Milbacher Róbert: Legendahántás. 50+1 tévhit a magyar irodalomban

Sem a 19. századi magyar irodalom egyetemi oktatójaként, sem általános és középiskolai tankönyvek írójaként nem találtam nyelvi, de irodalmi magyarázatot sem arra, hogy Kölcsey Ferenc Hymnusának címét – ha a helyesírási normáink mindmáig tartalmazzák az ún. hagyományőrzés elvét, s ha nincs poétikai magyarázata – miért kell/kellene a jelenleg érvényben levő gyakorlat szerint Himnusznak írni. Főleg akkor kérdéses módszer ez, ha figyelembe vesszük, hogy más esetben eldöntetlen vagy figyelmet sem érdemlő kérdés, hogy A méla Tempefői, vagy Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban (vagy Magyarországon), Parainesis Kölcsey Kálmánhoz (nem Parainézis, s főleg nem írjuk pontos j-vel), sőt, József Attila Mikor az uccán átment a kedves című versének címét sem igazította még senki a mai helyesírási szabályokhoz. A Kölcsey-vers címének átírása mögött (kultúr)politikai tartalom húzódik: az a történet, hogy Kölcsey Ferenc a magyar nemzeti himnusz költője. Holott Kölcsey Ferenc 1823-ban egy, az ódai műfajok csoportjába tartozó időszembesítő költeményt írt, amelynek zenéjét – miként az ismeretes – 1844-ben Erkel Ferenc a Nemzeti Színház által „költőink’ jelesebb lyrai köl­teményeinek becsét minél inkább emelni” szán­dék­kal kiírt pályázatára szerezte. S miként azt Mil­ba­cher Róbert a jelenséget vizsgáló cikkében kifejti, még ezután is hosszú évtizedek teltek el, mire más szerzemények, például a Szózat és a Nemzeti dal mellett a Hymnus valóban néphimnusszá vált volna.

A címbe foglalt műfajjelölés sem keletkezésének aktuális idejében, sem ma nem rendelkezik különösebb többlettartalommal; nagyon sok irodalmi szöveg viselte és viseli címéül saját műfaji argumentumát: Óda a nyugati szélhez (Shelley), Szózat (Vörösmarty), Óda (József Attila), Tétova óda (Radnóti), Óda a magyar nyelvhez (Faludy György) stb. A világirodalomban is van hasonló, de ideológiai tartalmakkal ilyen értelemben nem terhelt példa. Az Európai Unió hivatalos himnusza az Örömóda, Ludwig van Beethoven ismert alkotása, amely Friedrich Schiller Az örömhöz (Ode „An die Freude”) című ódájára íródott rá, mégsem jut eszébe senkinek (kivéve a wikipédiás és a hasonló közlésszinteket) a verset is Örömódának nevezni.

Az 1989-ben törvényileg nemzeti szimbólummá emelt Himnusz tehát nem azonos Kölcsey Ferenc Hymnus című költeményével; az Alaptörvény is az előbbi szövege és zenéje sérthetetlenségét védi. (Más kérdés, hogy még ez is igen sokrétű probléma, hiszen igen nehéz eldönteni, hol húzódik a palimpszeszt, illetve a blaszfémia határa; példaként Milbacher a Dopeman-esetet hozza fel, amikor is a rapzenész Bazmeg című szerzeménye került vád alá, hogy kiderüljön, mégis inkább a nemzeti himnusszal történő ideológiai visszaéléseket parodizálja, mintsem az eredeti alkotást, azaz a Himnuszt.)

Hogy a Kölcsey-jelenség milyen kiterjedt téma nemcsak az irodalomtudományban, hanem az irodalmi közbeszédben is, mutatja, hogy a fentiekben összefoglalt Hymnus/Himnusz-kérdés mellett Mil­ba­cher még négy írást szentel az életmű jelenségei vizsgálatának, s legalább még négyben érinti valamely mozzanatát vagy összefüggését. Erre, hogy irodalomtörténész a legszélesebb olvasóközönség számára vezeti le és tárja fel a problémát – Borbély Szilárd és Nyáry Krisztián írásain kívül –, nemigen volt példa a magyar irodalmi közéletben. A tárgyalás módszere: ismeretterjesztés, esszéisztikus változat. Mert ezek­kel az írásaival a szerző nem elsősorban az irodalomtörténeti diskurzusokba szeretett volna beleszólni (bevezetőjében mintha kissé magyarázkodna is emiatt – hogy az értekezői nyelvet népszerűre váltotta), hanem a közízlés-, a közbeszéd-formálás korszerű kiterjesztéséhez és főleg a közoktatás (az irodalomtanítás) „színesítéséhez” szeretett volna hozzájárulni.

