Csengey Dénes: Három monodráma

Csengey Dénessel Vaján, a Rákóczi-ünnepségen találkoztam először 1988 tavaszán. Rajta kívül ott volt még Csoóri Sándor, Fekete Gyula, Csurka István és egykori tanárom, Für Lajos is. Élénken él az emlékeimben, hogy az estébe nyúló program végén szót kért, és a néhány mondatos köszönetnyilvánítás zárásaként fölhívta a vendégnek álcázott titkos­ügynö­kök figyelmét, hogy az MDF-es társaság a távozáskor milyen útirányt fog követni. Mi, naiv lelkek a döbbenettől megszólalni sem tudtunk. Csak azt figyeltük dermedten, kik azok, akik hirtelen szintén szedelőzködni kezdenek.

Egy év múlva – 1989. március 15-én – a Magyar Televízió székháza előtt láttam viszont. Katartikus élmény volt. Nem véletlen tehát, hogy Csengey Dénes a megalkuvás nélküli igazságkeresés és a köntörfalazás nélküli szókimondás megtestesítőjeként él bennem.

Monodrámái is erről szólnak. A történetek szereplői a naiv szabadság-ábrándon túllépve, nyíltan, mellébeszélés nélkül, a szabadság kérdését mélyebben – az emberi gyarlóság aspektusából is vizsgálva – keresik a válaszokat a mindannyiunkat foglalkoztató kérdésekre.

Hogy miért pont ezt a műfajt választotta a szerző? Talán mert egyetlen szereplő álarcába bújva volt a legegyszerűbb véleményt nyilvánítani egy olyan korban, amelyben minden szóra éber cenzorok figyeltek. Ám a börtönben szenvedő Villonnal kimondathatta az író, hogy „Ez a világ senkinek nem otthona”. Talán ezért is lett Csengey „esetében a monodráma visszatérő műfaj”, amint azt az író fia, a könyvet összeállító Csengey Balázs is megfogalmazta.

A cella 1977-ben keletkezett. A mű a középkor talán legellentmondásosabb és legsajátosabb sorsú költőjének, François Villonnak börtönben töltött egyetlen napját mutatja be. Vívódásai, töprengései – önmagával és őrzőivel folytatott egyoldalú diskurzusa – révén megismerkedhetünk azokkal a kulcsfontosságú pillanatokkal és buktatókkal, amelyek árnyékot vetettek életére.

Az akasztófa és a téboly árnyékában kertelés nélkül sorolja bűneit. Keserű számvetés ez. Önmagát szembesíti a lelket gyötrő valósággal: „Francia költő vagyok… Száműzött senkiházi… Isten felkent papja… Dicsőségre született kiválasztott… Félig meggebedt, vert kutya… Szerelem széphangú énekese… Az utca utolsó ribancának is köpőcsészéje… Az emberséget levegőnél jobban szomjazó tiszta ember… Betörő, útonálló… Gyilkos! Itt fogok megrohadni…”

Megannyi ellentmondás és szélsőség, amelyek nyomán kérdések sora vetődik fel. Történhetett volna másként is? Egyáltalán kitérhet-e az ember a sorsa elől? És mi az, ami átértékelődik, és mi az, ami utólag visszanézve is fontos marad? A vak szerelem? A barátság? A siker? A népszerűség? A cellában töltött idő alkalmat nyújt a töprengésre, a kérdések megválaszolására, az életét kísérő traumák és csalódások számbavételére. Villon kisgyerekként vesztette el az apját. Anyja nem tudta eltartani, lemondott róla, a bácsikájára bízta, aki azt tanította neki, hogy a „fölös tudás” halálos bűn is lehet. Élete tele kilengésekkel. A szerelmének hitt nő is rútul becsapja. Rossz útra téved, börtönbe kerül.

A kérdés az, hogy emberi tartását meg tudja-e őrizni ebben a reménytelen helyzetben. Villon azonban az akasztófa árnyékában sem tagadja meg önmagát. Megszállottan konok. Nem hajlandó meghajolni a püspök előtt. Inkább tűri, hogy összetörjék a csontjait.

S kiderül, ez is része az egyén szabadságának: az önmagához és eszméihez való hűség, hajlíthatatlanság, a rendíthetetlen kitartás – még akkor is, ha múltja miatt már nincs jövője. Még akkor is, ha „nem kell az igaz szó senkinek”. Ugyanakkor az utóbbi félmondatból jól kiérezhető a keserűség is. Mintha a küzdelem hiábavalósága nyerne teret – amit aztán Villon szájába adva így fogalmaz meg Csengey: „Kezemben a mennyország kulcsa. De hol az ajtó?”

