Haklik Norbert: Mona Lisa elrablása

Haklik Norbert regényének látszólag egyszerű a cselekménye. Főhőse, Kerekes Milán beszéli el életének egyetlen hetét, amit azzal tölt, hogy meglátogatja régi írócimboráját, Szapáry Tibit. Ketten bejárják a cseh város, Brünn kultikus helyeit, közben alkotnak egy közös történelmi regényt Madzsari címmel, amely a mohácsi vésztől egészen a Kádár-korszakig követi nyomon a Szent Korona és egyes másolatai útját. A látszólagos bonyodalom – Tibi egyetlen büszkeségét, Mona Lisa nevű kaméleonját elrabolják – mögött azonban hamar sejthetővé válik egy sokkal valósabb krízishelyzet: főszereplőink nemcsak az állatot keresik, hanem önmagukat, rég elveszett álmaikat is. Kicsúszik a lábuk alól a talaj – szó szerint az éjszakába nyúló italozás során és képletesen is. A helyzetük tipikus és ismerős, hiszen épp abba a korba lépnek, amelyről tengernyi cikk jelent meg kapuzárási pánik témában. A pánik erősen megmutatkozik a viselkedésükben, ahogy írói babérokra vágyva próbálják visszahozni a „letűnt ifjúságukat”. Mindezt a regény utolsó fejezetében direkt módon is kimondja az elbeszélő, bár fölöslegesen, hiszen enélkül is jól érzékelteti a szereplők dilemmáit.

A regény ügyesen túllép az ifjúságukat kergető negyvenesek kliséjén, mert Szapáry Tibor személyében egy izgalmas és nehezen kiismerhető karaktert mutat be nekünk. Valójában elbeszélő főhősünk – akinek a szemszögéből megismerjük a történéseket – jóval nagyobb teret kap arra, hogy magáról meséljen, mégis gyakran lefokozódik mellékszereplővé Tibi erős egyénisége mellett. Milán mintha csak arra szolgálna, hogy feltartson egy tükröt, amiben Tibi még erősebben villoghat, és még több pózát megmutathatja. Ez a tükör-motívum, a látszólagos és valóságos elemekkel való játék végigvonul a regényben, és több síkon is megjelenik. Rögtön felfedezhetjük a borítón, a cím tördelésében, de ott van a látszólagos és valós bonyodalomban, és a címszereplő kaméleon is megtestesíti, aki bármikor képes egyszerre kétfelé nézni, és két külön világot – vagy külön valóságot – látni. Maga az elbeszélés is eljátszik a tükrözéssel: „– Tudod, Tibi, mi a nemzet? Közös terv a múltról, közös emlék a jövőre! – ő pedig a nyújtópadról ordítja vissza: – Fordítva, hülye!”

A kettősség megjelenik a regény szerkezetében is, hiszen egyszerre mutatja be a két szereplő által írt szöveget és annak keletkezéstörténetét. Milán és Tibi alkotásának műfaja igencsak tisztázatlan: „Tibi, te kis Gárdonyiba oltott Móra Ferenc, eldönthetted volna, hogy gyerekkönyvet, áltörténelmi regényt vagy Wass Albert-paródiát akarsz-e írni”; ugyanakkor a Mona Lisa elrablása műfaját épp ilyen nehéz megragadni, hiszen egyszerre útikalauz és útinapló, fejlődésregény, de található benne egy történelmi témájú kalandregény, egy börtönnapló, tengernyi anekdota, valamint megidézi a pikareszk regényeket és Krúdy Gyula éjszakai élettel, evésekkel és ivásokkal teli novelláit is.

Haklik Norbert regénye erősen kapcsolódik a korábbi, 2017-es Tom Hanks a vizek felett című novelláskötetéhez. Ott is, mint a Mona Lisa elrablásában, a szövegek mind különálló szigetek, látszólag semmi sem köti össze őket, és egymástól távoli történeteket, helyeket, jelenségeket írnak le. A szerző az olvasóra bízza, hogy megtalálja a közös pontokat, és összekösse gondolatban a szigeteket. A Mona Lisa elrablásában szintén sokféle szövegdarab és történet között kell meglelni a kapcsolatot – az olvasónak és a főhősnek egyaránt. Ráadásul főszereplőnk olyan távol van a mindentudó elbeszélőtől, mint a Mona Lisa nevű kaméleon Leonardo da Vinci festményétől. Milán körül rendre felbukkannak idegen szövegek, amelyeknek néha sem az íróját, sem a keletkezési dátumát nem tudja – vagy rosszul tudja.

