Morzsák

Anyám Swannja

Megcsillan a kelő fény a gyógyszertár
öklömnyi bádoghagymatornyán.
Swann cingár, osztályidegen
alakja rezge méltósággal tolja
vissza orrnyergére a lecsúszott
szemüveget, s karcsú, finom ujjaival
dobolva, vagy nem is annyira dobolva,
inkább zongorázva a felhőszínű
márványpulton böngészi át
az elébe terített receptlapokat.
A kombinált por nem szerepel köztük,
azt élőszóban fogja kérni anyám.
Ami engem illet, szeretem elveszteni
idő előtt a fonalat, anyám
mögé bújni, vagy tolni magam elé őt,
hiszen nélküle hol volnék most? sehol, sehol se volnék,
nemlétemet sem kutathatná hol riadtan,
hol dühödten roncsolt idegzetű
testemben az elmém, meglétem üres
fikció maradna; nemlétem ellenben
anyám révén tisztázandó jövő,
nehéz feladat, múltamat tekintve,
így ránézésre, teljesíthetetlen.
Miért is kellett nekünk, Istenem, miért
éppen egy egészségház, épp a község
egészségházába betelepednünk!
Anyám aggódik az egészségemért.
Erről tanúskodik a számtalan receptből
nem egy és nem kettő, számtanból ámbár
rémlik, hogy szintén gyengélkedem, és
ezért is aggódik értem; hiszen ő sem
erős benne; Swann kitűnő vegyész
és kitűnő matematikus, és túl van
talán a hatvanon, míg anyám alig múlt
negyven; Swann elől nem bújhat el az ember,
ő átlát az anyámon, meglátja benne
a kislányt, aki kicsivel kisebb is nálam,
a kicsivel alatt a fejemet értem,
azt, hogy pont egy fejjel nőttem az anyám
feje fölé, nem időszerűen, hanem Swann
szemében, de mit számít ez, amikor
engem csak gyanakvón méricskél
ő, a csupa-hattyúnyakú-collstock, az
anyámat nagyságos asszonynak szólítja:
Mit parancsol még a nagyságos asszony?,
mondja anélkül, hogy a méltósága
ezáltal csipetnyi csorbát szenvedhetne;
sőt, aki így beszél, abban a tekintetes
polgárember arisztokratikus játékossága,
pajkossága is még eleven; humora
van ennek az aszalt embernek, oly
finom humora méghozzá, ami nem
fakasztja harsány nevetésre a közönségét,
hanem apró gödröcskéket ás a két
szájszegletben a mosolynak. És
ez a mosoly nyomban bevésődik is
az ember epide(r)mikus emlékezetébe, –
(csak ne vacogtatna harsányan a tetoválás réme)
hogy is mondjam, hogy ne értsem magam félre,
de a félreértéstől se félve mondjam,
hogy mi jár a fejemben, mikor először
törlök, és azonnal írok valamit a helyébe,
amit sebesen radírozok máris,
hátha nemcsak a saját bőrömet vinném
vele a vásárba; a gyógyszertárban
mélyebben érzem egy templomban magam,
mint a templomban. Csend van, Swann
patikamérlegen szűri együvé anyám
számára a kombinált port, melynek
összetevői egy életre ismeretlenek
maradnak előttem. Mint mondtam fentebb,
nem is nézek oda nyíltan. Legfeljebb
leselkedem. Elég az hozzá, hogy el-
porladunk mindannyian. A kombinált
port kis tasakokba osztja szét, tasakonként
adja hozzá az ostyalapocskákat.
Szeretem őket a nyelvemre venni,
hagyni, hogy ott megolvadjanak, és átvéve
nyelvem ízét nyelhetem közvetve jó-
formán magamat. Anyám mint védőnő
feltétlen híve a gyógyszeriparnak
és Swann-nak, aki odahaza Proustot
olvas és Wagner lemezeket hallgat,
nem Debussyt, aki rám hat jótékonyan,
ha baj támad valamiért vagy már kész is a baj.

