Lányi András: Karátson Gábor

Karátson Gábort sokan ismerik. Sokan nem. A legtöbben nem nagyon. Persze, más nevezetes emberekkel is így vagyunk általában. De Karátsonról sokunknak az a véleményünk, hogy őt érdemes – sőt, talán muszáj? – lenne jól ismerni. Korunk egyik szellemi metszéspontja ő. Egyetemistaként lett ötvenhatos elítélt, költőnek készülve lett festő (mikor a börtönből kijőve úgy látta, hogy „magyarul már csak hazudni lehet”), aztán fokozatosan tért vissza az íráshoz (először festészeti témákkal, esszékkel, később egy átlagos méretű és három terjedelmes – de nem terjengős! – regénnyel). Már javakorabeli, mikor megtanul kínaiul. A bőséges kommentárral felszerelt két fordítása (Tao te king, Ji king) nemcsak a fordításirodalom nagy teljesítménye, hanem a magyar filozófiáé is. A Duna-mozgalom egyik vezetőjeként, környezetvédőként vált később szélesebb körben ismertté.

Lányi András itt, a Duna-mozgalomban ismerkedett meg vele, és lett hosszú időre talán legközelebbi barátja és munkatársa. (Lányi Andrást is sokan ismerik stb.) Kettejük egymásba illeszkedő különbségéről így ír maga a szerző: „Inkább csak utólag, műveit újraolvasva értettem meg, mennyire kétféle habitussal vetettük magunkat ugyanabba a küzdelembe. Ő belső sugallatára hallgatott, és ritkán tévedett. Én a külső körülményeket mérlegelve a cselekvés lehetőségét kerestem türelmetlenül, és gyakran sikerült magamat megtévesztenem. Ez így rendben is volt, jól kiegészítettük egymást. Mondjuk, a realitásokkal mindketten hadilábon álltunk, de nem ugyanúgy.”

A könyv leginkább nagyesszé. Egy nagyesszé, amely magába fogadja a monográfia, az emlékezés és a „szellemi portré” számos sajátosságát. Nemcsak a személyes érintettség jogán, hanem módszertani megfontolásból is hangsúlyozottan szubjektív – vagyis lényeglátóan tárgyilagos. Persze csak a sarkítás kedvéért írtam „szubjektív”-at, a megfelelő szó itt a „személyes”. Hiszen épp a szubjektív–objektív hasadást meghaladó eleven valóságkapcsolatban látja Lányi a válságból kivezető utat. És Karátsont olyan mintaembernek, aki bejárta ezt az utat, amely a közélet visszazökkentésére is tervet kínál: „1988-ban olyan érzésünk támadt, mintha egy végtelen hosszúságúnak tűnő kitérő, amelyben odáig telt az életünk, két történelmi zárójel között, most végre véget érne. De rövidesen rá kellett eszmélnünk arra is, hogy a nagy változás, amiben reménykedtünk, nem lesz nagyobb, mint ami bennünk magunkban végbemegy, és kívülről hiába várjuk; nekünk, ká-európaiaknak kellene valami mássá lennünk, igazi önmagunkká, ha létezik egyáltalán ilyesmi, s ha képesek vagyunk rá. Ez volt az, amiről 1989-ben megfeledkeztünk, az egész ország, azt kell mondanom.”

Az itt vázolt alapállás filozófiai megfelelőjét a szerző mindenekelőtt a fenomenológiában találja meg. Husserl, Merleau-Ponty és a többiek számos tétele föllelhető Karátsonnál, mutatja ki. Itt nem hatásról, hanem egyidejűségről van szó. A könyv szavaival: „Bár Karátsonnal kapcsolatban elsősorban a buddhista és kínai bölcselet hatását szokták emlegetni, az idézett párhuzamok szerintem azt bizonyítják, hogy benne a fenomenológia hazai előfutárát is tisztelhetjük, ráadásul olyan gondolkodót, aki nem Husserl vagy követőinek tanítványaként sajátította el ezt a látásmódot, hanem puszta önvizsgálat útján. Elsősorban a saját mesterségbeli tapasztalatai késztetik a nevezetes epokhé végrehajtására, a köznapi gondolkodásra jellemző alany–tárgy oppozíció felfüggesztésére.”

A mesterség, ami annyi belátásra vezette Karátsont, a festészet. Itt merülnek föl azok az intellektuális kérdések, amelyek számára sorskérdésekké, élettényekké váltak. És amelyek minden ember alapkérdései, bár a legtöbben ezt nem tudatosítják, vagy csak intellektuális problémaként kezelik. A látás és a kifejezés alapjairól van szó. Az alapvetően plasztikus antik művészet után a hit Jézussal belsővé, szinte ábrázolhatatlanná válik. Az európai művészet mozgatója a kifejezés keresése: a kutatás, az újítás lesz.

