„Angyal-tiszta volt”

Áprily Lajos-értelmezések körül

Brassó, Parajd és Udvarhely, Kolozsvár és Nagyenyed, Duna-kanyar Visegráddal és Szentgyörgy­pusztával: lélegző szent tájak annak számára, aki különleges természetáhítattal és életszeretettel érezte egybe a Kárpát-haza igézetes teljességét. Aki verselégiáiban szívbemarkoló mélységsugallatokkal zendítette meg az erdélyi bércek, vizek, fák és fenyvesek muzsikáját, s a legendás Apáczai hű feleségének a nevét is zeneként dalolta a tavaszi Házsongárdi temetőben („Én tört kövön és porladó kereszten / Aletta van der Maet nevét kerestem”; „De a vasárnap délutáni csendben / nagyon dalolt a név zenéje bennem”; „míg dörgő fenséggel búgott le rája / a kálvinista templom orgonája” – Tavasz a házsongárdi temetőben). Aki visszafogottan halk szavú lírikusként is vezéregyéniségévé vált a transzilván irodalomnak, mert buzdított a Trianon utáni „produktív fájdalom” termékenységére, a rabságra vetett szarvas hördüléséből is orgonazúgást: a szenvedést átnemesítő szépségvágyat hallva ki („a ködbe hördült, mint az orgona” – Az irisórai szarvas), s mert „Golgota-fellegek tövében” élve is hirdette a teremtő megmaradás parancsát: „Mi itt keresztre rendeltetve állunk. / Minket a hűség Krisztus-szege tart. / Égő reménység: árva »húnjaid«-ból / jövőt nevelni, embert és magyart” (Opitz Mártonhoz) – ódát zengve A Fejedelemhez, a példázatos akaratú Bethlen Gáborhoz, templom és iskola örök reménységét és misszióját táplálva, merthogy „a szellem elrendeltetése: élet, / feltámadás és örök diadal!” Valóságos Erdély-himnuszokat komponált a mitikusként megtapasztalt hegy-völgyes, „morajos szikla-ország” szülőhazáról („Az erdőn túl, / valaha így neveztek” – A láthatatlan írás), és Kós Károlynak („s titokzatos szót mondtam akkor: Erdély…” – Tetőn) vagy Kuncz Aladárnak („De túl romon, ha perce jön csodáknak, / a mély megkondul, mintha vallana, / s a bolt alól harangtisztán kicsendül / s magasra száll az ember dallama!” – Vallomás) ajánlva énekelte a gyötrelmes sorstörténelem fölé emelkedő éthosz és esztézis egzisztenciális üzenetét, natúra és kultúra egymásba rezgő szépségeinek érvényességét,¹ s földi kataklizmák idején is mindegyre a numinozitás égi feltétlenségébe és magasságába vetett bizodalom vigasznyújtó misztériumát: „S mikor völgyünkre tört az áradat / s már hegy se volt, mely mentő csúccsal intsen, / egyetlenegy kőszikla megmaradt, / egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten” (Menedék, I). – Ezt a humanitást a di­vi­ni­tás­sal ily megejtőn összekötő, példaállító tiszta emberi magatartást Kondor Béla szavai így jellemez­ték: „Nem láttam emberben lefegyverzőbb tisztaságot… Angyal-tiszta volt, és ebből az angyal-­tisz­taságból magas költészetet csinált. Csak aztán el ne felejtődjön, hogy ilyen költő is létezett.”²

A kereszthordozó passió- és Golgota-járásban kicsúcsosodó krisztológiai sorsazonosítás evidenciája s a szenvedés- és megváltástörténeti összefüggésekben, hit- és létküzdelemként (Isten-, ember- és nemzetkérdésként) egyaránt kifejeződő vallási tapasztalat artisztikus átesztétizálása az Áprily-líra egyik legfőbb és legmegragadóbb alapvonása. S mivel a modern magyar irodalmi öntudat ugyancsak elidegeníthetetlen vonatkozása a Trianon-szindrómában és -traumában kidomborodó kisebbségiség sorsproblematikája: a kollektív megmaradásvágyban és a szülőföldi hűségben, ragaszkodásban megtestesülő morális-hitvalló életstratégia ösztönzőjeként az erdélyi irodalomban kiváltképpen kiteljesedik a reménytávlatok transzcendentális felépítésének és átlényegítésének ez az egész törekvésegyüttese. Ez teheti Áprily Lajos, Reményik Sándor, Tompa László, Dsida Jenő és a többiek költészetét is vitathatatlanul szuggesztív tüneménnyé – a személyes és közösségi önreflexív nyelvi alakzatok, a metaforikus és metafizikus, sorsszimbolikus képzetrétegek különleges hangulati feltöltekezésével és a religiózus érzékenységformákat újjáélénkítő energikusságával. Így mélyül el mindőjük vallásos lírája, ahogyan például Reményiknél is az istenes versek, s a sajgó panaszdalok, a planctusok szavai (mint Áprily írja róla) a szenvedő léleknek a vallomástevés békessége utáni örök honvágyából fakadtak; „gyökerük a földi szenvedés, ám koronájuk a csillagokig ér”.³ S viszont Reményik is ezt hangsúlyozza Áprilyról: „még a legjátszibb, legmindennapibb szövésű vershangulatába is belemélyül valami a fenséges motívumából”; „Valami szorongató feszültség lappang”⁴ benne. És ekképpen tételezheti Kányádi Sándor is az erdélyi költészet megkülönböztető alapjegyeként azt a fajta virtuális vagy potenciális szimbolizmust, amely mintegy „bányalégszerűen” érzékelteti vagy közvetíti a nyomasztó léthelyzet atmoszferikus hatásait.⁵