(Pirítós, vajjal)

Kidobott órák az ablakon, dobog
a szív és cseng a fül, csengettyűt függeszt
a fülre a beteg idő. Anya eltűnt.
Istenem, add, hogy megkerüljön.
Nélküle ködbe merül a ház körül
a világ, nincs még egy ház se közel,
se távol, nincsen egy úttest, rajta egy jármű,
járda, melyen egy sejthető alak kelhetne-
járhatna, sem dió-, sem cseresznyefa,
vagy udvar, ami régóta elhanyagolva,
kamra a sarkában, mintha sosem lett volna;
szinte fehér a köd, mint a tej, amit most fejt
az erdész felesége, s mintha most
lehelte volna ki lelkét a Teremtő,
magába burkolózva. Bőghet a tehén.
A tőgyét siratja. Bözsi, a süketnéma,
csípőficamos leányanya jön fel
a lépcsőn az emlékezetben, és mindjárt
hallani is az ugatását a vatta-csendben.
Nem azért ugat, mert nincs megfizetve.
A mellkasát fájlalja, talán a szíve
nincs rendben. Nehéz lesz takarítania
a tejfehér váróteremben. Törölnie
zsír- meg sárfoltokat, hintőport, szerte
a pólyázón s a terepzöld linóleumon.
Kutya nehéz követni mindezt. Vannak persze
ismerős nevek, amelyek egymást hívják
elő, majd egyszer csak ködbe vesznek,
s a Néma Bözsi nem szólíthatja őket;
anya is szólíthatatlan, ha egyszer
elnyelte a föld, a névnek az íze
azonban ott tanyázik a nyelven, benne
a szájban, eleven fedél alatt, csak
a torkodra ne menjen: félrenyelheted,
és még megfulladsz. És akkor felbukkan
máris egy név: Albert, a sakkmester
Albert, egy szerényebb ruhás-szekrényember,
mind a két bástyáját leadja, és úgy ver
meg öt-hat lépésben. Korát tekintve
Swann-nal hozható egy szintre. Nincs idősebb
jel egyik halántékon sem. Albertnek
nem esete a másik nem, hiába szekrény-
ember, őt csak a munka és a győzelem
hajtja mindig előbbre – a nő láttán
visszahőköl; színtelen lesz és kedélytelen.
Kár volt megszületnem. Unom magam ebben
a télesti esőben. Mióta felszállt a köd
és leszállt a nap, esik. Ez élet neked?
A nő öreg ráadásul, és hiú
a végtelenségig, Albert úgy tudja, költő.
És a költőkről azt gondolja, kenyérre
lehet őket kenni, s ha még megpirítod is
azt a kenyeret, elolvadnak, mint a hó,
felszívódnak, beleivódnak a kenyér
pórusaiba. Rühes költők, minden
hájjal megkent, viszketeg álszentek, esznek
és isznak és úsznak az árral, és nem
adják meg a tartozásukat időben. Idővel
pedig elfeledkeznek róla, s úgy is
múlnak ki, lélegeztetőgépen a nevükkel.

(Hűség)

Elég a jajgatásból, a szokások
szidalmazásából, anya cigarettázott
sokat, szívta a füstöt, mely aztán őt nyelte el.
A köd eufemizmus. Aki köhög tőle,
annak persze több; Marcel, jó lesz jobban
vigyázni a nyamvadt tüdődre, ha
rajtuk múlik, ezek rágyújtanak ülve
akár a betegágyad szélén is. Anyám
egyik parázsról tér a másik parázsra,
úgy olvassa ágyában a Bimbózó lányok…-at,
és egyáltalán nincs tekintettel Proust
asztmájára. Agórafóbiájára. Swannt
féltékenysége kínozza, a szerelem szót ne
is hallja, sem a szerelme nevét, nincs is
jelentősége, már hogyne volna, egy név
nem csupán ízét őrzi, illata is olykor felhőt
képez, képzelt felhőt egy süket szobában,
melyet szívvel belélegelsz. Úgy van, belélegelsz
a szabadba emlékezetedben, festők
hevernek a lejtős oldalban körbe,
sípolásodat vagy szavadat lesve. Anya
már odaát aggódik érted. Hogy mondod? Odaát
aggódhat tovább és tovább ad infinitum a lélek?
Én ezt nem hiszem. Anya a lelkét adta értem,
amit hol értek, hol nem, ám amikor igen,
olyankor az ő lelke a lelkem. A sajátom
piszkozatlabdacs a szemétkosárban.
S egy kekszrúd csomagolópapírja,
mely viselheti akár Albert nevét is.
Anyám jövedelméből már arra sem futja.
S kakaóra, mellyel a kekszpor összegyúrva
és meghintve kókuszreszelékkel,
feledtethettem hazafelé a sarki
kifőzde gőzét s bűzét egy pár grammnyi
tekercsével. Az utolsóra már nem-
igen emlékszem, összemosódtak a szagok
az ízekkel, mozdulatok öltöttek arcot,
kanyarodtam fel a Mártírok útján,
s mire felérkeztem az Ostrom utca Széna
téri sarkához, a gyógyszertárhoz,
szabad kezem már söprögette sortom
s ingem redőzetéből a morzsalékot.