A dolgokhoz való helyes viszony a megfelelő perspektíva megtalálásával egyenértékű. A reneszánsz óta uralkodó rögzített perspektíva viszont már csak korlátolt látószöget eredményez. Ez nem jelenti a reneszánsz megtagadását. Sőt, Karátson számára Leonardo kora még a lehetőségek pezsgése. Utána fordul a művészet egy része a könnyebb ellenállás felé: „A reneszánsz hajnalát, ahogy Karátson fogalmaz, nem az álló dél, hanem az álmos délután követte. A művész és közönsége belefeledkezik abba az illúzióba, hogy az ő egyéni nézőpontjuk az egyetlen realitás, ennek következtében egy egoisztikus világkép és egy ahhoz tartozó statikus térábrázolás foglyai lesznek.” Valamiféle mozgó, mozgékony nézőpont kínálkozik megoldásnak (ennek az áttörésnek a legkiemelkedőbb alakja Karátson számára Vajda Lajos). „A romlás pedig szorosan összefügg »a képalkotás képességének megbetegedésével«, ami szerinte a modernitás problémájának a lényege” – összegez Lányi.

Ezek a belátások vezetik vissza Karátsont a szépirodalomhoz, amikor ezen a területen is megérzi a fenti problémák súlyát. A keleti bölcsesség állandó támasza a hazugság ellenében (amelyet ő ötvenhat után tudatosított Magyarországon, de később általánosnak ismert fel): „A buddhista és taoista bölcseletben rátalált arra a nyelvre, amelyen beszélni tud azokról a dolgokról, melyeket szerinte Európa elfojt magában.” A Kelet adta távlatnak abban szintén jelentős szerepe van, hogy elkerüli a kínálkozó tévutakat (ezekről listát is ad Lányi: „a káosz, a beletörődés, a bosszúvágy, az öngyűlölet és önpusztítás, az áldozatszerep, a próféta- és mártírszerep”).

A Kádár-rendszer egyszerre kifinomult és brutális rafináltságán edződve Karátson hamar átlátja a globális folyamatok hamisságát. Ezek festésekor Lányi a legsajátabb területén mozog. Persze itt csak néhány meghatározó jellemzőt emel ki. Például azt, hogy „a technikai civilizáció a tudást uralkodni tudássá torzítja és a természetet puszta nyersanyaggá degradálja”. Karátson egyetlen jelzőjéhez átfogó látleletet mellékel: „Ezúttal sem magyarázza el, pontosan mire gondol, nem szokása. De érezzük, hogy telitalálat egyetlen szóval művészietlennek nevezni korunkat s e korszak teljesítményelvű, töredékes, felelőtlen és kietlen, termelhető, fogyasztható és eldobható, azaz kultúraellenes kultúráját.” A modernitásban „technológiai-gazdasági kényszer és személytelen automatizmusok zsarnoki uralma” irányít. Ezzel áll, állhatna szemben „az élőlénytársulások és emberi közösségek spontán önszerveződése”. Aminek az alfája és ómegája az érett személyiség. Karátsonban a szabad, mondhatni, beavatott emberre ismer Lányi („ha akarunk, történetében még a beavatási szertartás kötelező elemeire is ráismerhetünk”). Ez teszi alkalmassá több területen is jelentős (sőt: sorsfordító reménységű) szerepe megformálására. („Nem olyan szerepre gondolok, amit az ember, élve az alkalommal, magára ölt, hanem olyanra, ami addigi és azutáni életét, előre nem látható módon, egységes történetté teszi.”)

A Karátson–Lányi-féle személyesség, „fenomenológia” azért fókuszpontja a válságból kivezető emberi tartásnak, mert a modern világ pusztító oldala épp ezt tagadja és semmisíti meg. A tudomány kibillentette az embert központi helyzetéből, így félrevezetőnek, de legalábbis jelentéktelennek állította be az eleven tapasztalatot és képzeletet. Maradt a mérhető mennyiség, és elvesztek a minőségek (például a színek: a színek minőségi, goethei szemlélete). Elveszett lábunk alól a talaj, fejünk fölül az Ég. Maradt a „Globális Akárhol egynemű világa”. A személyes látásmód kimunkálása és vállalása adhatja vissza létezésünk rangját, valóságát. A személyiség itt semmiképpen sem valamiféle individualizmust jelent (ez éppenhogy a civilizációs válság tünete). Az érett személyiség (a „meglett ember”) közösséget, közös nyelvet (érték- és tapasztalathálót) feltételez. A könyv szavai­val (és visszakötve az itt hangsúlyozott fenomenológiához): „az élet alapvetően együttélést jelent, emberek harmonikus együttélése pedig csak valamely közös értelem jegyében képzelhető. A közös értelem forrása a Husserl nyomán életvilágnak nevezett interaktivitás, melynek közegében az emberek egymással szót értenek, s a szó által, ahogyan Emmanuel Lévinas fogalmaz, felajánlják a világot a Másiknak.”