A válaszért, azaz a szigeteket összekötő kapocsért azonban nem kell messzire mennünk – csak a 2017-es novelláskötetig, hiszen mindkét könyvben hasonló gondolat bújik meg a látszólag távoli szövegek mélyén: a politika és a történelem így vagy úgy, de beleszól az életünkbe, és lehetetlen kizárni. Az elbeszéléskötetet olvasva ráeszmélünk, hogy bár nevethetünk, játszhatunk és ironizálhatunk, valójában a fejünk felett véresen komoly döntések születnek, amelyek meghatározzák a sorsunkat. A 2021-es regényben ez az „üzenet” mintha megfordulna: bármennyire véres, komoly döntések születnek a szereplők feje felett, ők attól még játszhatnak, nevethetnek, bolondozhatnak, sőt, az egyéni sorsokba ágyazva néha abszurd, nevetséges színezetet kap a történelmi múlt. Ilyen, amikor a börtönbe zárt politikai rab vécépapírra írja alkotását, amivel a társai kitörlik a feneküket, mert csak így lehet a szöveg „biztonságban”. A magyar korona hamisítványa pedig Jimmy Carter féltékeny feleségének köszönhetően kerülhet vissza hazánkba.

Temérdek ezekhez hasonló humoros anekdotát találunk, amit Tibi, Milán vagy egy új szereplő mesél el. Közös vonásuk, hogy a történelmi tényeket vegyítik a fantázia elemeivel, és ami igazán különlegessé teszi őket, hogy gyakran az abszurd, hihetetlen, de valós történelmi eseményeket is összemossák a fikcióval. Ezért a történelmi érdekességekben kevésbé járatos olvasó kapkodhatja a fejét, vajon mi mindebből a „valódi” és mi a „mese”. Az igaz-hamis játék azonban azt is remekül sugallja, hogy a történetek igazságtartalmát pontosan meghatározni nem csupán nehéz, de legtöbbször lehetetlen. Az eredeti, valós történelmi eseményt ugyanis mindig mások mesélik el vagy írják le nekünk, ezért a történelem mindenképpen másodkézből szerzett anekdoták sora, amelyeknek igazságtartalma nagyban függ attól, hogy ki mondja el. Ráadásul itt jön az újabb nehézség: néha az eredeti elmesélőt sem ismerjük – ahogy a történelemben, úgy a regényben sem.

Csak látszat ugyanis, hogy a Madzsarit Tibi és Milán felváltva írja találkozásuk hetében. Előbb-utóbb kiderül, hogy néhány fejezetet Tibi már jóval korábban papírra vetett, egyes részek keletkezéséről és írójáról pedig sem Milán, sem az olvasó nem tud megbizonyosodni. Minderre pedig zseniálisan a koronát – az igazit vagy egy másolatot? – az teszi fel, amikor kiderül, hogy még Milán apósának „régi” börtönnaplóját is Tibi alkotta. Tibi elsőre egy tipikus nagydumás, önfényező, egocentrikus alaknak tűnik, aki biztos benne, hogy bárhová megy, mindig az a hely a világ közepe. Ügyesen adagolja a hazugságait, és sokszor egyáltalán nem derül ki az olvasó és az elbeszélő számára, hogy mennyi az igazság a szavaiban. (Például sikerült-e elcsábítania a „gyíkjával” a szórakozóhelyen a kék szemű lányt, vagy épp ez a szerencsétlen próbálkozása vezetett Mona Lisa elrablásához?) A regény azonban végig sejteti, hogy az ő pózai és tettei mögött is megbújnak rejtett érzelmek és indítékok.

A tükör-motívum is összeköti a látszólag különálló és különböző elbeszélői stílusú szövegdarabokat, hiszen mindegyikben megjelenik az ellentétek, a valóság és fikció szembenállása. Sőt, a tükröződés megjelenik a szereplők szintjén is. Tekinthetjük Tibit és Milánt egymás alteregójának. Felbukkan egy testvérpár, akik épp egymás ellentétei: míg az egyikük a szórakozóhelyek üres fejű alakja, addig zseni ikertestvére ki sem mer lépni otthonából. Megismerjük Zsófi néni és Judit történetét, akik még a nevüket és személyazonosságukat is felcserélték. A Szent Korona helyét szintén másolatok veszik át. A kaméleon arcán pedig ott a megragadhatatlan Mona Lisa-mosoly, amelynek párját jól ismerjük Leonardo da Vinci festményéről.

Miközben főhőseink próbálják meglelni saját Mona Lisájukat, egyúttal válaszokat is keresnek pályájuk elakadására, sőt, azt is kutatják, hogyan lehetne elbeszélni a történelmet és az egyes emberek történetét. Csakhogy ez a kutatás nehéz, mert ahogy a kaméleon változtatja színét, úgy változnak a történetek és azok elbeszélései is attól függően, hogy épp kinek a szemszögéből hangzanak el. Mégis sikerül a legvégére meglelni a válaszokat, épp akkor, amikor az elrabolt kaméleon is előkerül. Mona Lisa sokféleképpen értelmezhető mosolya ott van a népével és nemzetével közös traumákat megélt Zsófi néni arcán, de ott van a magyar koronát szállító Jánoska, sőt az ő névtelen bátyja arcán is, aki a valódi ereklyét és vele együtt az igazságot is elrejti előlünk. (Kalligram, 2021)