukik ki belőle a szó –, mint Renoir festményei: mosoly, harmónia, életöröm, kertek, virágok, szép, lassú mozdulatok, asszonyi pompa, tánc, vízesés, csillogás… visszafogott tobzódás… Madách Imre halhatatlan látomása: „Egy cseppje a mondhatatlan fájdalomnak.”
Feleségem szerint a 2018-as Figula Lőcze-dűlő Olaszrizling: asszonyi bor.
Számomra ez az ital bölcs öregurak bora: nyárvégi alkonyat, buján bozótos kert széljárta tisztásán nádfonatú, öreg karosszékben üldögélek, és Arany János elbeszélő költeményét olvasom, a régi helyesírású, 1883-as, aranycirádás címlapú, Ráth Mór-féle kiadást.
Ég a napmelegtől a kopár szik sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta…
Nyárvége illatú vers… Kezemben könyv… Néha-néha egy-egy korty bor, duruzsolnak körülöttem a darazsak, ölembe hull a verseskötet, bámulom a naplementét. Visszalapozok a könyvben.
Mint, ha pásztortűz ég őszi éjszakákon,
Messziről lobogva tenger pusztaságon:
Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem
Majd kilenc-tíz emberöltő régiségben.
Valamikor, felfoghatatlanul régen, tízéves sem lehettem, a mesétől elbűvölten olvastam a Toldi estéjét. Belezuhantam a múltba, olvastam, olvastam, olvastam… és egyszer csak vége lett a hős magyar vitéz győztes párvidaloktól fénylő történetének.
Nem jelölte a sírt drága érc vagy márvány:
Bence volt az emlék, lába felől állván.
Egy ásót ütött le, arra támaszkodék,
S elborítá a sírt új havával az ég.
A lassan sötétedő szobába lépett be édesanyám.
– Miért sírsz, kisfiam?
– Édesanya, meghalt Toldi Miklós…
Otthonunkban, kettesben, 2022 őszén bort kóstolunk. Mindkettőnk poharában ugyanaz a bor: Figula Olaszrizling Lőcze-dűlő, 2018. Illat és íz tökéletes összhangban van. Asszonyi bor – mondja feleségem. Öregurak bora – állítom én. Renoir – mondja ő. Toldi estéje – mondom én.
Mindkettőnknek igaza van.
(Gella-dűlő) A negyedik este: még mindig Figula Olaszrizling, még mindig 2018, ma a számunkra titokzatos nevű Gella.
A bor illata varázslatosan bódító, tökéletesen szabálytalan: csokoládé borította rumos meggy jut eszünkbe, noha fehérbort kóstolunk. Feleségem csokoládéba mártott kandírozott narancshéjat kóstol hozzá: remek! Sós, olasz grissinit: az is remek!
Úgy érezzük: római tálban sült rakott krumpli mellé éppúgy elképzelhető kísérőül ez a sűrű szövetű Olaszrizling, mint valamely veretes Wagner-operához.
Egyszerre jut eszünkbe a pontos szó: ez a Gella Olaszrizling multifunkcionális bor. Az illata sem állandó, pillanatról pillanatra alakul, változik. Szirén bor, édes illata csábít, észre sem vesszük, már rabul ejt, magasságokba emel, érzéki vágyak felé sodor. Lehet örömök, lehet szomorkodások kísérője, csábíthat szerelemre, megkísérthet bűnre. Vonzóvá simulnak benne a szélsőségek.
Szirén bor: emlékmúltba csábít. Fehér falú kolostorfolyosón ballagok, zsoltárokat olvasunk – „Füvet nevelsz az állatoknak, és növényeket, hogy az ember jóllakhasson, hogy a földből kenyeret nyerjen, a szívét meg borral vidíthassa” – eskető atyánkkal, barátunkkal, a bencés szerzetes Domonkossal; ifjú emberként homokban mezítláb talpalok az őszi, olaszoknak már hűvös, nekem mámorosan vonzó tengerparton, a velencei Lidón, homályba hulló naplementekor; hetven éve árvaházi társaimmal labdázom, sziklafal karéjjal övezett játszóterünkön, Hűvösvölgyben, ahogy mi gyerekek neveztük, a Tojásvárban, a mára múltba tűnt grundon.