Nemzetféltő, értékmentő, történelmi hagyomány- és identitásvédő, tradicionális keresztény vallási beállítottságú, humanista és transzilvanista magatartáseszmények, a kisebbségi léthelyzetben is megőrzött etikai perfekcionizmus, szellemi-kulturális öntökéletesítés imperatívuszai szólalnak meg tehát Áprily életművében is – nemzeti literatúránk számos alapvető jellegminőségét példázva és reprezentálva ily módon. Az 1887 novemberében született és 1967 augusztusában elhunyt klasszikus költő az élmény-, a természet-, a vallomáslíra, a táj-, a hangulat- és sorsköltészet mestereként szólíthatja meg mindenkori olvasóit. S a mélabús (és a „spleen” melankóliájában is változatos) érzelmeket lágyan ringató halkszavúságával, amely ugyanakkor a szenvedélyesen hullámzó zeneiség szinte egyedülálló sokszínűségével telítődik. Amint azt Németh László állapította meg róla már 1927-ben: „Tiszta hangra törekvő lírikus, aki nyugodt és biztos épületet akar a versnek ebben a földrengésében, s a régi formák falai mögé menekszik vissza […] Versei: elégiák, életérzése: a melankólia. Töretlen tükrű tó kifelé, de tiszta vizén át fölismerhetők a melankólia tápláló forrásai […] A kifejezés áhítatát, a természet tiszta sugallatát, s ahogy ő mondja: az ember dallamát őrizte meg nekünk. Egyike azoknak a művészeknek, akik nem utat törve, de tiszta és komoly szívüket felmutatva válnak új idők követévé.”⁶ S ennek nyomán pedig további termékeny szempontok bontakozhattak ki az Áprily-szakirodalomban is e kiemelkedő (Reményik Sándorral és Tompa Lászlóval együtt a nagy erdélyi, „helikoni triászhoz” tartozó) költő líratörténeti helyének körüljárásakor. Mert ez a (stilizáló, eszményítő kisrealizmus utáni) századvégi biedermeieres-neoszentimentális hanghordozás­ból és a parnasszista jellegű modorból a Nyugat-líra impresszionisztikus-szecessziós inspirációit magába szíva kinövő költészettípus úgy tudta az utóromantikus, majd későszimbolista jellegzetességeket szervesen összeötvözni,⁷ hogy az „anakronisztikus” „megkésettség” vagy az „epigonszerű” „kismesterség” bizonyos esetleges benyomását keltő sajátosságait mindegyre egyfajta új klasszikus vagy klasszicizáló poétikai tendenciák modern tárgyiasságával s a tradicionális artisztikum örök időszerűségével ellensúlyozhatta vagy rendre erőteljesen hatálytalaníthatta. Olyan izgalmas hatástörténeti bizonytalanságot okozva mindezzel, amelynek megfejtéskísérlete részint megemelő népszerűség és lefokozó elfelejtettség végletei – természetesen a kritikai recepcióban is tükröződő koordinátái – között kénytelen viszonyulni e lírai életmű szerepéhez. Részint pedig annak a roman­tizál­ható fájdalmas érzelmességet zárt vagy lekerekítő formarendbe fegyelmező, egyszerre visszafogottan szelíd és vibrálón feszült elégikus tónushullámzással artikuláló, élmény- és alakzatkultusz különös mértékarányát kialakító költészeti vonulatnak az újraértelmezésére is ösztökélhet, amely a magyar irodalomban Berzsenyitől, Aranytól Tóth Árpádon, majd Radnótin át Csoóri Sándorig ível. A grandiózus magyar elégiaköltészet líratörténeti jelentőségére irányítva újból a figyelmet.

