Herczeg Ákos: Visszatérés a nyelvbe

Herczeg Ákos könyvének megjelenését nagy várakozás előzte meg az irodalomtudományi szakma részéről, hiszen a szerzőnek az elmúlt bő tíz évben írott tanulmányai alapján már világosan látszott, hogy Herczeg az Ady-értés olyan új vizeit járja, amelyek rendkívül frissítőleg hatnak a költő szövegeihez való közelítés megszokott stratégiáihoz képest. A Visszatérés a nyelvbe. Én-figurációk Ady Endre költészetében dolga persze korántsem egyszerű: egy olyan emblematikus életművet igyekszik a kortárs irodalomértés időszerű kérdéseivel szembesíteni, amely – végigtekintve az elmúlt harminc év recepcióján – akár úgy is tűnhet, hogy egyre kisebb megszólító erővel rendelkezik, miközben Ady Endre alakja és az Ady-versek korpusza továbbra is a nemzeti önreprezentáció és a magyar irodalmi modernség történetének egyik kulcspozícióját foglalja el. Erre a problémára Herczeg maga is reflektál, aki saját vállalkozását egyfelől az 1990-es évek Adynak szentelt legendás, a recepció irányait rendkívüli erővel befolyásoló Újraolvasó kötetéhez kapcsolja – a könyv címe által is aláhúzva a befogadástörténeti folytonosságot, amely cím az 1999-es tanulmánygyűjtemény előszavára utal –, másfelől azonban a költő műveihez való közelítés tekintetében egy olyan különös helyzetről tudósít, amely „hangzavarnak és szótlanságnak egyszerre tekinthető”. Mint a szerző kiemeli, habár születtek Adyval foglalkozó munkák, válogatások, hommage-ok – különösen a 2019-es emlékévhez kapcsolódva –, ezek csak igen ritkán célozták meg az életmű komp­lex viszonyrendszereinek újraértelmezését, vagyis inkább továbbírták Ady mítoszát, mintsem élő kérdé­seket intéztek hozzá, amivel nem az Ady-képünk átalakulását, hanem annak bebetonozását segítették elő. Innen nézve válhat feltűnővé, hogy az Én-figurációk Ady Endre költészetében alcím amellett, hogy példás világossággal kijelöli tárgyát, egy provokatív gesztust is magában hordoz, hiszen e tárgymeghatározás szerint éppen annak érdemes monográfiát szentelni, amiről – vagyis az Ady-féle énfelfogásról és ennek formáiról – elvileg a legtöbbet tudjuk.

