Szakolczay Lajos: „Szólíts nyugodtan Gyurkának!”

Szakolczay Lajos „Szólíts nyugodtan Gyurkának”. Találkozások Faludy Györggyel című könyvét nagy várakozással veszi kézbe az olvasó, hiszen a cím két jeles személyiség kölcsönkapcsolatát ígéri. Amikor fellapozzuk a könyvet, kiderül, hogy valójában Falu­dy uralja az oldalakat, csak az ő Szakolczayhoz írt harmincnégy levele, pontosabban verseit, fordításait tartalmazó levélküldeményei találhatók a kötetben, kiegészítve a gyűjtemény végén a Faludyról szóló külföldi recepciókkal. Szakolczay Lajos csupán a Függelék című rész Test és lélek fejezetében lép elő mint beszélgetőpartner. Csak sajnálhatjuk, hogy kettőjük, e két igencsak eltérő személyiség párbeszédének intellektuális izgalmában nem részesülhetünk. Szakolczayt konzervatív magyar írónak tartják, s ha már kategóriákban gondolkodunk, akkor Faludy besorolása ennek az ellentettje lesz: nem konzervatív és nem nemzeti, hanem liberális és nemzetközi. A kettejük közötti találkozási pontot Szakolczay bátor tette biztosította 1982-ben, amikor a Mozgó Világban Faludy költészetét méltatta. A mai fiatal olvasónak nehéz lenne pontosan elmagyarázni, mit jelentett ez, és főleg azt, hogy milyen következményekkel járt. Szakolczaynak ez a tette viszont határozottan igazolja, hogy a nemzeti, konzervatív beállítódás nem azonosítható a korlátolt szűklátókörűséggel, hanem – éppen mert letisztult kulturális értékrendről van szó – az illető képes az egyetemes értékek felismerésére, s ha emellett még hiteles, igaz ember is, akkor ezt tetteiben meg is mutatja. A Faludy-írás utóhatásáról szót ejt Szakolczay, ami jól mutatja a vádaskodó, lejárató, a tényleges párbeszédet rafináltan megkerülő hatalmi viselkedést.

A kötet főcíme Faludy megengedő gesztusa Szakolczay felé. Ismeretségük idején Szakolczay negyvenéves, Faludy hetven körül jár. A korkülönbség valóban nagy, viszont a társadalmi státus nem. Éppen emiatt ebben a gesztusban érezhető némi lekicsinylő, megengedő, jóllehet ezt a kapcsolatot Szakolczay vette vállára. Faludy leveleiben egyszer sem fordul elő az and you? illő, udvariassági kérdés. Semmiféle viszontérdeklődést nem mutat a fiatal irodalmár élete és tevékenysége iránt. Ráadásul, amikor Faludy már biztos talajon állt, még azt is megengedte magának, hogy ne válaszoljon Sza­kolczay verskérő levelére. Mindezek miatt szerepel recenziómban Szakolczay mórként, aki eleget tett önként vállalt kulturális, morális kötelességének, így mehetett is. Faludy exhibicionista, maga­kellető viselkedését amúgy sem vállalta volna.

S mit mutatnak a Faludy-levelek? Egyrészt a vagabund életútjának állomásait, folytonos úton levését: a harmincas években elhagyja Magyarországot és Franciaországba emigrál, onnét Marokkóba távozik, Marokkóból Amerikába, majd visszatér 1946-ban Magyarországra, a „felszabadított” remények országába. Mindezt tizenkét év alatt! A remények helyett itthon az ÁVH és két év várja a recski büntetőtáborban. Az 1956-s forradalom után újra elhagyja Magyarországot tizenkét évre, amit az USA-ban és Kanadában tölt. A nyolcvanadik születésnapját már Budapesten ünnepli éppen Szakol­czay Lajos szervezőkészségének és önzetlenségének köszönhetően. Mi ez a nyugtalanság? Mi hajtja ezt a poklot is víg napokként megélő vagabundot? Élete paradoxona, hogy a Horthy-rendszer „rémuralma” elől a bolsevik rémuralomba fut, mígnem végleg letelepszik a rendszert váltó Magyarországon. Faludy alakja és regényes életútja remek táptalaj a legendaképzéshez, belekeverve néhány makacs tárgyi tévedést. Faludy becsületére legyen mondva, hogy ezeket később és másutt, de kiigazítja: „nem ültem náciellenes versek miatt két évet, egy napig sem, mert emigráltam Párizsba, és nem beszélek és írok hat nyelven; latinul és görögül csak olvasni tudok, írni csak magyarul, angolul és németül”. Iskolázottságát homály fedi. A híres Fasori gimnáziumot követően nem tudunk felsőfokú tanulmányairól, ami valószínűleg belejátszhat a „hivatásos” irodalmárokkal való maró gúnyolódásába.

