Mondtam-e már; Elégedetten

Mondtam-e már

Utálom a csészealjakat, Kedves.
És megkívánom a te ajkadat,
amint a csésze szájába harap
lágyan, ahogy a meggy húsa buggyan
szerte, és megcsillannak a fogak
és köztük sárgásan-mattan a mag,
s az égre felvonszolja csontvázadat
a korhadt holdvilág. Mondtam-e már,
hogy a fának, melynek támaszkodtam
fentebb, mára, Édes, nyoma veszett.
Kivághatták, noha nem volt öreg,
középkorát sem élte meg talán.
Csakhogy az időnél a gyűlölet
olykor sebesebb, nagy hirtelen baltát
ragad, s oda sújt, amit eltalál.
Pokolba a csészealjakkal, te Lány!

Elégedetten

„Másságom olyan izzó, melyhez sehol
nem kapni alkalmas foglalatot.”
MH

Kövér cseppekben esik.
Kese napok, hízó éjjelek,
megesik, hogy estig föl sem kelek.
Ám az a nap másnap, vagy ha aznap nem,
harmadnap megbosszulja magát.
Beállítok egy rendelő várójába,
megállom, hogy ne üljek le,
csak nézzek a kerek üvegasztalkán
egy rózsaszín köldököt, melyet
rózsának néznék különben,
ha az a halom újság, felül
ferdén egy elit magazin,
nem mutatna többet is a felkapott
topmodellből, többféle térben, kint a szabadban,
egy divatműhelyben, majd egy műtőben,
végül valami megfigyelőben, mely
egyszerre olyan ismerősnek hat.
Jártam arra, vagy másvalaki mesélt
róla velőmbe ható erővel.
Emésztő szagától megszédültem.
Levert vagyok, minek tagadjam.
Érzem, hogy nem fogok időben átérni
a zebrán, megtorpanok, talán
épp a záróvonalnál, jobbról-balról
záporoznak rám a válogatott jelzők,
bizarr ajánlatok, némi toporgás
után visszavonulót fújok. Mintha
Louis Armstrong bukna fel régi kútunk
iszapos mélyéből: „Torkig vagyok – énekli
nyújtózva –, torkig vagyok a repedt
hangommal.” Sosem kedveltem őt,
sem az Ellát. Selymes, iszapos, lágy
vízű kút volt, ha valahol babot
főztek az utcában, tőlünk vették
a kútszéli csapról a vizet. Ott
feküdtem egy pilleágyon a csap
mellett, mikor a Lenke néni jött
a kannájával, azután nem láttam őt
többet. Árnyékát élvezhetném e nagy
hőségben, hasznát vehetném roppant dús,
deres kontyának, tömegét méricskélhetném
a keletről érkezett, kövér húsú nőnek.

A tűzvész persze végül a vízre is átragad,
duzzadt lábfejem üszkösödik a víz alatt,
elvizesedett lábfejem ott dagad
a lobogó víz alatt, látványa felkavar,
látványa nem hagy nyugodnom; vissza-
révedni mezítláb-füves nyarakba, nem,
ilyen katlanban az már nem menne,
nem megy, szóban se nagyon szabadna
tovább erőltetned. Kövesd csak pille-
ágyadból a tűzből elébed röppent
pillangó csapongását, kövesd
tovább, merre tévedhetett, a barack
már beérett, arra semmi dolga, itt
van, megint egész közel, itt repked
a háromszögletű virágágyás felett, lesd
ki szándékát e kétszirmú féregnek, vagy hogy
tudja-e, mit végez, mért táncol hozzá
cikkcakkban, olyan kiszámíthatatlanul,
játszva a szirmost, melyet bolond szél kerget,
és nem örömében repes, továbbá
mit tud róla, a tűz ilyenkor mit jelent?
Lázadást? Kalózlobogót, fekete
vásznán a keresztbetett két csonton
nyugvó koponyázatommal? A csontok
oltottmészfehéren hullámzanak a szélben,
amott a kezét tördelő anyám a parton,
varjúfeketében – ahogy A lángban álló
szigettenger című Verne Gyula-regény
végkifejletét láttam magam előtt
a betegágyamban elégedetten.


Nővéreimről tudomást se vettem.
Húgom az udvarban ugrókötelezett,
azután labdázott a barátnőjével,
és akkor beborult, úgy festett, esni fog,
falhoz simultak hát, az eresz alá,
ott nevettek soká – és semmi nem esett,
egyetlen csepp sem, csak az izzadságcseppek
száradtak rá a fedetlen bőrükre.
„Robbanj fel hát, átkozott korvett!”* – mondta
a húgom falfehéré vált barátnőjének,
amit hirtelen nem tudtam, honnan vett,
hová én is még csak most jutottam el,
és a húgom nem vett könyvet a kezébe,
mindig mindent a számról olvasott le.

Szárad a vetés, fonnyad
a kukoricalevél.
Vigyázz, kedves, a kontyod
szét ne bogozza a szél.

* Starkos Miklós kalózkapitány felkiáltása a szóban forgó Verne Gyula-regény végén.