A klasszikusnak tekinthető szépségértékekhez ragaszkodó Áprily-líráról szólva több átfogó monográfia és pályakép is hangsúlyozza a míves harmóniateremtés igényét és megvalósulásmódjait. „Áprily Lajos emberi harmónia után sóvárog, s művészi tudatossággal védekezik az összhangot megbontó belső erők ellen is”;⁸ Vita Zsigmond szerint „az »ember dallama« nemcsak a megbékülést, a harmóniát, hanem az építés, a jövő, az élet hitét is jelenti”;⁹ „A carpe diem elvével szemlélte az életet, a természetet, amíg lehetett, a minden szépet megörökítő humanista művész életszemléletével”;¹⁰ „A jóságvágy lírája Áprily költészete, mely a törékeny jóságnak s a jó törékenységének panaszát és méltóságát énekli”;¹¹ „Áprily Lajos eszményeihez, hitéhez hű, fegyelmezett ember és művész tudott maradni mindvégig egy eszményeit váltogató, a gyilkos ösztönöket gyakorta szabadjára engedő korban”;¹² „a természet a határtalanság, a szabadság érzését adja, s a szemérmes, zárkózott költőnek alkalmat arra, hogy magányosságát, melankóliáját és felvillanó életörömét a tájba transzponálja, s állandósulni látszó válságait a szép harmóniája alá rejtse. […] Innen tájképeinek a kísérteties, mitikus sugárzása. […] Az elmúlás árnyéka majd mindig rávetül, a táj valóságos elemei is látomássá irrealizálódnak. A sejtelmesség belengi az egész képet, a harmonikus nyugalmat árasztó élő természet látványa fölött ott borong az elmúlás”;¹³ „a természet és a humánum erkölcsi értékét és költői erejét képviselte, egy sajátos életforma, magatartás és műhely humanisztikus rendjéről, morális biztonságáról hozott hírt és tett tanúságot”, s a „humánus eszmények iránt érzett felelősséget érezhetjük Áprily kivételes műgondjában, formáinak harmonikus szépségében és nyelvének tisztaságában is”; a poeta doctus verseinek ezen a fokán a műgond „már nem mesterség csupán, inkább lelkület és magatartás, emberi minőség és erkölcsiség. Az összhang, a tökéletes forma igénye mögött egy költő mély embersége, lelki nemessége áll fedezetnek, magyarázatnak egyaránt”¹⁴ – szólnak a közmegegyezésszerű lényegfelismerések az ennek a költői műnek a legfőbb karakterjegyeit megragadó értelmezésekben. S Áprilynak a személyes és historikus sorsérzéseket ezzel a lelki nemességgel átpoétizáló hajlamából olyan remeklések születtek, mint például a táj és történelem szervesen egymásba oldódó, együtt rezgő varázsát titokzatos sorsüzenetként megörökítő Nyár című emblematikus szonettje: „Mi már a tengert nem látjuk soha. / Nekünk a tenger látomás marad, / melyre olasz-kék menny ont sugarat, / elérhetetlen part, hullám-csoda. // Itt nem fogadnak bókos pálmafák, / pártázatos, fehér kastély helyett / mogorva templom vár a víz felett, / falusi fűz, falusi árvaság. // De ez a nagy folyó, látod, tied, / sugaras Lidód; zúgó tengered, / s ez a hömpölygő dallam, lásd, enyém – // És este kinyitom az ablakom / és a históriáit hallgatom: / egyetlen transsylvan hősköltemény.” Ez a Marosszentimrén 1921-ben keltezett „elegiko-óda” a mélybe hulló és ott vesző árvaság heroikus pesszimizmusával átitatottan a kisebbségi erdélyiség éppoly örökbecsű sorsszimbólumaként hatott későbbi költőkre is, mint Reményik Sándor Erdélyt jelképező látomása az elsüllyedt Atlantiszról, amely „harangoz, haragoz a mélyben”. Áprily ugyancsak a romlás és a veszendőség szorongató rémével szembesülve biztat a magasabb rendű erkölcsi és művészi ihletettség megtartó erőinek mozgósítására. A veretessé kristályosított „hősköltemény” feladhatatlan értékvilágához és bűvköréhez ragaszkodó magatartás esélyeit vagy esélytelenségeit – bennük a Marosszentimre-élményt és -motívumot – írta és bővítette tovább maga a költő fia, Jékely Zoltán is, aki 1936-ban már a templomi gyülekezet zsugorodásán busong („Fejünkre por hull, régi vakolat, / így énekeljük a drága Siont […] Tízen vagyunk: ez a gyülekezet, / a tizenegyedik maga a pap, / de énekelünk mi százak helyett […] tizenkettedikünk maga az Úr. / Így énekelünk mi, pár megmaradt / – azt bünteti, akit szeret az Úr –, / s velünk dalolnak a padló alatt, / kiket kiírtott az idő gazul” – A marosszentimrei templomban). Az illúziótlanul emlékező makacs reményt élteti Kovács István is: „Elsőnek-ezrediknek itt ma / az egykor tízen voltakért, / kik százak helyett énekeltek, / s az árván prédikált papért. / Pelikán-éhes tél jöhet még. / És cserben hagyhat is az Úr… / Csak énekeljenek mibennünk, / »kiket kiirtott az idő gazul«” (Történelem). Kányádi Sándor víziójában folytatódik a felőrlődés és szétmorzsolódás: „ledőlt a cinterem fala / kövei földbe vástak / védtelen áll a dombon / maholnap egyesegyedül / istené lesz a templom / csupán egy ajkon szól már / paptalan marosszentimrén / haldoklik szenczi molnár” (Egy csokor orgona mellé); a versében Sütő Andást szólító Ferenczes Istvánnál pedig teljesen elnémul a hang, végzetesen elhal az énekszó – s még az Úristen is távolodik: „Az ajtón mázsás lakat, gályarab bilincs. / Tízen, kilencen, nyolcan sem vagyunk, / gyülekezet, szolga, pap – senki sincs… / Legnagyobb hiányzó maga az Úr […] Fejünkre pók hull, égi vakolat. / Az orgonában szúette futam. / Nem énekel az sem, mi megmaradt. / Hát kit szeretsz itt és kit büntetsz, Uram?” (Marosszentimrei templom, 2002). És Kovács András Ferencnél a kétségbeejtőn támasztalan és kilátástalan sorvadásból már egyenesen a végső megszűnés következik: „Megrepedt menny hull, égi vakolat, / hámló falak felejtik el Siont – / rommá roppannak pillanat alatt, / belőlük pillért, boltívet kiront / gyarló idő… Itt nincs gyülekezet, / ki idetéved, önmaga a pap, / s helyet sem lelhet valami helyett. […] kő kövön omlik, támfal meglazul: / némult énekszó, nincs egy árva pap, / porszemnél némább, csak hallgat az Úr. / A kert kipusztult, a gyom megmaradt – / megszünteti, ha kit szeret az Úr” (A marosszentimrei templomnál). Az Áprilytól induló metaforikus motívumláncolatban a gondolati egymásra rímelések, áthallások, a reminiszcenciák, a szövegjátékos idézések: a bajlátó elkomorulás szuggesztív hangulat- és jelentéstartalmai szerint az önmagára utalt nyelv megrétegeződő és megélénkülő sokértelműségét fokozzák, egyszersmind a nyelv talán mégis kipusztíthatatlan és jótékony hatalmában bizakodnak; az idősíkok összevonásából és oszcillációiból így végtelen és menedékszerű távlatok, s talán valamifajta transzcendens megmaradásígéretek is nyílhatnak.¹⁵