Gella-dűlő Olaszrizling, 2018 – ilyesfajta bort ihatott Babits Mihály, amikor évszázada lelkében az Esti kérdés megszületett.
miért a véget nem lelő idő?
vagy vedd például a parányi füszálat:
miért nő a fű, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?
Szirén bort kortyolunk: játékosan szétzilálja, új rendbe kordázza érzelmeinket, gondolatainkat.
– Rakott krumpli és Wagner: ez Fernando Pessoa – értelmezi feleségem e bor szabálytalan sokféleségét.
Keresem könyvtáram lassan áttekinthetetlen labirintusában a portugál költő magyarul 1969-ben megjelent verseskötetét. Pessoa – kortársai sem sejtették! – valójában négy költő volt: hol ilyen, hol olyan, néha emilyen, máskor amolyan – mint ez a poharunkban hívogatóan csillogó bor.
Istenben sincsen egység,
hát bennem hogy legyen?
Ezt Fernando Pessoa írta 1930. augusztus 24-én. Egy évvel korábban így vallott.
Egynek lenni: börtön,
én, az: senki sem.
Mint a Gella-dűlő sokféleképpen zamatos borának, Fernando Pessoának is sokféle egyénisége volt. Néha úgy érezte, ő Alberto Caeiro.
Sohasem tudom megérteni, hogy s miképp lehet
szomorúnak látni egy alkonyt.
Hacsak azért nem, mert az alkony nem virradat.
De hogyha alkony, hogy s miképp is lehetne virradat?
Emlékezetemet sokfelé – Tihany, Velence, Hűvösvölgy – „zilálta” a Gella-dűlő bora. Pessoa nem ihatta ezt a remek Figula-bort, mégis többször önmagát cserélte el önmagával. Egy kötetnyi versben mint Ricardo Reis hirdette 1932-ben az igét.
Amit teszel, azt tökéletesen tedd.
Ha már csak emlékezni lehet itt,
jobb többre, mint kevesebbre.
Minden korty bor másképpen hosszú. Pessoa saját nevén tömören rövid verseket írt, Alvaro de Campus álnéven végtelen hosszú poémát: Tengeri óda.
A névtelen rakparton, e nyári reggelen, egymagamban
bámészkodom a gát mellett, a határtalant bámulva,
bámészkodom és örömmel látom, ahogy
ez a picike gőzös befut fekete-fehéren.
A bor sűrűbb áldás, mint a költészet. Pessoa négy költőbe parcellázta szét önmagát, a 2018-as Gella-dűlő Olaszrizling egy kortyba sűríti a mindenséget: rakott krumplit és Wagnert, rumos meggyet és Velencét, kolostorfolyosót és tojásvári számháború-csatát…
Komoly bor: titkai kifürkészhetetlenek.
(Sóskút) Teljes, anyakönyvezett nevén: Figula Sóskút, Balatonfüred-Csopaki Olaszrizling, Sóskút-dűlő, 2018.
Láttam már tudós könyvekben színes aromakorongot: szakemberek nyolcvanöt borillatot különböztetnek meg, amely felismerhető, ha beleszippantunk (feleségem szerint: szipózunk) a kortynyi bort tartalmazó borospohárba.
Mély levegőt veszek: ilyen illat nincs följegyezve az aromakorongon, a számon tartott, színes rubrikákba osztályozott illatok között nem szerepel Parajd, a sóbánya nagytermének sószagú levegője. Ha senki másnak nem, de nekem az első levegővétel után az a pillanat jut eszembe, amikor húsz éve a föld alatt kiszálltam a kisvasútból, és beléptem Parajdon a sókristály falú, hatalmas csarnokba.
A Sóskút-dűlőben a borász szerint olyan meszes a talaj, hogy itt szőlőn és mandulán kívül más meg nem terem.