A másik mű – A Tejút lovasa – hasonló építkezésű: a költő-hadvezér Zrínyi Miklós öngyötrő viaskodásába enged bepillantást. Az uralkodót kiszolgáló, de annak hadvezérében (s rajta keresztül a királyban is) csalódni kényszerülő hazafi önmagát ostorozza, de Istennel is vitába száll, amiért az nem segíti „a hazájáért tenni akaró, tisztánlátó, ám az udvar által félreállított” főhőst.

Zrínyi kényszerpályára kerül. A hazáját és népét védeni akaró embert „parancsszegő, békebontó, királya szavának ellenszegülő engedetlenként” állították be ellenfelei, miközben az Érsekújvárt feladó Forgách Ádámot felmentették. Mérhetetlen keserűség gyötri a hőst. „Több sírkeresztnek nincs hely a szívemben” – üzeni Istennek.

A reményt azonban nem adja fel. A széthúzásban, egymás elleni acsarkodásban már akkor is jeleskedő magyarságot próbálja kijózanítani, egységbe terelni. („Ezt az elszéledt nemzetet hitedbe szédülve egynek álmodtam.”) A feladat már csak azért sem egyszerű, mert e korban nem csupán a Habsburg és török malomkő között morzsolódott a magyarság, hanem új szembenállásokat eredményezett az ellenreformáció okán erősödő vallási elkülönülés is. Márpedig „a hit nem nő ütlegek között” – szögezi le Csengey.

Az író ugyanakkor innen is üzen a sorok közt olvasni tudó kortársaknak: „Akármit le nem írhatok!”

Miként azt a kötet szerkesztője is megállapítja: „A két korai dráma rengeteg rokon vonást mutat, hiszen mindkét szituációban az elnyomó hatalommal szemben próbálja a főhős megőrizni, megtalálni a függetlenséget, azonban míg a vágáns Villon esetében elsősorban az egyéni és művészi szabadság van a középpontban, Zrínyi már nemcsak önnön sorsáért aggódik, hanem a nemzet, a nép nevében fohászkodik Istenhez.”

A kötet harmadik darabja merőben más szerkezetű alkotás. Mindez vélhetően annak is köszönhető, hogy jóval későbbi keletkezésű, másrészt az is befolyásolta, hogy kifejezetten Cseh Tamás számára íródott – némiképp hajazva egy korábbi Cseh Tamás-előadás, a Frontátvonulás világára.

A darab főhőse fiktív személy, egy – szinte tudathasadásos állapotban élő – pesti vagány (Novák Béla), aki rendszeres vendége a rendőrségnek, s aki örökös lázadásával próbálja felhívni környezete figyelmét a rendszer tarthatatlanságára. A spicliskedésre épített rendőrállam megtöri az emberi kapcsolatokat, bizalmatlanságot gerjeszt. Innen menekülni kell – súgja az egyik hang. A másik meg visszatart, hiszen ez a hazád. Menni vagy maradni? Beletörődni vagy harcolni, alkudozni vagy küzdeni a változásért? Ezek a dilemmák foglalkoztatják a Jégmadár nevű vendéglátó-ipari egység zavaros világát az őrszobával rendre fölcserélő Novákot.

A narratív jellegű gondolatokat vers-, illetve dalszövegek színezik. Ezek közül a Boldogasszony anyánk átiratát emelném ki, ami a mérgezett lelkű magyarság összetartozás-tudatának hiányát veti fel.

Voltaképpen mindhárom mű ugyanazon kérdésekre keresi a választ: a morális állapotokat próbálja tisztába tenni, a szabadság és az embernek maradás feltételeit boncolgatja. Ugyanakkor mindhárom szereplő erős társadalomkritikát fogalmaz meg a fennálló renddel szemben.

Közös hasonlóság még a tér szerepe, illetve annak hiánya – hiszen egy cella, egy sátor, illetve egy lakás adja a hátteret.

A Hitel Könyvműhely kiadványa mindenképpen hiánypótló, hiszen önálló kötetben ezek a művek még sohasem jelentek meg, pedig az első két írás (A cella és A Tejút lovasa) már a hetvenes évek végén megszületett, a Mélyrepülés pedig ötvenöt előadáson keresztül volt műsoron 1986 és 1988 között a Katona József Színházban.

A kötet írásai a kalitkába kényszerült ember vívódásait fogalmazzák meg, belelopva a történetekbe minden esendőséget – a bukás kockázatát is –, de a vágyat és reményt is. Ugyanakkor Csengey – villoni daccal – saját korának is üzent: „Hazudik az, aki állítani meri, hogy itt ma szabad emberi rend van.”

Izgalmas darabok kerülnek az olvasók asz­talára – méltán érdemlik meg a közönség figyelmét. S talán színpadon is viszontláthatjuk őket egyszer. (Hitel Könyvműhely, 2021)