És valóban: az irodalomoktatást meg kell(ene) szabadítani attól a rengeteg ideológiai ballaszttól, legendától, ami kiszorítja a hatékony, a szövegértésre és a szöveg működésére, valódi jelentései feltárására irányuló értelmezői modellek alkalmazását (határon belül és túl). Nem arról van szó, hogy ne lehetne bemutatni e legendaalkotó, kultúratörténeti, közmegegyezéses, emlékezeti vagy az oral history fogalomkörébe sorolt folyamatokat, sőt, éppen hogy beletartoznak a sokoldalú, színes és összefüggésekre támaszkodó elemzésbe, ugyanakkor nem kellene s nem szabadna, hogy csak egyetlen és kizárólagos (mi több, kötelező) modellként érvényesüljenek. Fontos elmondani Petőfi Sándor forradalmi költészete kapcsán, hogy kultúratörténeti mozzanat a Nemzeti Múzeum lépcsőjén a Nemzeti dalt szavaló Petőfi-kép, s a refrénjét skandáló tömeg legendája, de fontos az is, hogy tudatosítsuk: ez a közösségi történelmi emlékezet egy mozzanata, s nemcsak azért nincs köze a költemény poétikai működéséhez, mert a valóságban nem történt meg, hanem mert egy külső, azaz keletkezés-, illetve befogadástörténeti mozzanat, amely nem befolyásolja az irodalmi szöveg működésének belső törvényszerűségeit.

A Legendahántás ötven plusz egy kérdést körüljáró, értelemszerűen ugyanennyi cikke azt az alakulástörténeti folyamatot „fogja be”, amelyet a hagyományos irodalomtörténet-írásban 19. századi magyar irodalomnak szokás nevezni, vagyis a Fanni hagyományai-rejtélytől az Arany-opus kérdéseiig. Szűk látókörűek ugyanakkor azok a befogadói kérdések, hogy miért szerepel a cím részeként a „magyar irodalomban” meghatározás, ha „csak” 19. századi irodalomról van szó benne. Egyrészt a korszakok ilyen módon való tagolása sematikus és korszerűtlen, másrészt minden, korszerű irodalomértést prezentáló történeti munka (így Milbacher kutatásai is) a múlt irodalmi reprezentációi során csak azt vizsgálhatja és mutathatja be, hogy az aktuális irodalomban hogyan él és működik valamely irodalmi hagyomány – a 19. századi, azaz az autentikus befogadói körülmények ugyanis elvesztek, nem léteznek: a kérdések, amelyeket a szerző vizsgál és körüljár, a (mai) magyar irodalom kontextusában („a magyar irodalomban”) értelmezhetők csak.

Noha egy teljes évszázadot érint a Legendahántás dolgozatainak értelmezési köre, néhány kevésbé frekventált, az általánosból kiemelkedő kérdéskör vagy a nagy témákkal összefüggésben álló jelenség (például: a Fanni személyét érintő mítosz, Czakó Zsigmond öngyilkosságának bűnügyi története stb.) mellett valójában négy nagy életmű, Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi és Arany költészete köré szerveződnek a vizsgálatok. Természetesen Kölcsey opusa felszínre veti a Berzsenyi-kérdést, Petőfi életpályája Jókaival való barátságának, Vörösmartyval való konfliktusának történetét, Petőfi és Arany életpályája a triász harmadik (vitatott) tagjának tartott Tompa Mihály munkásságát. A Legendahántás szerzői koncepciója mégsem a 19. századi magyar irodalomról alkotott kánon dekonstrukcióját jelenti, hanem az egyes opusok és szövegek értelmezési modelljeinek új szempontokkal való gyarapítását. (Esetenként még olyan életművek értési lehetőségeit is kiterjeszti, amelyek nem szerepelnek az általa befogott körben, így például Csokonai Vitéz Mihály, akinek költői életműve, különösen poétai románja, a Lilla, érzékeny dalok három könyvben iskolai interpretációi igen sok szükségtelen – olykor mechanikusan hozzárendelt – életrajzi adattal kapcsolódnak össze, holott ezeknek jelentősége a Csokonai-opusban sokkal kisebb a nekik tulajdonítottnál: a jelölt poétai románban megszólaló lírikus Vitéz ugyanis korántsem azonos Csokonai Vitéz Mihály, a „hétköznapi” vagy „hús-vér” költő alakjával. Az életműre vonatkozó újabb kutatások – Debreczeni Attila, Szilágyi Márton monográfiái – nyomán az is nyilvánvalóvá vált, hogy a kollégiumi diák kicsapatása – bárhogy is próbálta korábban a pozitivista, később a szocialista irodalomtudomány valamilyen forradalmi töltettel megtűzdelni – fegyelmi ügy volt, míg a költő időleges elhallgatásai programválságokból következtek.)