A Visszatérés a nyelvbe egyik legkiemelkedőbb módszertani ajánlata szerint Ady Endre költészetének újraértését az Új versek 1906-os megjelenését övező diszkurzív tér történetének vizsgálatával kell kezdenünk. Mindenekelőtt azzal tehát, hogy milyen feltételek mellett képződhetett meg Ady – és különösen a szerző harmadik kötete –, valamint az új irodalom összekapcsolódása, sőt bizonyos értelemben kánonalkotó eggyéválása, ami a versekben feltűnő én olvashatóságát is nagymértékben meghatározza. Az Egy irodalmi vezérszerep genealógiája című fejezet által felvetett egyik legfontosabb kérdés az, hogy a korabeli sajtó- és irodalomtörténeti dokumentumok vizsgálata valóban az 1906-os kötet forradalmi jelentőségét támasztja-e alá vagy sem (aminek nyilvánvaló következményei vannak a honi modernség korszakhatáraira és az irodalomtörténet-írás korszakolási eljárásaira nézvést is). Ebből a nézőpontból, habár önmagában már ez is komoly eredmény volna, nem csupán az irodalomtörténeti folyamatoknak az az oldala nyer élesebb kontúrokat, amely – mint erre a magyar irodalom történetének kutatói, összhangban a modernség nemzetközi szakirodalmának belátásaival, egyre gyakrabban és egyre nagyobb erővel mutatnak rá – a sajtótörténet viszonyában válik megragadhatóvá, hanem arra is felfigyelhetünk, hogy az Ady-költészet alakulástörténetének tekintetében milyen erőteljes szerepe volt a sajtónak és a költő által gyakorolt szerkesztői és újságírói tevékenységnek. Herczeg diskurzusanalízisében egyszerre nyílik rálátásunk a sajtószíntér 19. század végi strukturális átrendeződésének irodalomtörténeti következményeire, valamint az Új versek és korántsem mellékesen Ady pozícióját – vagy Herczeggel szólva: „irodalmi vezérszerepét” – kitermelő mediális és diszkurzív stratégiákra: „Az újságfelületek biztosította nyilvánosság lehetővé tette, hogy Adyból eladható márkatermék válhasson, és mindehhez a sajtó századfordulós átrendeződése, szemléletének, működésének megváltozása […] nagyban hozzájárult. […] A nyel­vi-tematikai tekintetben is minél ha­tékonyabb hatáskeltésre törekvő, a szenzációhajhász megfogalmazá­soktól sem tartózkodó modern napilapkultúra, Ady egyre növekvő ismertségének idején, immár készen állt arra, hogy az irodalom – a közéletnél, politikánál számottevően kevesebbeket érintő – jelenségéből is eseményt tudjon faragni.” Az Új versek megjelenésének eseménnyé avatása, egyúttal az Ady-brand felépítése, mint Herczeg rámutat, elképzelhetetlen lett volna a nyilvánosság szerkezetváltozása nélkül, hiszen a verseskötet mítoszának megteremtéséhez éppen a kiadó, a modern sajtóipar (a „mesterségesen generált sajtóvisszhang”), valamint a benne dolgozó költő publicisztikai tevékenysége szolgáltatott felhajtóerőt. Ez az együttállás nemcsak a kötet hatástörténeti sikerét alapozta meg, de a hozzá való közelítés kódjait is hosszú távon befolyásolta, ráadásul, egy közvetlenebb szinten, megágyazott a Vér és arany – az Új versekénél jóval konfliktustelibb – befogadásának, valamint a Nyugat intézményesülésének.

A könyv irodalomelemző fejezetei – szám szerint tizenkilenc – három nagyobb csoportba sorolhatók. A Visszatérés a nyelvbe értelmezései egyrészt a költő modern fordulatának poétikai jellegzetességeivel, az én helyzetének megváltozásával – így a Versek és a Még egyszer költészetétől való eltávolodás nyelvileg tetten érhető tendenciáival – foglalkoznak; másrészt olyan, Ady költészetében rendkívüli fontosságra szert tevő megszólalásmódokat járnak körül, mint amilyeneket például a szerelmi, az istenes vagy a hazafias költészet témáival és toposzaival való szembenézés hív életre; harmadrészt pedig a költő második pályaszakaszában végbemenő versnyelvi változásoknak és az ezekből következő én-újrakonfigurációnak erednek a nyomába. Habár ez utóbbiak a kötetben jóval kisebb súllyal vannak jelen, mint az első két csoport tagjai (csupán két tanulmány foglalkozik a kései művekkel), a monográfia nagy erőssége, hogy – akár saját koherenciájának megtörése árán is – felvázolja azokat a poétikai karakterjegyeket, amelyek a költő második – az 1912-ben elkezdődő poétikai átrendeződésétől számított – pályaszakaszát meghatározzák. Ez nem csupán azért üdvözlendő, mert egy olyan monografikus szakmunka elkészítésének irányába mutat, amely Ady költészetét immár elsősorban e verscsoport irányából vizsgálná, hanem azért is, mert a könyv elsődleges vizsgálati korpuszán túlmutató poétikai jellegzetességek felvillantása a költő pályájának belső feszültségeit és dilemmáit is láthatóbbá teszi. A monográfia szerkezeti felépítése mellett ide kapcsolhatók annak irodalomértelmező eljárásai is. Herczeg elemzései módszertani szempontból egyaránt táplálkoznak a hermeneutikai és a dekonstrukciós irodalomszemléleti horizontból és ennek interpretációs eszközkészletéből, ugyanakkor a szerző meggyőző elméleti és módszertani felvértezettsége nem eredményez önkényes értelmezői gesztusokat.