Behízelgően sós íze van a bornak. Feleségem szerint férfibor: egyenes, határozott, nem rejteget titkokat, becsületes. Balatoni bor, ezért arra gondol, hogy nyílt vízen, vitorlázás közben kell inni, amikor fúj a szél, permetez az eső, páradús a levegő. Igazán izgalmas tengeri vitorlázáskor ez a fehér nedű: „kisérőül” sós tengervizet sodorhat szánkba a szél. Sportvezetőknek javasolja: kifulladva, levegő után kapkodva célba érő versenyzőinek tegye kötelezővé egy pohár Figula Sóskút Olaszrizling gyors felhörpintését, hiszen ennek a bornak az a küldetése, hogy a felforrósodott érzelmeket lehűtse, csillapítsa a felkorbácsolt indulatokat, megnyugtassa a légszomjas, kifárasztott testet.
Azon töprengek, hogy nekem mikor esne jól (azon kívül, hogy bármikor!) ez a sós illatú bor. Úgy érzem, ez téli bor.
Ürül a palack, álomba ringat az ital. Szélben, hóesésben, félóra gyaloglás után érkezünk meg barátaink dombtetőre varázsolt Balaton-felvidéki présházába. A boltíves tornácon rázzuk le magunkról a havat, a házigazda pohár bort kínál, Sóskút Olaszrizlinget. Amíg kabátunkról, kucsmánkról, bakancsunkról leolvad az égi áldás, elszopogatunk még egy pohárka bort. A pincében terített asztal vár: többféle szalonna, házikolbász, barátom készítette körözött, fehér kenyér, hagyma, ecetes paprika… lélekmelegítő szilvapálinka…
Borospohárral kezünkben néha-néha kisétálunk a tornácra, Isten szabad ege alatt bámulni a holdat és a hóesést. Nem beszélünk a borról, csak minden korty után elismerően csettintünk, igen, izgalmas és lelkünket harmóniás rendbe rendező ital ez a Sóskút Olaszrizling.
Valakinek eszébe jut egy verssor, hangosan idézi a hóesésben.
Mint a Mont Blanc csúcsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél…
Elakad, visszabotorkál a tornác fedett védettségébe. Senkinek nem jut eszébe, miképpen is folytatódik Vajda János költeménye. Szakad a hó, sóhajtok, hangosan.
Apám után szeretnék futni,
Ki a városba vezetett,
S míg a boltok közt bámészkodtam,
Elengedte egyszer a kezemet…
– Szép Ernő, szép vers, 20. századi érzelmes mélabú – szólal meg valaki –, a 19. században is szerették a költők a jó bort, de egészségesebben néztek farkasszemet a téli világgal.
Mint befagyott tenger, olyan a sík határ
Alant röpül a nap, mint fáradt madár…
Vitatkozunk a téli éjszakában: amikor ezt a két sort 1848. január végén leírta Petőfi Sándor, gondolt-e vajon arra, hogy mi lesz majd tavasszal Pest-Budán, március idusán?
Ideje kijózanodni! Irtsátok ki a délibábot – javasolta hajdan forrófejű magyaroknak Nagy László.
Menyasszonyunk hófúvás, behoztuk a kocsmaajtón,
lakkcipős ördögi násznép mi vagyunk, mi vagyunk,
fejünk búbján tarajosak, kárhozattól sugarasak…
Visszapottyanok a jelen időbe: késő nyár van, nagyon jó ez a Figula-bor. Feleségemnek igaza van, de nemcsak sportvezetőknek, hanem lázasan álmodozó íróembereknek is háziorvosukkal felíratnám ezt a Figula Sóskút Olaszrizlinget – nyugtatónak, boldogságitalnak.
Sajnos ez a remek bor receptre nem kapható a patikákban.
(Hetedik) Hatodik este, hatodik Olaszrizling: Figula Hetedik, 2018 (Öreghegy-dűlő, Parcella szint). Telefonon tudakolom Figula Mihálytól: miért Hetedik a bor neve?
– Mert a hat dűlőről – Száka, Öreghegy, Lőcze, Gella, Sáfránkert, Sóskút – szüretelt szőlő után Isten megajándékozott egy hetedikkel, az Öreghegy-dűlőben, a kései szüretelésű Olaszrizlinggel.
