Dadog; Egyedül

Dadog

Orchies-nak

Csak dadog, mint a szélütött, tudod,
tudod, milyen az, már nem beszélhet,
már nem tud megszólalni, legfeljebb
a szemével kommunikál, jelzi, hogy
még él, és élni akar, hogyha engedik.

Túlzottan sok minden történt, ahogy
történik mindenkivel, ezzel vissza is
vonjuk a túlzottan sokat, degradáljuk
azt, ami történt, viszont a szomorúság
nem degradálható, és a fájdalom sem.

Csak dadog a szélütött, fekszik a víz-
ágyon, ez a kórházi protokoll, s nem
tudod pontosan, mire gondolhat, aki,
ha ugyan gondolhat bármire, ha még
jelen lehet ottan, ahol mi éppen jelen.

Íly gyorsan betelik a nyár!, hallgatod
majd a dadogást, figyeled a gesztusait
annak, aki érted mindent, s nem sejted,
mindez miért is, hogyan is alakult úgy,
ahogy alakult, miért az ok, az okozat.

Csak dadog, aki dadog, aki itt, errefelé,
csupa szélütött, szomorú gesztusaikkal
jelzik, még élnek, mert élni akarnak, ha
lehet ugyanúgy élni, ahogy távoli tájon
léteznek és szeretnek boldog földlakók.

Egyedül

Egyedül vagy, jó így, nem zavar senki,
nincs veszekedés, megfelelni sem kell,
kötelezettséged sincs, csak a hallgatás,
ennyi van, és a csend, a csend, ahogy
körbevesz: puhán és sűrűn rád telepszik.

Egyedül vagy, ez itt a kert, meg a ház,
mondod, ez itt mind az enyém, tőlem,
mindezeket, nincs olyan, aki elvehetné,
megvédem akár fegyverrel is, mondod,
és szemléled mindazt, ami körülötted.

Egyedül vagy, és akárha fény, akárha
sötétség: napok, éjjelek, egyre, másra,
telik az idő, a megszabott idő, homok-
szemek peregnek, aztán majd deszka,
föld, meg álruha, ennyi marad, ha épp.

Egyedül vagy, nem lesz ez más módon
soha, a gondolat is maga-maga téved el
ott, ahol chaos-t sejtettek egykor a régi
görögök, és ürességnek hiheti a ma élő,
aki most növekszik bele a vaksi világba.

Valami szomorúság – rajta ül mindenen.
Kimegyek a konyhába, ebédet melegítek,
nem zavarhat senki, hisz’ magam vagyok,
s a csend, ami apránként befedi a bőröm,
eközben egyre zúg, dübörög a fülemben.