Varga Melinda: Kifordított ég

Ha nehezen eldönthető is, hogy a szerelem nőies perspektívája különbözik-e a férfiétól a líra világában, abban mindenesetre azért egyetérthetünk, hogy a szerelem témája a költészetben a szubjektumot helyezi előtérbe a külső világ objektivitásával szemben, vagyis az érzelmességet és érzékiséget a gondolatisággal és a történéssel szemben. Varga Melinda szerelmi lírájában a kettő – belső és külső világ – együtt alkot versteret izgalmas értelmezési lehetőségeket biztosítva ezzel az elemzőnek.

Varga Melinda 2021-ben megjelent Kifordított ég című kötetében az olvasó válogatást talál a szerző már korábban megjelent, illetve újabb szerelmes költeményeiből. A kötet összesen negyvenhat verset tartalmaz fejezetekre bontás nélkül, tehát egyetlen versciklusba fűzve régi és új költeményeket. Érdekes és merész elgondolás a költőtől, hogy a könyvben nincs feltüntetve sehol, mely versek a korábbi kötetekben megjelent alkotások, és melyek azok, amik első alkalommal kerültek közlésre. Így a már publikált versek – kiragadva egy korábbi kötet kontextusából és áthelyezve ebbe a ciklusba – újabb jelentésekkel bővülhetnek az olvasó számára. Ezt látszik alátámasztani, hogy néhány alkotásnak az eredeti címét a szerző ebben a válogatásban megváltoztatta. Lajtos Nóra a Kifordított égről írt recenziójában példaként említi erre „A sós és az áfonyaédest, amely eredetileg búcsú az állomáson címmel jelent meg, vagy az idő bokájára kötött szalag a törtazúrt váltja fel, a takarót a képzelt idő, míg a bőröm paplanjain végigszalad ujjad lett a képzelt este mediterrán tájjal-ból” (A gyönyör domborműve, Irodalmi Jelen, 2021. november). Ezek a példák a címváltoztatásra a szerző általi tudatos kontextus­módosítást támasztják alá, mintha a lírai én valóságtapasztalata, ezáltal énképe, illetve annak a szövegekben kirajzolódó érzelmi/érzéki vetülete módosult volna. Ha a szerelem érzésének az életkorhoz és a személyiséghez kapcsolódó lélektani jellemzőit vesszük alapul, akkor ennek a módosulásnak – főleg a szerelmi líra kontextusában – van realitása. Vagyis: elfogadható, hogy egy-egy költemény mást jelenthetett az én számára egy korábbi megjelenés időszakában, mint most. Ez az olvasó részéről azonban két megközelítést vet fel: az egyik lehetőség az eredeti szöveghelyen lévő alkotás összevetésével értelmezni az intertextuális össze­függéseket, a másik lehetőség pedig mindezen szövegközi tényezők figyelmen kívül hagyása, és a Kifordított ég című kötet egyetlen versfolyamként történő értelmezése. Recenzensként én ez utóbbit javaslom, ugyanis az olvasói megközelítésben nem tartom élményszerű műbefogadási reakciónak a szövegek korábbi publikálási helyeinek kikeresését, főleg úgy, hogy ezeket a helyeket a kötetben Varga Melinda nem tüntette fel.

