Ferencz Mónika: Búvárkodás haladóknak

Amikor évtizedekkel korábban lírafordulatról (és prózafordulatról) olvashatott a közönség, s láthattuk, hogy az esztétikai tájékozódás korábban olyan megkérdőjelezhetetlen sarokkövei erodálódnak, mint az élményforrásokat keretező tértrópusok és időviszonylatok strukturális rendje, érdeklődéssel fordultunk a művészetek kibontakozó új és újabb irányokat ígérő lehetőségei felé. A múlt század hetvenes éveiben, valószínűsíthetően a globalizálódás térnyerésével lassan halványodott s végül kimúlott a modernitás korszaka, miközben egyre erősödött és emelkedett fel a posztmodern szép, új világa. Ha a lírát a nyelvművészet kitüntetett médiumának tekintjük, s a nyelv szerepének a változások során történő felértékelődésére figyelünk, láthatjuk, hogy míg a modernitásban a hagyományhoz, a nemzeti vagy osztályközösséghez, az individuumhoz kötődő teoretikus igényű önreprezentáció a költészet domináns létmódja, addig a nyelviség felértékelődése mindezekkel szemben a posztmodern nyelvi játékosságban feloldódó irónia mintázatait hozza létre. Ám az iróniaként kiteljesedő ars poeticákban az önreprezentáció óhatatlanul kiüresedik. Ugyanakkor egy idő után a fölerősödő kritikai olvasás a költői élményből fakadó önkarakterizációt ismét igényelni kezdte. Ezek a nyelv médiumán belül zajló folyamatok a karakterizációs és a metapoétikus irályok közötti konfrontációt eredményezték. Így ma, egy újabb évtizeddel a hátunk mögött immár a posztmodern sorsának alakulását latolgathatjuk: kísérletező kedvű alkotóink a kihívásokra munkáikkal vajh milyen, a posztmodernt követő eszme­(történet)i és líratechnikai megoldásokat, nóvumokat mozgósítanak? E mai, kísérletezésekre ösztönző változások és változásokat indukáló kísérletezések egyik figyelemre méltó szereplője Frerencz Mónika, aki Búvárkodás haladóknak című, második verskötetével joggal vonta magára a figyelmet.

Mivel a kötetben mind a modern, mind a posztmodern hatásai érezhetők, első pillantásra akár azt is vélelmezhetnénk, hogy a kötetet a rendezetlenség strukturálja. Innen nézve a Búvárkodás akár a posztmodern ironizálás egy kései leágazásának is tűnhet. Ezt látszik igazolni a versanyag ömlesztett, ciklusokat nélkülöző kínálata, számos, a posztmodernre hajazó verseléstechnikai megoldás, mint például a verscímek hol nagy, hol kis kezdőbetűs (nem igazán eredeti) alkalmazása, vagy tán a meghökkentés vagy az újító kedv hatására egy-egy helyütt a szövegbe szőtt rovásírás szerepeltetése (rúnajelek közé; ahogy merülsz; vagy a 28. oldalon a vers címe). Itt jegyzem meg, hogy azok számára, akik nem ismerik ezeket a jeleket, szerepeltetésük csupán illusztratív funkcióval bír, nem segít az értelemadásban. Másfelől azonban a kötet anyagában olyan munkákkal is találkozhatunk, amelyek a modernitásban alkalmazott megoldásokkal élnek, mi több, amelyek a verselés hagyományvilágából merítenek. Ilyen az érdekes, mert egyszerre újító kedvű, szokatlan, hiszen női neveket sorjáztató sorait a klasszikus shakespeare-i szonettformába rendező a kirekesztettek szonettje című vers. A női nevek és a verscím összekapcsolása a kötet munkái között hangsúlyosan jelen lévő feminista attitűdre utal. A kötet számára gyakran kínálnak témát a női sors több ízben is előforduló attribútumai. A már említett kirekesztett­ségérzés mellett megjelennek a párválasztás és a párkapcsolat ismét csak negatív felhangú témái („vissza- / fordulok, / és ráébredek, sosem leszek menyasszony, / ezért a fájdalom talán nem is múlik el soha” – az uszonyok árnyékában), az önmagának szebb sorsot remélő nő alakja („Képes társ nélkül leélni egész életét.” … „de nászútját már gyerekkorától kezdve égi- / testekkel tervezgeti” – az új nő), az öregedés élménye („Minden éjjel meghasad egy öreg nő álma, / és kirepül belőle egy madár” – Minden éjjel), a gyermekkor emléke, ahogy a gyermek utáni vágy is („Áll a nő a téren és vihart kavar. / A fröccsöntött műanyag játékokat / leveri az út menti bódékról”; „míg a gyermek, akiről oly gyakran álmodik, / szalvétát terít arcára, mert nem akar / többé villámokat látni” – aki vihart kavar).

