Géczi János: Judith, avagy a baltás gyilkos felesége

A Judith, avagy a baltás gyilkos felesége újramondja A tenyérjós című, 2019-ben napvilágot látott regényből ismert józsefvárosi jósnő történetét. Csak a szempontok és a rálátási távlatok változnak meg, de most sem tudjuk – mint Géczi János előző regényével kapcsolatban sem – eldönteni, hogy többen beszélnek-e benne (például: egy narrátor, Judith, Ajaz, esetenként valaki más), vagy a tenyérjós mutatja meg, képzeli el a különböző perspektívákat önnön történetében. Esetleg Ajaz, Judith Bakuban – mert az apának ítélte a bíróság –, az orosz kolónián felnevelkedett fia meséli el gyermekkorának eseményeit, Pápkának nevezett (nem is biztos, hogy vér szerinti) apjához és barátaihoz, Jerma nevű szeretőjéhez (aki egyben az ő nevelőnője is), illetve az ismeretlen anyához fűződő érzelmeit, gondolatait, a velük kapcsolatos eseményeket. Mindenesetre: a csak számmal ellátott, Judithról szóló fejezetekben egy kívülálló, a történéseket harmadik személyben közvetítő elbeszélő szólal meg (többnyire), míg az egy-egy motívumot zárójeles címmé avató, Ajazról szóló részek egyes szám első személyű elbeszélésbe váltanak – legtöbbször. Mert például a 45., Tirat Camel című fejezet Judith izraeli életének képeit vetíti elénk. Nem véletlen a képszerűség motívumának kiemelése, hiszen a hozzá fűződő narratívában ez, vagyis a pillanatképek, a benyomások, a hangulatok, a töredék-észleletek, s nem az elbeszélés, a történetszerűség dominál. A 61. fejezet pedig az apa, Ajaz és az ugyancsak budapesti születésű Jerma, a kvázi nevelőnő kapcsolatának – a nő szempontjából láttatott – komor/keserű története; feltehetően ezt is Judith „látja meg” valamilyen tenyérben. Végül a 69. részben ténnyé válnak előttünk korábbi sejtéseink; a két történetszál (ismét) eggyé válik: azt olvassuk, hogy „Judith belemerül fia tenyerének ismételt elolvasásába”.

Judith a második regényben már idősebb nő, aki – miként A tenyérjós című regényből megismertük – szegedi egyetemi, budapesti kutatói, majd amerikai ösztöndíjas éveket, izraeli és azerbajdzsáni tartózkodást, egzisztenciális, világnézeti és szerelmi csalódásokat, kiábrándulásokat, sőt tragédiákat követően tér vissza és telepedik le – úgy tűnik, most már végérvényesen – Budapesten, ahol a Józsefvárosban jósdát működtet. Szolgáltatásának specifikuma, hogy nem a jövőt, hanem a múltat fürkészi ki mások tenyeréből. Erre a sajátosságra többször is reflektál az elbeszélő, s egy ilyen alkalommal tesz utalást arra vonatkozóan, hogy az elébe táruló tenyérben Judith saját, már felnőtté ért gyermeke múltjára ismer. Vagyis maga az elbeszélői szituáció úgy is értelmezhető, hogy miközben a jósnő a fia, Ajaz tenyerébe tekint, feltárulnak előtte a fiú addigi életének történései, amit a zárójeles címmel rendelkező fejezetek mondanak el számunkra, s ezért van, hogy olykor a különböző beszédmódok (a kívülálló narrátoré, Judithé és Ajazé) egybe is csúszhatnak. Bonyolítja a dolgot, hogy mindkét fő narratív szál újabb történeteket és elbeszéléseket vet fel, esetenként mások, mint Pápká, Jerma, a szerető, Lizetta, a régi ismerős, Esze, a budapesti festő is időlegesen elbeszélőként lépnek fel azokban a történetekben, amelyet kis Ajaz (akkor is így nevezik mind hozzátartozói, mind az aktuális narrátor, amikor már felnőtt férfi) társaságában vagy közvetlenül számára mondanak el.