•

Áprily finom pátoszában folyvást az életgyötrelem lehúzó kényszere és az önmeghaladás felemelő spirituális igénye viaskodik. Széttartó, szinte ellentétes érzületi és poétikai tendenciák igyekeznek tehát a fegyelmezetten egybeötvöző és megtisztító, patinásra csiszolt formarendben összehangolódni. A valóság fájdalmai mintegy légiessé vagy éterivé párolódnak, s a szép hangzás (eufónia) és az emelkedett gondolatkifejezés (elokvencia) szféráiban oldódnak fel. Az akusztikai szépségalkotás mámorában a lelkületi viharzások elcsitulnak és a kínok megenyhülnek, átminősülnek. Mert a teremtő erejű „fájdalommal a szenvedés negatívumán túlmenő célja van a természetnek”; s a magasba szálló, éltető, egyben missziót teljesítő „megváltó vers” az ember küzdelmének „mély szomorúságát” is katartikusan felülmúlhatja – vallja a költő maga is.¹⁶ Létélmény és értéktudat ütközései azonban mégis kiiktathatatlanok maradnak, s a létgond disszonanciáit konszonáns műformává, művészi hatásformává lényegítő törekvések során is mindegyre meg kell birkózni a kettősségek terhével. „Színeket, hangulatokat és ritmusokat bőséggel hozott a havasokból Áprily Lajos, fájdalmait és tépelődéseit is fel-feloldotta a természeti világ végtelen hullámzásában, de nyugtalanságától, a befogottság és a másra vágyás érzésétől meg nem szabadulhatott.”¹⁷ „Ez a harmóniára való törekvés és a vele járó hiábavalóság nyugtalanító érzése közötti ellentmondás adja tulajdonképpen a húszas években írt verseinek gondolati és érzelmi feszültségét. Az Áprily-művek parnasszista jellegű, zárt fegyelme, »gránit-kriptabolt«-ja tehát valójában belső zaklatottságot takar.”¹⁸ Természet és lélek, táj és bensőség, személyes-vallomásos sorsérzés és közösségi-erkölcsi sorslátás egymást átitató és kiegyensúlyozó ihletforrásai így aztán a modernitás felzaklató léttapasztalataival dúsulnak föl. A premodern és a folytatódó klasszikus modern világképi-szemléleti kifejezésalakzatok híven tükrözik a személyiség- és nemzetszaggató történelmi sorstragikumot és krízisélményeket – az időtlenítés és eszményállítás etikai-széptani műveleteinek segítségével küzdve meg velük. A stilizáló artisztikum és a feloldozó hangulatvarázs szépségkultusza sem takarja el tehát a lírai alany külső-belső meghasonlásait és lappangó-kavargó kedélyellentéteit – s a fojtott drámaiság beszüremkedését. Együttes komplexitásuk szavatolja a modernség benyomását. A „nyelvmuzsika modulációiban” otthonosan kifinomuló – s a nyugati, francia szimbolisták képviselte (s főként a verlaine-i) világirodalmisággal mérhető – szenzibilis Áprily-vers Kuncz Aladár szerint igazi modernséget jelez, mert a modernség nem „tüntetésszerű külsőségekben”, hanem a műformálás különleges árnyalataiban nyilvánul meg: „Áprily ízig-vérig modern költő. Modern költő annak ellenére, hogy kedveli az időmértékes sorokat, s annak ellenére, hogy versei tiszták, nyugodtak, témái egyszerűek és kompozíciói hibátlanul zártak.”¹⁹ Molter Károly szerint is „egyre-másra muzsikálja elénk a legbonyolultabban hangszerelt erőteljes egyszerűségeket.”²⁰ Lászlóffy Aladár hasonlóképpen nyilatkozik: „Mert ez volt Áprily: […] A formát ismerő hegedűvirtuóz olyan poeta doctusok korában, mikor még illett versszerű verset írni; és mindennek ellenére, Erdély egyik legmodernebb költője ő, akiben az igazi, antikban gyökerező világirodalmiság rezonál végül.”²¹ „Világfájdalom – derű; lelki vívódásokkal teli nyugtalanság – kiegyensúlyozottság; a szülőföld végtelen szeretete, a brassói–parajdi otthonosság – idegenségérzet, elvágyódás; harc – lemondás; természetimádat – műveltségélmény”²² – sorolja a kettősségek és oppozíciók alapvonásait, az érzelmi és világképi ellentétpárokat az irodalomtörténész Sőni Pál is, s mások ugyancsak felhívják a figyelmet erre a különös „vibrató”-ra: „természetlírája tele van jól álcázott konfliktusokkal. A látszólagos objektivitás, s a meglepően érzékeny, sérülékeny költőegyéniség feszültsége, s általában nemcsak az ember és szerep, de az egyes menedékek (természet, irodalom, mitológia) távolsága adja Áprily életművének igazi specifikumát”;²³ „katartikusan oldja a megszenvedett és verssé formált konfliktusokat. […] megoldás nincs, csak enyhület, és megmarad a paradoxális értékviszony”;²⁴ „otthonkereső – itthoni tájban […] legfőbb »intellektuális üzenete« ez az ősrégi s mégis újdonatúj paradoxon”.²⁵ Láng Gusztáv pedig éppen a sokrétű szubjektum–objektum, látvány–jelkép viszonymódok, feszültségfajták halmozódásait taglalva problematizálja az egész Áprily-költészet megítéléslehetőségeit: „az ötvösremekekre emlékeztető versformálás és a formálásnak ellenálló valóságelemek ellentmondása, a diszharmonikus elemekből épített versharmónia” olyan különös – bár döntően tradicionálisan esztéticista – képlet, amely nem oldható meg „időszerű tartalom + időszerűtlen forma” hamisan leegyszerűsítő, sematikus fogalmaival. Szerinte Áprily költészete – amelynek egyes darabjai szubjektív világérzékelés és tárgyiasító törvényfelmutatás illeszkedésével-szövetkezésével inkább „világhangulatot”, mintsem „hangulatvilágot” fejeznek ki – nem (vagy nemcsak) „utolsó hullámgyűrűje” egy áramlatnak, „hanem majdnem annyira a háború utáni európai líra fejlődésútjának kezdeteihez is kapcsolható. Az intellektualizmusra késztető elidegenedés, az élményszerű témák racionális kezelése, a valóság szemléleti elemeinek realitásként – értelmezésre váró realitásként – való elfogadása, a formában a konstruktivitás igénye – ezek a legfontosabb jegyek, amelyek a szimbolizmus verseszményéből kinőve, de új minőséget létrehozva jellemzik Áprily költészetét is.”²⁶ A szimbolista sorsjelképiség sugallatossága a parnasszista festőiséggel és a látszólagos impasszibilitével ötvöződik itt, de (világít rá Láng Gusztáv) e poézis objektivizálódása mégsem a parnasszista szenvtelenség jegyében zajlik, hanem a valóságértelmezés tárgyilagosságának, távolságtartó és leíró tárgyszerűségének sorselemző igényével, s a példázatos gondolati következtetések szilárd és logikus előteremtésének a lét- és lélekérdekű szándéka szerint. A vallomást, az érzelmi kitárulkozást, a tűnődő szemlélődés és érzékelés impresszionista örömét felváltja az önkínzó feleletkeresés, s a meditatív „érvelés higgadt szigora határozza meg a vers lendületét”. Az Októberi séta éppen ilyen magyarázó gondolati költemény Láng Gusztáv szerint: „Ez itt a hervadás tündér-világa. / Akartál látni szép halált velem? / A Bükkös-erdő bús elégiája / szép, mint a halál és a szerelem. // Fától fához remegve száll a sóhaj, / közöttük láthatatlan kéz kaszál. / Az ágakról a fölrebbent rigóraj / tengődni még a holt irtásba száll. // Lombját a gally, nézd, mily kímélve ejti, / holnap szél indul, döntő támadás, / holnaputánra minden elfelejti, / milyen volt itt a végső lázadás. // Mint gyertya-csonkok roppant ravatalnál, / tönkök merednek dúltan szerteszét, / s a nyár, ez a kilobbant forradalmár, / vérpadra hajtja szőke, szép fejét.” Valóban, nem az érzéki benyomás, a látvány elsődleges mozzanatai, pillanatképei keltik itt fel az élet elmúlásának sejtelmét, hanem fordítva: a mulandóság tudata találja meg azokat a szimbolikusan elvont természeti jelenségeket, amelyek mintegy igazolják, bizonyítják az örök és elkerülhetetlen létezési törvényszerűségek hatalmát. Az elmében, a tudatban előzetesen megképződött felismerés (vagy akár tudattalan sejtelem) vetül ki a konkrétságukból látomásossá szűrődő képi tüneményekben – mindez pedig talán hasonlatosan ahhoz is, ami Adynál történik (Párisban járt az Ősz); „a teremtő képzelődés” nyomán a költő a képbe mintegy „belenézi a gondolatot, a tartalmat, az éltető lelket”.²⁷

