Kajtatás és kálvária

Nagy Koppány Zsolt Apufoci címmel megjelent, öt ciklusra tagolt tárcanovella-gyűjteményét kihagyásos diáriumként olvastam. A megelevenedő följegyzések a családalapítástól a gyermekek kiskamaszkoráig tekintik át az író (és a vele egy embert teremtő) felesége életét. A családalapítás kezdetét voltaképpen a lakásvásárlással kapcsolatos keresztút startvonala jelenti, ha egybekelésük korábban is történt. Én pedig a könyvet kinyitva mintha saját sokszor elkezdett naplómmal szembesültem volna a dátumok nélkül bejegyzett fejezeteket sorrendben olvasva: Az ingatlan közvetítői, Az ördög ügyvédei: szerződünk vagy A szekrény színe: vásárolunk, no és persze Az első lakógyűlés… és így tovább. Hogy mit változott azóta „a szerződési minta rettenetes magyarsággal összefércelt, hátborzongató szórenddel és rosszul használt központi jelekkel átszőtt” szövege, nem tudom. (És már nem is akarom tudni…) Nagy Koppány Zsolt olykor hátborzongató történetei esetében mindent ellentételez a humora. Ez rám is gyógyítóan hat, mert a nevetés orvosilag igazolhatóan gyógyír. Ennek tudatában a könyv olvasása olyan patikaszerben részesített, amelynek nincsen káros mellékhatása, és amelyet nem kell kidobni a környezet megrontására. Csodálkozással tölt el, hogy az író a valóságban gyógyszereket írat fel magának, és azokat be is szedi. Legalábbis egynémely írásából ez olvasható ki…

Persze volt idő, amikor már-már én is rákaptam az idegcsillapítóra. Húsz éve tartó vidéki létem ellenére gyakran eszembe jut, amikor a szocialista idők építési vállalkozója, Nagy úr hétlakásos budai társasházunk tetemes előlegének átvételekor, valamikor 1972-ben megnyugtatott bennünket: „Fél év múlva kész a házikó…” Aztán tudomásunkra jutott, hogy évről évre több társasházat épít egyszerre – miénk a hetedik –, s még egyik sincs befejezve. Nem rajta múlt, hogy az idő csapdájába (és kétségbe) esetten két év múlva észbe ne kapjunk, aminek következtében végül három és fél év múlva im­máron meglett házas emberként beköltözhettem a csaknem kész „házikóba…”

Hogy mennyit kellett rohangálnom, pontosabban kajtatnom ezért! Ennek bizarr érzékelésére legyen elég arra a műfordítóra utalnom, akit az 1945-ös rendszerváltozás után utasítottak; fordítsa le Sztálin kedvenc arisztokrata írójának, Alekszej Nyikolajevics Tolsztojnak Хождeние по мyкам című trilógiáját. A nyelvismeretben magabiztosnak nem mondható műfordító (vagy műfordítók, mert az első kiadások négy nevet is feltüntetnek) összekeverte a му́ка (kín, gyötrelem) szót a мyкá (gabonaliszt) jelentésével, s Alekszej Tolsztoj majdnem remekművének címe első változatban a Kajtatás lisztért lett volna. Az ellenőrző szerkesztő (vagy talán valamelyik társfordító) a regény tartalmából is rájöhetett, hogy a kiürült boltok közötti rohangálásnál többet akart mondani az író. Így jelent meg végül a regény – több kiadásban – a mondanivalóra rímelő Golgota címmel.

A Golgota első címváltozatának keletkezéstörténetébe bebábozódott műfordítói lelemény az Apufoci beszámolóit olvasva nemegyszer kikívánkozik a lárvájából: kajtatás garzonért, kajtatás könyvespolcért, kajtatás vidéki házért és egyben zöldebb levegőért, majd kajtatás óvodai férőhelyért, jó tanító néniért, gyerek előtti szülői tekintélyért és a gyereknek szentelt játékos szabad időért, szemüvegért, testi és lelki egészségért… A sok kajtatást aztán valóban kálváriajárásnak érezzük… Éreznénk, ha az író nem fűszerezné olyan nyelvi leleménytől ágbogas humorral, amely rendre a lét derűsebb oldalát szemlélni ösztönöz bennünket. Olyannyira, hogy az élet – Nagy Koppány Zsolt jobb sorsra érdemes okuláréján vagy kontaktlencséjén át szemlélve – csupa derű. Olvasójaként vallom, hogy valóban az.

Az író optimista szemléletének bizonyítékaként a sok idekívánkozó idéznivaló közül ízelítőül válasszunk ki egy stílusosan étvágycsillapítót, például a lakást szagokkal elárasztó Bundáskenyér utolsó két bekezdését: „…a bundáskenyér illata. És hát va­lahogy ez nem bánt. Rettegtem tőle, hogy fog, de még­sem teszi. Olyan családias, olyan emberi illat, még kicsit finom is (ha friss az olaj, akkor különösen), most, hogy megismertem, már nem is félek tőle, a gyermekkoromat idézi, és néha szinte várom, keresem – sajnos, csak ritkán sütnek a házban.

No de mielőtt elnyálazódna, pontosabban el­bun­dás­kenyér-olajozódna a hangulat és a nyafogás, elmondom, hogy olykor a szomszédos csoki­gyár­tól idelebbenti a szél a csokiillatot (pontosabban azt a kemikáliát, amiből a csoki illatát keverik ki mindenre elszánt vegyészek és élelmiszermérnökök), és ha a kettőt összeszagolom, mint Naszreddin hodzsa koldusa (aki a mester tanácsára pénzcsörgéssel fizetett az ételillatért), készen is van a nutellásbundáskenyér-illat. Kéne még egy kis fröccslég meg némi pénzsusogás, és kész a boldogság – már persze annak is csak a látszatja, ami az emberizinkeknek kijár. Kijut.” (Nagy Koppány Zsolt, Apufoci, Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft., 2021.)