A fentiekhez hasonló az álom élményvilága köré gyűjtött verscsokor. Bár több verset szentel a témának, s ezek nagyjából egymás mellé kerülve egy blokkot alkotnak, érdekes, hogy ciklusba mégsem szervezi őket. Ennek egyik oka lehet az első, a Hátam mögött dél című kötet szerkezeti adottságait meghaladni kívánó szándék, mint ahogy az előző kötetben már megkezdett s az auratechnika kiteljesítéséhez vezető „konfrontációs” verseléstechnikai kísérletezések felvállalása is. Ez utóbbi metódus pedig nem a témák, a narrációs kötöttségek mentén keresi a (poszt)(modern) világ lírai megjelenítésének lehetőségét, hanem inkább a kísérletezések útját választva az artisztikum hívását követi. Ezekben az esetekben a műbe zárt nyelv egyben önmaga metaforája is, így olyan nyelvként, textusként jelenik meg, amely elsősorban nem primer identifikációs mintákat kínál, hanem a mű látszólag egymástól akár mondatokként is elkülönülő valóságreprezentációit. Amelyeket az olvasás során megképződő másodlagos értelemmezőbe utal, hogy aztán ott, az aurában váljanak egymás számára poétikai effektusokká. Ahogy fentebb a karakterizációs és a metapoétikus ars poeticák közötti ellentéteket említve már jeleztem, mindennek a szövegtől való elidegenítő hatása is van, sőt, akár ahumánus tendenciák előtérbe kerülésének is kedvezhet, ám ugyanakkor a maga külső, kvázi élmény- és belső értéktranszcendenciával bíró polaritásával az organikusságnak azt a kialakuló lehetőségét is felkínálja, hogy a múlttal és a jelennel együtt a megélendő, a létrehozandó konstituálja a költői nyelv önreprezentációs referenciáját.

Ahogy az első kötet szemlézésekor a nézőpontszóródás alkalmazását tartottam a kötet figyelemre méltó erényének, úgy e mostani gyűjtemény legfőbb hozadékának az artisztikum irányába történő elmozdulást látom. S ahogy mindezt a markánsabb önreflexív retorika, a személyesebbé váló megszólító beszédmód segíti, és ahogy az új hangot a közösségi, a társadalmi felé történő tárgyválasztás támogatja. De számos egyéb, egymást erősítő szövegalakító impulzus is összefogottabbá teszi a textust. Ilyenek szerzőnknek a rokon kortárs törekvésekre nyitott adaptációs gesztusai, gondoljunk akár Borda Réka Hoax című kötetéből a csillagközi lombhullatók frappáns szókombinációjának átvételére, amely, úgy tűnik, artisztikus ereje révén mintaadó hatású az útkereső kortársak körében. Itt: „Nem tartozom neked mostantól semmivel, / csak a lámpafénynek és a lombhullatóknak / tartozom” (és gleccserfehér). De gondolhatunk a saját első kötetéből származó, valószínűleg a folytonosságot érzékeltetendő vendégszövegre is: „és annak is muszáj megszületnie, / aki a becsapódás következményeként fogant. / Tudom, merre van észak és merre van dél” (Bejárod az összes emeletet). Ahogy aligha hagyhatók figyelmen kívül a kötet tematikáját átható Fehér Renátó Holtidény című kötetéből, főleg a Talasszofóbia című versére hajazó reminiszcenciák sem. Fehér Renátónál: „A mélység húz, ha nem mindjárt csalogat” … „Adagnyi levegővel [létünk] elműködtetése magabiztosan vállalható”. Itt: „11 034 méter mélységű tavakban kell úszniuk / azoknak, / akiket gyermekként nem szoktattak hozzá / a természetes fürdővizekhez” (a vízbefúltak).