És ekképpen a személyiségközpontú érzelmek, játszi hangulatok gazdagon, színesen gomolygó káprázatát csak tovább bővíti és alakítja át az egyéniség korlátait, a bensőség és a külvilág közötti választóvonalakat lebontó, a személyiséghatárokat talányosan elbizonytalanító (a tájat lélekszerűvé, s a lélekmozgásokat természetazonossá szublimáló) újfajta szemlélet. Az önreflexív szépségmámor kivetülésében egyre erőteljesebben mutatkozik meg a művi, nyelvművészeti tökéletesítés céltudatossága is, s már a szövegmű hangzósságának és materialitásának viszonylagos önállósulása, önelvűsége kerül előtérbe. A nyelvi megalkotottság autonóm feltétlenségének vagy elsőbbségének az érzékeltetésével pedig a vallomástevő lírai én egyszersmind belehelyezkedik a hagyomány- és létfolytonosság transzindividuális univerzalitásába. Így, ezzel a tágasságával és nyitottságával lehet jelentős, elhalványulhatatlanul meghatározó szerepe ennek az ódon örökérvényűséget és megújító rugalmasságot, iránybefolyásoló frissességet egyszerre sugárzó²⁸ – vagyis a hagyománytörténést elavulhatatlan egyéni színekkel befolyásoló – líratípusnak és szóművészetnek.