Ha tehát a vélhető szerzői szándékkal azonosulva egy ciklusként fogom fel a kötet verseit – bár megjegyzendő, hogy ezzel ellentétes értelmezési irányba mutat, egyben felerősíti az alkotások gyűjteményes jellegű kontextusát is a borítón olvasható Válogatott és új szerelmes versek „alcím” –, akkor ki kell emelnem a szerkesztettség színvonalát, amely voltaképpen magyarázatot adhat a korábban már közölt versek címváltozásaira is. A szerkesztettséget a könyvben az a finom nyelvi megformáltság teszi teljessé, hogy a szerelmes versek sorrendjében egyfajta történetiség bontakozik ki a kezdettől a végig terjedően, az egymásra találástól, a szétváláson, az újra beteljesülésen, majd a kihűlésen át végül a magány megfogalmazásáig. Ezt az időben elhelyezhetőséget az évszak-kifejezések is alátámasztják: kezdetben „a hóvíz / az apró hideg cseppek” a ruha alatt mintázzák a kedves jelenlétét (ujjaid), majd a szétválás miatt „fagypont alá süllyed a hőmérséklet / […] az ég hűvöse huzatot / von a fenyők tűvállaira / beesik az eső a versbe” (kávé helyett), és ebben a széttartó távolságban „a tornyokban szikár hideg szépítkezik, / kutak fölé hajol a dér” (féléves telek). Érdekes alkotói játék, hogy a tél mint toposz az egymásra találásban és a szétválásban egyszerre érvényesül a versnyelvben, elszakadva a tradicionális ’elmúlás’, ’halál, vég’ jelentésrétegektől. Ez igaz a ciklus ősz toposzára is, ugyanis az a hagyományos ’elmúlás’ jelentéssel szemben Varga Melinda verseiben inkább a vágyat jelképezi: „szemed kútjában / állig merülök, / valahányszor az őszi égen / felejtem tekintetem” (tenger felett az ősz). Ezek a vágyak csak a kötet utolsó verseiben „hűlnek ki”. Azért tartom ezeket a könyv leginkább kiforrott lírai nyelvet felmutató darabjainak, mert bennük a magány kifejeződése mellett az alkotói én érzelmeinek lírai (szubjektív) és lírán túli (objektív) lehetőségeit ütközteti a szerző több értelmezési lehetőséget kínálva ezzel az értő olvasónak: „A vers nem találja a szavakat, / […] a derű gyors lábú őz, / nem éri utol a poézis” (Part, sasokkal); „A férfi sem mártózik / meg többé bennem. / Versemet / egy ismeretlen nyelven / írom” (Gondolatok a pokolról).

Felvetődhet a kérdés, hogy egy vers, amelynek témája a szerelem, mennyire lehet szókimondó, pontosabban szükséges-e, hogy bizonyos mértékben szemérmes legyen az erotikát illetően. Ezt tulajdonképpen az alkotás esztétikai célja határozhatja meg: ha például az alkotói szándék egyértelműen a szerelemhez kapcsolódó testi örömök kifejezése, akkor nyilván felesleges a szemérmesség, ha viszont kifejezetten az érzéseket fogalmazza meg egy szerző, mesterkéltté válhat a szövegben a figyelemfelkeltő erotika. Első olvasásra számomra a mesterkéltség határát súrolta Varga Melinda néhány alkotásában ez a „szemérmetlenség” (pl. „szerelmed / forrófehér folyójának ízét a számban” – ízed; „nyelveddel felkutattad / combom belső vonalát” – emlékszel még az első éjszakánkra?). Újbóli olvasatra azonban már a ciklus teljes felépítettségét figyelembe véve elemezve a képeket arra ju­tottam, hogy mindez lehetőséget teremt a szerelem egy olyan értelmezésére a versciklusban, amely a felületesebb testi érintkezés adta örömök ábrázolásától jut el a mélyebb – akár már a szeretett személy térbeli jelenlétét sem igénylő – érzelemvilág felmutatásáig: „amikor nem szerelmeskedünk, / van időnk mélázni a létezésen” (amikor nem szeretkezünk); „becsukott szemmel / le tudom rajzolni az arcod, / a szelíd mosolyt és a nyárikék szemet” (becsukott szemmel).

A szerelem, mint lírai téma, gyűjtőfogalom, ugyanis különböző tematikus változatai között éppúgy megtalálható az udvarlás leírása, mint a szeretett kedves szépségének jellemzése vagy a vágyak, érzetek kifejezése, esetleg a féltékenység vagy a távollét okozta bánat megfogalmazása. Ha a Kifordított ég verseit olvasom, tematikus szempontból kevésbé érzem ezt a sokszínűséget, a költemények szinte mindvégig a vágyról adnak plasztikus képet: „megőrjít a képzet, ha összekulcsolt / combjaink lüktetését […] / felidézem” (ízed); „egy tenger teste / költözött belém / […] ringat ölében / sós illata ízed idézi / megfürdöm benne” (az idő bokájára kötött szalag). Ezt az egysíkú tematikát ellensúlyozza azonban a már fentebb kifejtett szerkesztettség, amely – mivel részben epikus jelleget kölcsönöz a ciklusnak – izgalmasabbá teheti az olvasó számára a lírai énnel történő azonosulás lehetőségét. (Irodalmi Jelen Könyvek, 2021)