Rövidtörténetek, novellisztikus betétek, anekdoták sorozatából épül fel Ajaz története; olyan mikrotörténetekből, amelyek nem nélkülözik a rejtélyes, misztikus elemet, a fordulatos, csattanóra kimenő elbeszélést. Ezért – s nem az orgiává terebélyesedő szexuális aktusok vagy a csoportos maszturbációk naturalisztikus, durva nyelvezetű leírása miatt – érezzük az Ajaz-történetet a Judith (olykor unalmas) lamentációit, észleleteit, benyomásait, Marymarivel folytatott valós vagy képzeletbeli diskurzusait közreadó részeknél messzemenően érdekfeszítőbbnek. Poétikailag, persze, indokolt a Judith-vonal regénybeli szerepe, különösen, ha úgy értelmezzük – és ezt utalások sorozata erősíti meg –, hogy tényleg az anya olvassa ki a történteket valakinek (kis Ajaznak?) a tenyeréből. Ugyanígy határozottan indokolt a szexuális, sőt pornográf tartalmaknak a regényszövet egészében betöltött szerepe, hiszen a múlt, a rendszerváltást élő Magyarország, illetve a Szovjetunió felbomlását követő felemás és ellentmondásokkal teli világ, Azerbajdzsán, a volt tagköztársaság – a szó metaforikus értelmében (mint ahogy a Kis Magyar Pornográfiát érthetjük) – pornográf története is kibontakozik előttünk. A regény ilyen értelemben leghatásosabb epizódja a Pápká ötvenedik születésnapján elhangzó, a volt katona és professzor, Borisz Vasziljevics Dromov történetét elénk állító elbeszélés. Azért viseli magán a titokzatosság fénykörét, mert pontosan nem tudni, milyen katonai alakulatról van szó, csak sejtjük, hogy Dromov valamiféle titkosszolgálati tudásba és feladatokba vezette be tanítványait, a kadétokat, köztük a fiatal Pápkát is, aki ugyancsak részese volt a már visszavonult és emlékiratait író (mások szerint kegyvesztetté lett) professzor dácsájában lezajlott, orgiába torkolló „beavatási szertartásnak”, hogy aztán a történet – immár kis Ajaz előtt, szintúgy a beavatás célzatával – megismétlődjék az apa születésnapján is, ahol immár Pápká lesz az ordináré szexjelenet legfőbb aktora. A regény legnaturalisztikusabb leírásai – amelyeknek központi eleme az álló, aktus közben látható vagy kivert farok – is e fejezetben fordulnak elő, miként a regény legdurvább megnevezései és kifejezései is a valamilyen módon működésbe hozott férfi genitáliákhoz kapcsolódnak.

A tenyérjósról szóló recenziómban (Kortárs, 2021/5) jegyeztem meg, hogy a magam részéről erős, mi több, durva referenciának tartom a baltás gyilkos történetének ráírását Judith, a jósnő fiktív történetére. Ehhez képest a második regényben nemcsak mellékszálként kapcsolódik a „baltás történet” a fő narratívához, hanem annak egyik fő motívuma, egy bizonyos ponton túl (amikor a két elbeszélés, Judithé és kis Ajazé eggyé szervesül) központi jelentésévé válik. Ebben a regényben viszont nem tűnik erőltetettnek az ismert történet, leginkább azért, mert a bakui háttér kibontásával az orosz és keresztény származású (később azerivé avanzsáló) egykori Szása, a volt katonai attasé, majd az olajoligarchia tagjaként meggazdagodott – nem mindenkor feddhetetlen ténykedésű – üzletember s a végül ismét katonai szerepet vállaló Ajaz sorsa általános értelemben vett eurázsiai sors lesz. Lehet épp a baltásként elhíresült gyilkos élete, de bárki másé is a térségből, egy ehhez hasonló predesztinációkkal meghatározott sorsú férfié, aki a volt Szovjetunió muzulmán többségű utódállamában, egy erősen maszkulin, militáns, azaz erőkultuszra épülő társadalomban próbál meg boldogulni szingli apaként. Ebben a kontextusban válik hitelessé, de legalábbis igazolhatóvá a regény megmutatta szexuális tartalmak nyersessége és durvasága, s válik Pápká/Ajaz/Baltás személyisége, ha nem is szerethetővé, de legalább tragikussá vagy szánhatóvá. Épp emiatt érheti – esetleg – majd az a vád Géczi regényét, hogy egy női szereplő történetében elhelyezett, olykor mások (például: Jerma vagy Lizetta) szempontjából is láttatott, de erősen „férfitörténet”: olyannak mutatja meg a világot, amilyennek egy – az említett körülmények között szocializálódott – férfi láthatja és értelmezheti. Ajaz történetének összefoglalóját a 61. fejezet adja: Judith értelmezi, de Jerma perspektívájából látjuk. „Keserédes” történet, amelyben – kis Ajaz kivételével – mindenki boldogtalanságra és szenvedésre kárhoztatott, s szinte mindenki kettős arccal, illetve személyiséggel rendelkezik. Ezt a jelenséget, a valóság kettős vagy többféle arculatát hivatottak nyomatékosítani a fő elbeszélésmenet(ek)be iktatódó – említett – novellisztikus betétek, anekdoták, sőt hosszabb elbeszélések, mint amilyen a Budapestről Bakuba látogató festőművész, Esze történetét elbeszélő 36. (talán valamennyi közül a legterjedelmesebb) fejezet, ami azért fontos, mert az alkoholista művész alakja kis Ajaz számára egyfajta láthatatlan szálat jelent Judith felé, mi több, épp a festő az, akinek – feltehetően Jerma által hozzáférhetővé tett – levelét olvasva tekinthet bele az addig csak „kontúrjaiban” felismerhető anya történetébe, és ismerheti meg személyiségét közelebbről. Még érdekesebbek azok a rövidtörténetek, amelyeket később teljesen el is ejt az aktuális narrátor, csak bizonyos mozzanat hitelesítése és érzékletessé tétele miatt iktatódnak a narratívába. Ilyen például az indonéziai törzsek szexuális életét vizsgáló kutatónő anekdotája, amely arra mutat rá, hogy a kulturális különbözőségek és kommunikációs akadályok milyen mértékben vezethetnek téves következtetésekre, illetve a képmutatás és az álnokság áltudományos eredményekhez: a nő „a vizsgálat érdekében” szexuális viszonyt létesít a törzs egyik tagjával, majd ennek eredményeképp megállapítja, hogy az adott közösségbe tartozó férfiak minden alkalommal megszakítják a közösülést, otthagyják az aktus színhelyét, hogy aztán hímtagjukat újra alkalmassá téve folytathassák azt. Csak évekkel később, egy másik (férfi) kutató előtt válik nyilvánvalóvá, hogy egészen másról van szó: a bennszülött férfi számára elviselhetetlenek voltak a nő által használt kozmetikai szerek, például a parfüm, amelynek szagától felfordult a gyomra, rendszeresen hányni ment ki, majd a feleségéhez elrohanva „állíttatta fel” a farkát, hogy amott befejezhesse vállalt feladatát.