•

Az Áprily-recepció kitüntetett területe a végtelenbe futó jelentésdimenziók árnyalta motívumok és motívumszférák vizsgálata. Hiszen a lüktető érzelmeket és a szétágazó érzetfajtákat egyszerre őszintén kifejező, illetve szemérmesen visszafojtó emocionális késztetések ebben a bináris vagy többpólusú oppozíciókat is vállaló képzetrengetegben elevenednek meg a leghitelesebb és legszuggesztívebb esztétikai hatásformákban és minőségekben. A személyes és a közösségi élmények költői megragadása a történelmi hányattatások közepette a természeti jelenségek körforgásos változékonyságának megérzékítésével és átszellemítésével különleges jelentéstelítettséget eredményez. Az archetipikus toposzok újjáéledése és feltöltődése a magyar vidékek, kultúrtájak (s az egyetemes emberi kultúra, kiváltképpen az antikvitás) ihlető elemeivel: szervesen összeépülő erkölcsi és antropológiai távlatokra, eszménykincsekre emeli rá a tekintetet. A míves formákkal a költő „a harmónia értékét tanúsította az értékek pusztítása idején, a romokkal, a megnyomorítottsággal a végtelenség fenyvesillatát állította szembe”.²⁹ „A »melankólia és muzikalitás« nála menekülést és védekezést is jelent egyszersmind; menekülést kora embertelenségei, illúzióromboló visszásságai elől, védekezést a humánumot, szépséget, jóságot veszélyeztető erőkkel szemben; az ifjúsággal örökre elveszettnek hitt harmónia igényét, keresését, amelyet egyrészt a szabad természetben és a kultúra világában, másrészt a versek erős formafegyelmében és a szöveg belső muzikalitásának fokozásában vél újra elérhetőnek.”³⁰ A szertegyűrűző motívumcsoportokban a legjellegzetesebben összefüggő ellentétpárok az idő- és térviszonyok közegében kristályosodnak ki – a mélység és magasság, a lent és a fent, a hegy és a völgy, az itt és az ott, a közel és a távol, a múlt és a jelen, a béke és a háború, a hűség és az elvágyódás perspektíváiban. A szakadatlan vívódás és nyugalomkeresés pszichikai folyamatainak vizuális lenyomatai, jelei ezek mind. És minden egyes motívum (mint a történelmiség és a metafizikum „élő mikronja, molekulája”) végeláthatatlan hálózatba illeszkedik, amelynek révén csak tovább fokozódhat a versek zeneisége – a zene hangfüzérei, „a szólamok, melódiák egymásba átszövődése” keltette, alkotta összetettséghez hasonlatosan.³¹ Az indázva egymáshoz fonódó és vissza-visszatérő motívumok – mondhatni – az alappillérei a cizelláltan kimunkált versszerkezeteknek. A beléjük dúsított (új)romantikus érzelmesség és a változatos kombinációjukban megnyilvánuló klasszicizáló veretesség kényes egyensúlyát hozza létre a költői fantázia és a műgond együttese. A tájfestő és időérzékeltető, zenei és pittoreszk motívumkörök mitikussá felgazdagodó szenzibilitása az egymást ellenpontozó vagy feloldó asszociatív értéksugallatok sűrűsödése szerint – remény és reménytelenség, vágy és rezignáció, lét és elmúlás személyes vagy közösségi élménytömbjeihez, lélekállapotaihoz, eszmei és érzületrétegeihez igazodva – bontakozik teljes érvényűvé. S ebbe a kiteljesedésbe az érintkező motívumok jel- és jelentéstani módosulásai is döntően beletartoznak. A motívumszerkezeteknek itt is megfigyelhető a „statikája” és „dinamikája” (mint Rákos Péter elemzése szerint Adynál).³² A völgy metaforája például sokáig (a hegytetőkhöz, csúcsokhoz, orombércekhez képest) az egyetemes mélység, a sötétség, az alávetettség tágas konnotációit hordozza, míg később inkább a személyes sors, az öregedés konkrétumainak képzettársításait tömöríti – a megbúvó humanitás, a féltve őrzött intimitás szóképeként.³³ De változás, újdonság az időskori lírában (az „őszikékben”, az „ősz költőjétől”) a tavasz-versek felgyarapodása is – s a fény iránti ujjongó, rajongó szeretet kiáradása: „a verandán szétsugaraz / a tavasz szőkesége” (Akarsz-e fényt?); „Vén ember, új fény hull reád, / fakadhatsz-é panaszra? / Hallod? kurjant az unokád, / s kiront a vad tavaszba” (Új fény); „Új rügy s új fű, és újra mondhatom / és örvendezve mondhatom, hogy élek” (Tavaszi pillanat); „Ó, milyen robbanó fiatalok / ezek a májusi zivatarok! / Mily dúsan vág le felhőkből a fény… / S villámtalan vénségem mily szegény” (Májusi strófa). A rapszodikus asszociációsorokat az emberi elmúlás és a természeti megújulás feloldhatatlan ellentétei feszítik, amikor már a völgyi táj is megszépül, a növények, állatok, madarak³⁴ kivirulnak, de az eksztatikus életszeretetbe a mulandóság fájdalma elháríthatatlanul (s talán „valami horatiusi” mértéktartás és bölcsesség jegyében is³⁵) vegyül bele (Marasztalnálak, májusom): „Völgyünk csodája, tündér lányalak, / év gyönyörűje, hogy marasszalak? […] Szövetkezném a völgy rigóival, / legyen daluk kötő varázsu dal. / Szarvasokat vennék rá, hogy csapat / állja el agancsokkal útadat. […] Marasztalnálak, mert nem tudhatom: / találkozunk még, tündér hónapom?”