Mivel a könyv szempontgazdag irodalomértelmező fejezeteit egyesével bemutatni lehetetlen vállalkozás lenne, az előzőek példájaként álljon itt csupán egyetlen részlet rövid ismertetése. A Csalás esztétikája című, Ady Elbocsátó, szép üzenetét elemző fejezet különösen izgalmas távlatba helyezi Ady szerelmi líráját. Ez az a mű ugyanis, amelyet a leggyakrabban „a másiknak hátrahagyott »üzenet«” interpretációs ajánlata, vagyis az életrajzi narratíva kínálta értelmezési keret felől szakítóversként szokás olvasni. Habár ebben a relációban meglehetősen egyértelmű viszonyok tételezhetők, Herczeg elemzése, szemben a recepció uralkodó szólamával, pontosan amellett érvel, hogy „a költemény megsemmisítő beszédaktusai jelzetten egy szerzői identitás megnyilatkozásaként érthetők, melyek az általa teremtett fiktív nőalak létét/eltűnését érintik”, ami azt is jelenti, hogy az elbocsátás metapoétikai szinten nem másra utal, mint a „»versbe íródás« eseményére”. A vers által tematizált varázs innen nézve magáé a szerelmi költészeté, amely lehet lenyűgöző, de akár csalfa, folytatható vagy folytathatatlan is – ezért pedig nem feltétlenül biztos, hogy az én maradéktalanul gyakorolni képes önnön cselekvőerejét a szerelem viszonyában (ha rendelkezik egyáltalán ilyennel), hiszen könnyen lehet, hogy maga is kiszolgáltatott annak. Herczeg egyik kulcsfontosságú megállapítása szerint ráadásul az én–te viszony aszimmetrikus jellegét a vers csupán ideiglenes vagy legalábbis bármikor megfordulni kész struktúraként tematizálja. Ez az oka annak, hogy a versbéli megszólalás nem stabilizálható egy, a fölé- és alárendeltség viszonyait nemcsak megteremtő, de egyúttal véglegesítő („Hát elbocsátlak még egyszer, utolszor”) olvasatban. Túl mindezen pedig az sem egészen egyértelmű, hogy az én képes lehet birtokolni, mondhatni, tartani a megszólítottat, akinek megközelíthetőségét éppen hogy nem a jelenlét, hanem a távollét, a másikról való leválás (vagy „útraválás”), ilyesformán pedig a megszólalástól való bizonyos fokú függetlenség határozza meg. Ez, mint a szerző rámutat, a csalásként értett szerelmi költészet egy példaszerű megnyilvánulásaként is értelmezhető, amennyiben a versben feltűnő uralmi modalitás éppen önnön alaptalanságát – sőt eredendő megalapozhatatlanságát – igyekszik elfedni, úgymond, megcsalatva az olvasót.

Herczeg Ákos könyvének rendkívül fegyelmezett, egyenletesen magas színvonalú, a vizsgált művek kontextusaira is ügyelő elemzései a szoros olvasás egy olyan gyakorlatát viszik színre, amelyben mind a recepciótörténettel, mind az irodalmi hagyománnyal való párbeszédnek fontos szerep jut, miközben az értelmezés elsődleges referenciája az irodalmi szöveg nyelvisége marad. Mindez jól megmutathatja a monográfia elsődleges célkitűzését: az itt olvasható elemzések tétje nem Ady egységes, lekerekített élekkel rendelkező költői portréjának megrajzolása (lásd például „az én hipertrófiájának” Halász Gábortól eredő koncepcióját), hanem annak a komplexitásnak a megragadása, amely a magyar modernség emblematikus alkotóját, mint a Visszatérés a nyelvbe meggyőzően demonstrálja, nyelv- és szubjektumszemléleti értelemben egyaránt jellemzi. Herczeg könyvével egy, a magyar irodalmi modernség szakirodalmában meg­kerülhetetlen alapművel lettünk gazdagabbak. (Alföld Alapítvány, Méliusz Juhász Péter Könyvtár, 2021)