A vándorlások nemcsak kívül, hanem belül is zajlanak. Ahány hely, annyi reakció és döntés, annyiféle irodalmi aktívitás. Faludyt a túlélők optimizmusa hajtja. Meggyőződése, hogy kivezető utak márpedig vannak. Életét a különféle megfontolások irányították. Viselkedése és hangneme szokatlanul bohém. Nincsenek benne sem szexuális, sem morális, sem szellemi gátak. Éppen ezért roppantul zavarja, ha egy költőben nincs semmiféle mélység és szenvedély. Kritikai hangját sem fogja vissza. Levelei több példával is alátámasztják ezt. Lukács Györgyöt az értelmiség árulójának, Kádárt Jánost az oroszok lakájának tartja. A marxi dialektikus gondolkodásról kertelés nélkül kijelenti: „amit Marx állított, az nem volt igaz, dialektika volt, vagyis csupán gondolati érv”.

Faludy fő tevékenysége és megélhetési forrása a fordítás volt. Csak csodálhatjuk, hogy az érdeklődő Szakolczay hogy volt képes elolvasni a hozzá eljuttatott fordítások és versek tömkelegét. Faludy bíráló hangja a magyar fordítókkal kapcsolatban különösen élessé válik. Tóth Árpádot elmarasztalja azért, mert ugyan fordít, de nem mindig érti a verseket. Somlyó György szellemét primitívnek tartja, ami nem tesz jót a fordításoknak. Devecseri Gábor Homéroszát jónak ítéli, de Catullusát tűrhetetlennek. „Trencsényi Waldapfel Imruci” világirodalmi antológiájától indulatos lesz. „Egyébként Imruci egyetemi olvasókönyvénél iszonyúbbat sehol nem adtak ki. Ha az 1000 fordítást megcsináltam, nagyrészt azért tettem, hogy az ő szellemét, amennyiben ilyen van, még a síron túl is megpukkasszam.” (Kultúrtörténeti kitérőként szeretnék utalni arra, hogy a fordítások problémája a 19. századtól jelen van irodalmunkban. Hadd hivatkozzam Arany Jánosra, aki az obszcenitások pontos visszadására biz­­tatja a fordítókat, vagy Hatvany Bertalanra, aki A tudni nem érdemes dolgok tudománya kötetében jókat vidul és bosszankodik a fordításokban jelen levő polgári prüdérián. Szepes Erika is bírálja a hamis és hazug félrefordításokat vagy ferdítéseket.) Előkerül a kötetben Faludy Villon-fordításainak svindlisége is, ugyanis azoknak semmi köze Villonhoz, inkább a Faludy által Villonnak tételezett vagabund szellemiségéhez és kihívó magatartásához. Hogy az irodalomtörténet megítélése milyen lesz a Faludy-életművel kapcsolatban, nem tudható.

A kötet végén található, Faludyról szóló külföldi írásokat többek között azért ajánlom az olvasó figyelmébe, hogy szemtanúja legyen a mediális trükköknek, s hogy a keleti blokk világának akkori, külföldi minősítését is lássa. A Horthy-rendszer félfasisztaként jelenik meg. Faludyról megtudjuk, hogy ő a legnagyobb élő magyar költő. A pokolbéli víg napjaim kötetről szóló ismertetésből pedig azt, hogy a felszabadult ország besúgóktól, foglároktól, orosz báboktól hemzseg.

Szakolczay a Faludyval folytatott beszélgetésben felteszi a kérdést mintegy önmagának: „bátor lettem volna? Hiszen csak a dolgomat tettem” – adja meg a választ önmagának. A dolga pedig az volt, hogy az egyetemes – határok nélküli – magyar kultúrát védje és ápolja, még akkor is, ha a hivatalos kultúrpolitika nem így gondolta. A „bátor lettem volna?” kérdésre az igazi válasz az, hogy igen! Sza­kolczay Lajos bátor volt. (MMA, 2021)