A fenti anekdotánál sokkal sötétebb tónusú az orosz kolónián bolyongó, de alapjában véve elfogadott, a közösséghez tartozónak tekintett, együgyű Ányecska meséje, akiről húga, a szövőgyári munkás Goncheh gondoskodik kisebb-nagyobb nehézségek, (saját szempontjából) lemondások árán is. Ám amikor a lány eltűnik (később kiderül, hogy meggyilkolták), képtelen folytatni addigi életét: kétségbeesve keresi, tulajdonképpen átveszi nővére, a „falubolondja” szerepét, maga is kóborolni kezd; végigjárja azokat az útvonalakat és helyeket, ahol korábban testvére rendszeresen megfordult. Az Ajaz-történet kapcsán is felmerülhet bennünk az az értelmezés, hogy Pápká és kis Ajaz együtt is, és külön-külön is – külföldi utazások és üdülések ürügye alatt – felkeresik azokat a helyeket, ahol egykoron Judith is járt: folytonosan kutatják a másik nyomait és jeleit, mivel sorsuk csak mások sorsának függvényében értelmezhető és érthető meg.

Az elbeszélt történet aktuális ideje a múlt század kilencvenes éveit jelenti, de a perspektíva, amelyből a narrátor tekint vissza a történtekre, jelenkori: aktuálpolitikai vonatkozások és hivatkozások, mai kulturális eseményekre és jelenségekre történő utalások ékelődnek az elbeszélésbe. Az ironikus önreflexió sajátos pillanata, amikor egy eszpresszóban üldögélve (a korábbi regényben még biszexuális, majd nemváltó férfiként is megismert) Marymari, illetve a vele furcsa barátságot ápoló Judith (akinek még férfiként szerette el élettársát, Pégyét, aki meg lehet, hogy kis Ajaz vér szerinti apja) roncsolt plakátokról készült felvételekre lesznek figyelmesek, és a kiszolgálónőtől érdeklődnek felőle: „A tulaj haverja készíti valamennyit, az biztos. Poéta az is. Gondolom, sikertelen a költészetben, mert időközben áttért a tépett plakátok gyűjtésére és fotózására. Azt hiszem, az ilyesmikkel kevesebb a munka, mint a versekkel.” Hát még – tehetjük hozzá kissé komolytalanul zárva az eszmefuttatást –, ha az olyan regények megírásának munkáját és időtöltését is bevonjuk az összehasonlításba, mint A tenyérjós vagy a Judith, avagy a baltás gyilkos felesége. (Kalligram, 2022)