A merengő, kontemplatív lelkiség bonyolult folyamatait kifejező (mintegy különös partitúraként „lekottázó”) motívumterebélyesedés irányait szövegközeli, műközpontú értelmezéseivel Antal Attila monográfiája jelentésbővülés és jelentésszűkülés váltakozó periódusai szerint is nyomon kíséri. Hogy a századfordulós világfájdalom és dekadens szenvedéstudat, a kissé affektált magányérzet (például a korai Kosztolányiéval is rokonságban álló szenvelgő modor) az induló Áprilynál a húszas években – a súlyos és tragikus történelmi léttapasztalatok hatására is – az egyéni és kollektív sorskifejezés modellteremtő perspektíváiban miképpen formálódik át, miként elevenedik autentikussá az addig konvencionális képzettára, hogy azután az antik-görögös és keresztény-biblikus (világ)irodalmi és mitologikus, európai és magyar történelmi, művelődéstörténeti és erkölcsfilozófiai gondolatsíkokkal építkezve az erdélyiség, a transzszilvánizmus oly becses poémáit hozhassa létre. Vagy hogy miután a költő 1929-ben Erdélyből Magyarországra repatriált, új korszakát mily módon jellemezték a nosztalgikus-látomásos szülőföld-idézések, visszarévedő hűségvallomások, egyszersmind a költői személyiség kiteljesedő válságának tüneteivel telítődve. A szorongásos otthontalanság, a deprimáló otthonvesztés, az emésztő honvágy, a magárahagyottság, a betegségtudat, a halálfélelem felhalmozódó negativitásképzeteit olykor egyre kevésbé képesek már ekkor ellensúlyozni a természet, a történelem, a közösségiség, a népi, nemzeti hagyománykincs, a világkultúra megtartó-önerősítő értékszférái; s az elhatalmasodó depresszió képi kivetülései pedig – később is időről időre, például a második világháborús megrázkódtatások nyomán – bizonyos szemléleti horizontszűkülésről tanúskodnak. A gond, a bú, a nyugtalanság, az üldözöttség-kifosztottság érzése, a menekülésvágy, az oltalomkeresés alapvető lélekimpulzusa, pszichikai beállítódása nyomán gyakorta elégszik meg a lírai én a visszahúzódás, a meghittség, a privát intimitás kis köreihez való ragaszkodás elemi igényeivel; van olyan periódus, amikor a versekben nem tapasztalható, hogy „a többes szám első személy a baráti körön vagy a családon túlra mutatna, s a jelképek, megjelenített szimbolikus alakok is többnyire az egyén és világ, s nem a közösség és világ kapcsolati problémáinak köszönhetik létrejöttüket.”³⁶ A panaszköltemények rengetegében szenvedés és életigenlés, remény és csüggedés, érték és értékhiány bináris összefüggései között az ellentétes irányokban széttartó folytonos lelki hullámmozgások zajlanak, ahogy például a második világháborús világégés idején a szülőföldön, a gyermekkor színhelyén, Parajdon töltött esztendő (a Forrásvizek ciklus, benne az Ének a Küküllőhöz vagy A régi házban tanúsága szerint) némileg a megnyugtató bizakodást és megbékélést táplálja (hogy azután újra a rezignációt, a letargikus kétségbeesést fokozó megpróbáltatások következzenek), vagy ahogyan az öregkor lírájában érdekesen-izgalmasan megszaporodnak az életvágyat, az életkedvet sugárzó költemények is. A reflexív öntanúsítás távlatait kiterjesztő, avagy zsugorító (szegényedés és gyarapodás bonyolult összjátékában kavargó) lírai folyamatok, a „tető”, a „hegy”, a „csúcs”, a „magasság”, a „fény”, a „szeretet”, az „élet”, a „béke”, a „fenn”, a „tavasz”, a „nyár”, a „hajnal”, a „reggel”, a „virág”, a „fa”, a „csend”, a „kékség”, illetve a „völgy”, a „síkság”, a „mélység”, a „sö­tétség”, a „homály”, a „gyűlölet”, a „halál”, a „háború”, a „lenn”, az „ősz”, a „tél”, az „éjszaka”, a „köd”, a „rom”, a „fekete”, a „tűzvész”, a „vérszín”, a „vérhullás” és a többi toposzok, fogalmak bipolárisan hálózatos ellentétviszonylatai, logikai és emocionális képletei, összerendeződései vagy gyakran a megszokotthoz képest ellentétes értelmű jelentés-átcsapásai: élményanyagok, érzés­típusok és motívumrendszerek esztétikai egybefüggéseit jelzik.

•

Rá emlékezve biztosak lehetünk benne, hogy Áprily Lajos erdélyi és egyetemesen magyar lírája minden régebbi és újabb értékelése szerint: költészetünk halhatatlan fejezetei közé tartozik.

Jegyzetek

1 „Pictura és Sententia szép egyensúllyal” lebeg itt, belesimulva „a teljesség leheletének tűnő remegésébe”. Kovács András Ferenc, Scintilla animae, Komp-Press–Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 1995, 118.

2 Idézi: Málnási Ferenc, Két Áprily-vers elemzése, Erdélyi Toll, 2012/3, 81.

3 Áprily Lajos, Álom egy könyvtárról, Szépirodalmi, Budapest, 1981, 261.

4 Reményik Sándor, Kézszorítás, Polis–Luther, Kolozsvár–Budapest, 2007, 50., 59.

5 Kányádi Sándor, Líránkról, Bécsben = Korunk Évkönyv 1981, Kolozsvár, 1981, 149–152.

6 Németh László, Két nemzedék, Magvető–Szépirodalmi, Budapest, 1970, 191–195.

7 Áprily stílustörténeti besorolása (neoromantika, impresszionizmus, parnasszizmus stb.) már a harmincas években többeket foglalkoztató vitakérdéssé vált. Ld. ehhez pl. Tolnai Gábor, Fejedelmi Erdély, Szépirodalmi, Budapest, 1984, 281–373., 377–380., 457–465.; Uő, Örökség és örökösök, Gondolat, Budapest, 1974, 116–125.; Rokon álmok álmodója – Áprily Lajos és Reményik Sándor levelezése 1920–1941, szerk. Liktor Katalin, Polis–Petőfi Irodalmi Múzeum, Kolozsvár–Budapest, 2014, 309., 538. – Stiláris (utó)impresszionizmusáról ld. Túros Endre, A hanghalmozás Áprily Lajos verseiben = Tanulmányok a magyar impresszionista stílusról, szerk. Szabó Zoltán, Kriterion, Bukarest, 1976, 163–179.