De találkozhatunk a kötet artisztikumát gazdagító, első pillantásra alig észrevehető poétikai felhangokkal is. Korábbi kritikájában Lapis József egy ilyen, a lényeges szavakat keresve című, a konkrét vonatkozásokon túli, allegorikus műre hívja fel a figyelmet. Ebben Ferencz Mónika a beszéd monoton, számítógépes dialektusában, a kulcsszókeresés technikájával idézi elénk, hogy „A keresett kifejezés (vándorgalamb hangfel- / vétel) egyetlen dokumentumban sem találha- / tó meg”. Merthogy, világosítja fel az olvasót Lapis József, a vándorgalamb egy kihalt faj. Tehát amit a költő elhallgat, a kritikus olvasatában azt fejti fel, és onnan tárja elénk a vers releváns jelentésrétegeit. Az ökológiai veszteség tényét, a nyelv valóságalakító képességét, szavainknak a múltat őrző, az emlékezetben pótolhatatlan szerepét, s hogy a világ szövegszerű, és akkor tűnik el belőle végleg valami, ha már a diskurzusnak sem lehet a része.

Jómagam is találtam a kötetben hasonló, az olvasat számára feladatot kínáló búvárkodnivalót. Bár nem a rejtőztetést tartom az esztétikumképzés legcélravezetőbb módjának, két esetet mégis felhozok. Az egyik a már említett 11 034 méter mélységű tavakról szóló szövegrész, amely­ben költőnk anélkül, hogy a föld legmélyebb pontját, a Mariana-árkot nevén nevezné, verse kon­notációs erejével legnagyobb veszélyként ember és természet összhangjának a megbomlását aposzt­­rofálja.

A Búvárkodás egy másik latens, ugyanakkor talán leginnovatívabb gesztusa a kötet egyik performatikus, különleges installációja. Tudniillik a tartalomjegyzék összeolvasott verscímei egy önálló verset adnak ki. A kötet szerkezetét így ehhez a rejtett vers soraihoz való, alkalmazkodó viszony uralja: „A könnyűvérű fák / és gleccserfehér / rúnajelek közé / Bejárod az összes emeletet / a vízbefúltak / és a közöny kolostorán át / a lényeges szavakat keresve / Remélve, hogy egy ponton / kitisztul minden / a világ elcsendesedik, és / mélytengeri hangon felcsendül / a kirekesztettek szonettje / A széthulló szólamokból / pedig / megszületik / az új nő / aki vihart kavar / a tudattalan vákuumjában / (rúnajelek) / Minden éjjel / képzeletbeli szavakról álmodik / és rólad / ahogy merülsz / tovább / rendet tenni / sötét / üvegek / és párbeszédek között / mielőtt lepihennél / az uszonyok árnyékában / a hófödte hullámok alatt”. Ha áldozatkész búvárként a felszínre hoztuk ezt az installációt, a verscímek és a hozzájuk rendelt versek az értelmezés új lehetőségei számára nyitnak ablakot. S akkor lehet, hogy Ferencz Mónika kötetének ez a legeredetibb attrakciója. (Scolar, 2021)