Újbóli leltár

71.

Mindenre gondolok, csak arra nem, mi-
lyen kísértés vár rám. Védelmemül,
benső szertartásomra bíztam magam,
volt, amikor tisztulás-keresőn, szerzetesi
üzenetekbe kapaszkodtam, az üzenet ér-
zéke, percek alatt érzetté tágultak – má-
ig vezér-mondatom: Az élet nem sár,
hanem finomításra váró arany!*


72.
Fáj, amit elmulasztottam. Miért vagy… nem
vagy vakmerő, szakad félbe a baráti szána-
kozás. Engem a szó küldött, s nem a vak-
merőség, hunyorgom vissza. A hunyorgás,
érzem, árt a szememnek, távol tart a születő
harmattól, a harmatos füvek hódító frissü-
letétől. – Ébredjünk mi is, keltem a reggelt,
küldjünk harmatot a világnak.


73.
Lírából lírába költöztem, a fogadtatás szerint
is más jegybe léptem: azokon a partokon kö-
tött ki a XXI. század elején, ahol a moderni-
tás egybeolvad a klasszikussal, a hagyo-
mányossal, olvastam a minap. Kitűzött magas-
lat? Az én magaslatom, bölcső-énekkel kezdő-
dött, siratódalokkal, szív-forrásul – virág-
énekkel folytatódott…


74.
Csupa vers – csupa kísértés, csupa kétely,
csupa parancs, csupa tagadás, felfüggesztett
haladék, csupa csoda, még helyén van, nem
tettük üszöggé, jelentkezzen, aki úgy érzi,
csupa tűz, teremtő akarat, megtartjuk tűz-
felelősnek, álljon elő, akinek ajkáról nem
száradt le az ima, csupa meglepetés, kik-
kel szenteljük fel az új katedrálist?



75.
Őszi űr. Túl messze esik a fogva tartó föld-
től, a földet érzem, ráhajthatom a fejem,
termő rögeit ujjaim közé foghatom, olvas-
tok titkaiból, az első tapintásra tudja, ki
vagyok, osztott, ritkán beszél, szótlan sze-
reti gondozóját. Az űr közelségéhez külön
születni kell, hatalmas ereje riaszt és vonz –
a fény szövetségesei vagyunk…


76.
Versláz visszaidézése. Huszonegy év táv-
latából: ugyanígy, mint most, leltárba fog-
tam, nagyobbrészt sérelmeimbe kapasz-
kodtam. Érzékeny pontokat érintő szemlé-
let? Kétpólusos megközelítés? Meglehet.
Attól is függ, hogy melyik oldalról nézem.
Többségi: Kisebbségi? – Kiszakított gyö-
kér joga, minden esetben a tűrés…


77.
Innen, bármennyire hihetetlen, csak vissza,
kisebbségbe fordulhatok. A bármikor pusz-
tává tehető birodalmamba. Lakható hely?
Sose volt az. Mit tegyek, ha ez szabatott
ránk, rám, ismétlem, mert itt mindent is-
mételni kell, ahogy a múltamat kihordtam,
jövendőmet is kihordom – mással nem,
felvilágló időnkig hallható kiáltással!


78.
Hiányom van. Semmivel sem kevesebb,
mint amennyivel érkeztem, mint ameny-
nyit az örvénylés kínált nekem. Azóta is
ízlelgetem – arra sem hagyott időt, hogy sa-
játommá ízleljem, helyet, hajlékot, nyelv-
közeget cseréltetett velem, amiben osztoz-
hattam volna, magam-őrzésében a budai
hegy légritkának bizonyult.


79.
Az én hibám, az én vétkem, ismerem, is-
merném be, ha „idefenn” egyszer is meg-
vallhattam volna magam. Szüret-tájt, száz-
éves hallással hallom Jókai szüret-énekű
kertjét, ahol idehallhatón, sejlő-mély örök
forrást neszel – hazaér szív, hazaér a lé-
lek. Hazaér, ahová, ugyancsak vendég-la-
kosként, Jókai Mór költözött…

80.
Nyolcvan plusz, kifutottam a tervezett i-
dőmből. Soha gazdagítóbb többletet! Meg-
köszönhettem Tamásinak, amivel tartoz-
tam neki. Az egyszer volt, igaz volt talál-
kozásunk hálájával. Megbolydította ben-
nem az időt. Ébresztő lélek volt, ébreszté-
sében a fia voltam. Örök terű? Fenyvesek
léptét viselem a vállalom.

* Teilhard de Chardin (1881–1955), francia jezsuita szerzetes