A fenti, zárójelbe tett magánolvasati vonatkozásokat folytatva: számomra, az irodalomtörténész és a (vajdasági magyar) másodikos középiskolai irodalomkönyv (egyik) szerzője számára a Legendahántás Vörösmarty-cikkei jelentették a legfontosabb részeket, mert még a vonatkozó jelenségek és összefüggések tankönyvi tárgyalásának befejezése előtt érkezett meg hozzám a kötet, tehát ezeket már össze tudtam vetni saját kutatásaimmal, illetve mások interpretációival. Ilyen A vén cigány „Mi zokog mint malom a pokolban” sorának több mint százhatvan éve fennálló rejtélye, amelyhez – a korábbiakban tárgyalt problematikákkal ellentétben – most épp a referenciális adatok (például Vörösmarty idegen nyelvű olvasmányai, a vers kinyomtatásának körülményei stb.) tudnak értelmezési többlettel szolgálni, bár ugyancsak „lehetséges” modellként és nem megoldásként funkcionálnak. És releváns kérdés lehet az is, egyáltalán meg kell-e fejtenünk, azaz mindig minden költői képet és asszociációt meg lehet-e s kell-e értenünk.

Milbacher Róbert könyvének olvasása és saját tankönyvírói munkám nyomán is kirajzolódott előttem a 19. századi irodalmi hagyomány je­lenkori recepciójának néhány jellegzetes vonala. A rugalmasan kezelt, tehát századhatárokkal nem keretezett alakulástörténeti folyamat két legkiemelkedőbb s az irodalmi köztudatból ideológiai behatások és törekvések nyomán sem kiszorítható életművét Csokonai Vitéz Mihály és Arany János költészete jelenti. A jelölt alakulások is változó tendenciákat mutatnak, s korszakonként más-más kérdést hoznak természetszerűleg előtérbe. Az említett életművekkel ellentétben – bármilyen dehonesztáló kijelentés legyen is – a Petőfi-kultusz halványodni látszik, míg korábban elfelejtődött életművek „vissza is jöhetnek” a köztudatba, ilyen például a korábban teljesen elavultnak mondott Berzsenyi-opus. Az is a jelölt kutatások egyik tanulsága, hogy bizonyos kevésbé kutatott és frekventál irodalomtörténeti mozzanatok és jelenségek is fontosak lehetnek egy teljesebb értési modell kialakításában, így a magyar történelmi elbeszélés és regekultusz a 19. század elején (Kisfaludy Károly Tihamér című kisregénye, Kisfaludy Sándor regéi), Beöthy László Goldbach & com. fűszerkereskedése „A kék macskához” című elfelejtett regénye, Czakó Zsigmond szintúgy kánonból kihullott életműve, a magyar rémromantika, majd a posztromantika jelenségei. A régi irodalomra vonatkozó aktuális vitákkal kapcsolatban leszűrhető tanulság viszont, hogy sokkal egyszerűbb kiiktatni opusokat, mintsem megtalálni és kialakítani azokat az értési modelleket, amelyek mégis megszólítóvá tehetnek egy-egy Berzsenyi-szöveget, Jókai-regényt, a Bánk bánt vagy a Csongor és Tündét. (Magvető, 2021)