Ma este, feleségemmel kettesben borkóstoló sorozatunk utolsó napján azért hatodik bor a Hetedik, mert amikor egy éve Balatonfüreden jártam a Figula Pincészetben, már nem volt Sáfránkert Olaszrizling, 2018 – elfogyott.
A Hetedik „2018 legkülönlegesebb Olaszrizlingje, amilyen még sosem készült pincészetünknél” – meséli a borász. Kései szüretelés, ötvennyolc gramm (tehát sok!) maradékcukor, és (nem akarok hinni a szememnek!) tizenöt százalék alkohol.
Nyitom a palackot, töltöm poharunkba a bort.
– Illatorgia, mámorító, tömény boldogságbomba… – lelkesedik elbűvölten feleségem.
– Veszélyesen bódító alkoholpára – fejezem be a mondatot.
Asszonyom a szokásos apró korttyal kezdi a borral barátkozást, nem érez semmit, rádöbben: ezt a bort nagy kortyokban kell inni, csak semmi finomkodás, ezt a nedűt érdemes boldogan habzsolni.
– Lehet, hogy a szakemberek az első korty után felismerik, hogy ez a bor valójában Olaszrizling. Ha nem láttam volna a palackot, ha nem tudom előre, hogy mi van a pohárban, őszintén azt hinném: tokaji bort iszom. Ez az ital számomra pótolja a betiltott háromputtonyos aszút. Itt és most, ma este igaza van Hamvas Bélának, ebben a borban „sok kis angyal lakik, aki, ha az ember a bort megissza, nem hal meg, hanem az emberben lakó megszámlálhatatlanul sok kis tündér és angyal közé kerül…” Pompás név a Hetedik – ez a bor a hetedik mennyországba röpít.
Mosolyog, letörli a könnyeit.
Igaza van teremtő tehetségű borász barátunknak, Figula Mihálynak: ez a kései szüretelésű Olaszrizling Isten ajándéka. Ilyen bort ihatott két és félezer évvel ezelőtt a Példabeszédek bölcs írója, amikor a királyhoz intézett tanácsát megfogalmazta:
Nem illik a királyokhoz a borivás, nem illik az a királyokhoz, sem a fejedelmekhez a szeszes ital kívánása. Mert ha iszik, elfeledkezik a rendeletekről, és helytelenül ítélkezik a nyomorultak ügyében. Adjatok szeszes italt a veszendőnek, és bort az elkeseredett embernek. Igyék, hogy megfeledkezzék szegénységéről, és ne gondoljon tovább nyomorúságára.
Kortyolom a bort: sok édesség, sok bódító alkohol.
Példabeszédek a múltban – örökérvényűek. Királyok (kiskirályok, ispánok, kormányzók, párttitkárok, miniszterek, elnökök, földi hatalommal bíró gyarló emberek) tartózkodjanak a nehéz borok mértéktelen fogyasztásától, mert kötelességük betartani és betartatni a törvényeket – és jaj annak az országnak s lakóinak, melynek hatalmasai boros mámorukban megfeledkeznek a törvényekről.
A bor: felejtés. Király a törvényekről, szegény ember nyomorúságáról feledkezik meg, ha nem tart mértéket az italozásban.
Ha a királyok (stb.) nem tudják országukat naggyá s népüket boldoggá tenni, akkor ajándékozzanak nemes italt a szegényeknek, hadd feledkezzenek meg nyomorúságukról, remény nélkül elpergő mindennapjaikról.
Mi ketten ma este gazdag szegények vagyunk: betartjuk, tiszteljük a törvényeket, és nemes bort, négyéves kései szüretelésű Figula Olaszrizlinget iszunk. Feleségem mosolyog, könnyeit törölgeti, muzsikál bennünk a bor: Mozart G-dúr hegedűverseny… Kezemben kétszáz éves bőrkötésű Biblia, lapozom, olvasok: Bölts Sirák’ könyve. 40. Rész. 20. vers „A bor és muzsika felvidámítják a szívet; de mind kettőt meghaladja a böltsesség’ szeretete.”
Bölcs, boldog békesség uralkodik a szívünkben.
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