8 Győri János, Áprily Lajos, Szépirodalmi, Budapest, 1970, 184.

9 Vita Zsigmond, Áprily Lajos – Az ember és a költő, Kriterion, Bukarest, 1972, 275.

10 Csép Ibolya, Áprily Lajos, Ráday Kollégium, Budapest, 1987, 212.

11 Fráter Zoltán, Áprily Lajos, Balassi, Budapest, 1992, 136.

12 Antal Attila, Világalkotó elemek Áprily Lajos költészetében, Kriterion, Kolozsvár, 2003, 259.

13 Czine Mihály, Nép és irodalom, Szépirodalmi, Budapest, 1981, II, 121.

14 Pomogáts Béla, A marosvécsi várban – Az Erdélyi Helikon íróiról, Hungarovox, Budapest, 2012, 57., 60.

15 A stílusimitációs, regiszterkeverő nyelvjáték éltető energiáit nyomatékosítja Wolfgang Iser is, megállapítván, hogy miközben a szövegjáték felfedezéssé válik, „maga is megváltozik”, „maga sem marad érintetlen mindattól, amit játékba hozott”. Wolfgang Iser, A fiktív és az imaginárius, Osiris, Budapest, 2001, 19–20., 356.

16 Áprily Lajos, i. m., 153., 258.

17 Czine Mihály, i. m.

18 Máthé József, Áprily Lajos = Áprily Lajos, Őszi muzsika, Dacia, Kolozsvár, 1976, 22.

19 Kuncz Aladár, Tanulmányok, kritikák, Kriterion, Bukarest, 1973, 211., 213–214.

20 Molter Károly, A keleti állomáson, Mentor, Marosvásárhely, 2001, 28–29.

21 Lászlóffy Aladár, Áprily Lajos = Erdélyi panteon III, szerk. Jánosházy György, Mentor, Marosvásárhely, 2001, 63–64.

22 Sőni Pál, Írói arcélek, Kriterion, Bukarest, 1981, 6.

23 Imre László, Áprily Lajos: Akarsz-e fényt?, Alföld, 1970/2, 82.

24 Cs. Gyímesi Éva, Gyöngy és homok – Ideológiai értékjelképek az erdélyi magyar irodalomban, Kriterion, Bukarest, 1992, 57–59. – S ha lucidus ideológiakritikai és értékelméleti elemzésében a szenvedést átértékelve megszentelő létesztétikumról – mint a méltatlan helyzet problematikusan-bírálhatón paradox átlényegítésének transzszilvánista törekvéséről-kísérletéről – Áprily kapcsán is hangsúlyosan értekezik a szerző: a „platonista” jellegű értékeszmény-képzésnek, idea- és ideálfelfogásnak, a „keresztényi humánum” érvényesítésének az önvédelmi értékőrzés örök igazságát példázó tragikus éthoszát, tagadhatatlan teremtő katarzisát szintén előtérbe állítja. Uő, Kritikai mozaik, Polis, Kolozsvár, 1999, 33–42.

25 Markó Béla, Olvassuk együtt, Mentor, Marosvásárhely, 1999, 136.

26 Láng Gusztáv, Kivándorló irodalom, Komp-Press–Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 1998, 74–88.

27 Horváth János, Ady szimbolizmusa = Uő, Tanulmányok, Kossuth Egyetemi, Debrecen, 1997, II, 323., 327.

28 „Mert Áprily alkatilag is a mindenre nyitott elzárkózás szemérmes klasszikusa volt.” Kovács András Ferenc, i. m., 115. – „Túlzás volna Áprilyt az objektív líra művelői közé sorolni; inkább azt mondhatjuk, hogy műve átmenet a romantikus természetlíra és az objektívnak nevezett líra némely tendenciája közt.” Nemes Nagy Ágnes, Áprily és a természet = A kor falára – Áprily Lajos emlékezete, szerk. Pomogáts Béla, Nap, Budapest, 2002, 97.

29 Görömbei András, Utószó = Erdélyi magyar költők, szerk. Uő, Unikornis, Budapest, 1999, 193.

30 Máthé József, i. m. – Ld. még: Uő, Írás és értelem, Közdok Kft., Budapest, 2000.

31 Széles Klára, Az Áprily-költészet motívumai = Uő, Hálás utókor?, Felsőmagyarország, Miskolc, 2000, 35–47. – Külön kötet foglalkozik a halál képzetkörével (Yoo Jin-Il, Yi Jin-Min, Áprily Lajos költészete – A halál motívumai, Littera Nova, Budapest, 2005) vagy a biblikus motívumpárhuzamokkal, analógiákkal, parafrázisokkal (Kada Erika, Tündér-határon túl – Áprily Lajos vallásos költészete, Kecskeméti Református Egyházközség, 2017).

32 Ld. Rákos Péter, Ady költészetének „statikájáról” és „dinamikájáról” = Uő, Prágai őrjárat, Kalligram, Pozsony, 1995, 57–71.

33 Ld. Ablonczy László, Jelentés a völgyből, Reformátusok Lapja Könyvek, Budapest, 1999.

34 Ld. ehhez: Karádi Zsolt, „Fecskék, őzek, farkasok” – Állatmotívumok Áprily Lajos költészetében = Uő, Az Erdélyi Helikon vonzásában – Áprily, Reményik, Dsida, Örökségünk, Nyíregyháza, 2017, 35–47. – „S hányfajta, mennyiféle madár röppen fel, hull le, trillázik felénk soraiból! Billegető, szalonka, rigó, pinty, cinke, poszáta, pirók, gerle, pacsirta, ökörszem!” Köztük a költő „mintha egy puritán Assisi Szent Ferenc volna”. Kovács András Ferenc, i. m., 119.

35 Pomogáts Béla, Apa és fiú – Áprily Lajos és Jékely Zoltán erdélyi versei, Közdok Kft., Budapest, 2002, 13.

36 Antal Attila, i. m., 249.