Asztalitenisz; Falanszter

Asztalitenisz

Ha innen nézed, teljesen valószerűtlenül rendezett
vidék. Az utca, a fenyők, az udvar, a tornác, a kert,
a zöldséges, a szántó. Nagy körtefáid, mind a kettő
a kertben. Valahol a kert két legfontosabb pontján.
Piros- és feketeribizlik érnek, barack sárgul, málna
és meggy piroslik. És a falusi házhoz közel zöldre
mázolt kút, benne hétméternyi vízzel. Üveget, flakont,
palackot megbarnító borvízzel. Nyitott ajtónál alszol,
hűvös van, nyári hideg. A múltkor még egy garázda
nyest randalírozott a nyárikonyha tetején az éjszaka
közepén, de most csend van, nagy nyári csend. Azt
álmodod, hogy álmodban egyszerre több irányból
érkezel haza a szülőfaludba. A múlt és jövő pedig
egyszerre robbannak a felszínre, mint számtalan víz
alá nyomott pingponglabda, és ugrálnak fel a víz színe
fölé. Két kézzel próbálod begyűjteni őket, mielőtt még
visszahullanának, lehetőleg mindet, és dobálod bele
egy valószerűtlenül hatalmas edénybe. Nyár vége lehet,
álmodod, talán augusztus van, amikor az éjszakák
ezen a környéken már rettenetesen hűvösek és ridegek.
Ujjaid, kezed, minden tagod teljesen meggémberedve
a hideg víztől. Aztán már csak arra emlékszel, hogy
hátulról valakik megragadják a fejedet, és ebbe a jég-
hideg vízbe nyomják. Dermesztő sötétség borul rád,
a távolban pedig nagy, áttetsző foltok kezdenek ugrálni
egyre gyorsabban a szemed előtt, mintha egy másik
világba, egy másik életbe kerültél volna. Majd belóg
a képbe egy hatalmas tarka vászon is, mintha egyenest
az égből zuhogna alá, hatalmas, őrületes felület. Vonz,
akár a mágnes, felkapaszkodsz valami magaslatra, tán
a nyárikonyha tetejére, ahol a nyest is randalírozott pár
napja éjszaka, és egy éles kiáltással, egyensúlyodat
vesztve, beleveted magad a valami közepébe. Azt
álmodod, hogy soha nem jön már megváltó felébredés.

Falanszter

Micsoda pazar szereposztás: nagyapád, nagyanyád,
másik nagyapád, másik nagyanyád, a szüleid, az ő
szülei, a testvérek is, a te testvéreid is, valami pincében
vagytok, rettenetes, boltíves helyiség, óriási, párás
üreg, minden nyirkos, mintha egy hatalmas gőzhajó
kazánházában lennétek, tagbaszakadt, salopétás alakok
mindenfelé, fogalmad sincs, hogyan kerültetek oda,
valahogy besurrantatok az ajtón, alámerészkedtetek
a lépcsőkön, és hirtelen ott találtátok magatokat ezek
között, akikhez semmi közötök, és most már mennétek
is, mondjátok nekik, de marasztalnak, nem lehet, mondják,
ha már jöttetek, maradjatok, mozdulatlan, sötét, tágas
nyugalom mindenfelé, meg ezek a salopétás alakok, akik
tesznek-vesznek, és marasztalnak, nem akarnak vissza-
engedni, testvéreid már reszketnek félelmükben, édesapád,
édesanyád meg a tieid is valamit egyezkednek egyik…,
egy tagbaszakadt atlétatrikóssal, magamhoz szorítalak,
de bármennyire is kapaszkodsz belém, a salopétások
mindig visszahúznak magukhoz, hogy de még csak
egy kicsit, és tényleg csak szívességből, jó-e, barátaim,
kétségbeesetten kapkodod a fejed jobbra-balra, de most
már csak kapucnis, arctalan figurák mindenfelé, sem nem
nők, sem nem férfiak, név- és nemtelenek, nevet, arcot,
nemet kellene adni nekik, aztán villámfény és csend és
némaság és üresség mindenütt.