Az emberit kiiktató „ismeretelméleti fordulattal” szemben tér vissza Karátson az eredendő tudáshoz: „Az igazság ember és világ egymásra vonatkoztatott volta.” Lányi szerint ez a fenomenológia lényege is: „Így vagy úgy, minden következetes fenomenológiai vizsgálódás ide lyukad ki, egy új antropológiai alapelv kijelentéséhez és az abból fakadó etikai következmények felismeréséhez.”

Lányi korunk leginkább prófétai alakjának tekinti Karátsont. (Ezért is tulajdonít kiemelt jelentőséget ifjúkori Csontváry-tanulmányának, amelyben leszámolt az elavult prófétaszereppel, kikerülte az itt leselkedő csapdát.) Érdekes, hogy ez a prófétaságon túli próféta a válság legyőzésében néha kiemelt szerepet szán a magyarságnak. Ezt jelzi például figyelme a magyar–zsidó sorspárhuzamok, vagyis a kiválasztottság iránt. Ami, tudjuk, régi magyar hagyományt visz tovább. Sajátos fénytörést kap mindez, ha látjuk – mint ahogy Lányi így látja –, hogy a rendszerváltás félresiklásában nagy szerepet játszott a zsidó–magyar sérelmi versengés: „Tetszik – vagy nem tetszik, a közös útkeresésnek, annak a bizonyos nemlétező nemzeti egységnek mindjárt a rendszerváltozás után talán a zsidókérdés volt a legfőbb kerékkötője.” Mindebben egy átfogóbb ok képződik le, ami ötvenhat és az igazi ökológia mércéjével a rendszerváltást éppolyan ellenforradalminak mutatja, mint amilyen a Kádár-kor volt. Lányi Karátsonnal egyetértésben meggyőző érveket sorol fel kommunizmus és kapitalizmus egy húron pendülésére: „mindkettő valamiféle »termelőerők« fejlődésében hisz, és az úgynevezett »szükségletek« kielégítését ígéri az elpusztított természetért cserébe”. Lányi Karátsont idézi: „a kommunizmus csupán a kapitalizmus különösen kellemetlen válfaja”.

Lányi ugyanakkora jelentőséget tulajdonít Karátson festészetének, írói munkásságának, közéleti szereplésének és – a fordításkommentárokban kicsúcsosodó – bölcseletének (de az utóbbinál, mivel az elsősorban a Kelet köré fonódik, jelzi hozzáértése korlátait). Szokatlan, hogy a regények közül az első nagyregényt, az Ulrik úr keleti utazását tartja a legnagyobbra, illetve a legkorábbi regényt, A Gyermek Altdorfert állítja még mellé. Általában az Ötvenhatos regényt ismerik el leginkább. Annak erős politikuma azonban némileg, úgy látszik, elriasztja Lányit is, mint többeket. Ezt a kiemelést nem tartom indokoltnak, én a négy regényt egyforma magasra taksálom (mit tagadni, korunk legnagyobb írói teljesítményei közé sorolva). Nincs különösebb értelme a vitának. Inkább örülök, hogy valaki felhívja a figyelmet a kissé háttérbe szorult művek nagyságára. Amit Lányi a regénypoétikáról és a szemléleti mögöttesről mond, az végül is mindegyik műre (még az esszékre is) áll. Az előbbiről így ír: „ami Karátson prózájának szokatlan, különös szépséget kölcsönöz: az olvasót, az ő legbizalmasabb beszélgetőtársát megszólító közvetlen hangnem és az élőbeszédre emlékeztető, keresetlen, közbevetésekkel sűrűn tagolt mondatok versszerű ritmusa, költői emelkedettsége – egyidejűleg. Csak azt mondja ki, amit az adott összefüggésben lényegesnek tart, a magyarázó átkötéseket elhagyja, de bátran hagyatkozik spontán felmerülő, távoli asszociációkra. Ettől a szöveg szárnyalni kezd, és magával ragadja az olvasót.” A szemlélet lényegét pedig a következő belátásban ragadja meg a szerző: „sorsunkat nem érthetjük meg másként, mint a mitikus történetek és a bennük megjelenő kozmikus viszonylatok összefüggésében”.

A dolgoknak ezt a következetes végiggondolását sokan felvilágosodásellenességnek neveznék. Lányi „radikális felvilágosodást” említ (magára és Kará­tsonra is tekintve). Amit ad, az pedig kiváló kedvébresztő a Karátsonnal ismerkedőnek, összefoglalás az őt ismerőnek. Azon persze el lehet olykor tűnődni, mennyire egyezik ízlésünk az övével, mennyire tennénk oda, ahova ő, a hangsúlyokat, egyes meglátásai mennyiben őt, mennyiben Karátsont jellemzik. (Zavaróan sosem válik el a kettő egymástól.) Azt mindenképp belátjuk, hogy Karátson megismerése a teljesebb, igazabb valósággal való szembesüléshez visz számottevően közelebb. (MANK–Kortárs, 2022)