2020. március, a koronavírus-világjárvány kezdete. „Rendkívüli idők rendkívüli intézkedéseket követelnek. […] Eltökéltek vagyunk, hogy megbízatásunk keretein belül teljes mértékben kihasználjuk az eszközeinkben rejlő lehetőségeket” – jelenti ki az Európai Központi Bank elnöke, Christine Lagarde,1 azonban a nyilatkozat származhatna bármely intézmény vezetőjétől. A múzeumigazgatóknak is szembe kell nézniük a látogatók elmaradása okozta pénzügyi kihívásokkal. Az Egyesült Nemzetek kulturális szervezetének (UNESCO) és a Múzeumok Nemzetközi Tanácsának (ICOM) előrejelzése nem sok jót ígér: A koronavírus következtében a világ múzeumainak 13 százaléka végleg be fog zárni, és a múzeumi dolgozók közel 20 százaléka el fogja veszteni a munkáját.2
2020. szeptember, a világjárvány második hulláma. A londoni sajtó lehozza, hogy a Royal Academy of Arts fontolgatja az egyik rendkívüli műtárgyának, Michelangelo Taddei tondójának eladását, de csak mert szeretné megtartani alkalmazottait.3 A hír robban, és széles körű vitát vált ki. A cél szentesíti az eszközt? Mi a fontosabb: a mű vagy az ember?
A korábbi tulajdonosáról Taddeinek keresztelt tondó (kör alakú alkotás) tulajdonosa a Royal Academy of Arts, amely a vizuális művészetek területén tevékenykedő oktatási, kiállítási és kutatási intézmény. Működési költségeit nem állami pénzből, hanem vállalati és magántámogatásokból, továbbá vagyonkezelő alapítványi alapból, kiállítási és kereskedelmi bevételekből fedezi. 2018-ra – az alapítás 150. évfordulójára – zárta le azt a nagyszabású projektet, amelyben megújította a számára 1868-tól otthont adó épületet, a Burlington House-t.4 Az akadémia 2020-ban nyolc-tíz millió fontos deficitet jelentett, deklaráltan a pandémiás korlátozások következményeként, de talán az ingatlanfejlesztés kései folyományaként is. A hiány befoltozására két út merült fel: a százmillió font körüli értékre becsült Taddei tondó értékesítése vagy százötven alkalmazott elbocsátása.5
Az eset mögött megbúvó és nem új keletű szakmai kérdéskör úgy kezdődik: A múzeumok – bizonyos körülmények hatására és feltételek mellett – eladhatják-e gyűjteményeik darabjait? Majd folytatódik: A gyűjteményi műtárgyeladás hogyan egyeztethető össze a múzeumok küldetésével, amely a kulturális örökség gyűjtéséről, megőrzéséről, kutatásáról, közvetítéséről és kiállításáról szól?6 Látni fogjuk, a dilemma tágabb összefüggésekbe illeszkedik, és a válaszadás lehet más és más különböző erkölcsi rendszerek felől szemlélve.
A múzeumi műtárgyeladás jelensége
Arra a gyakorlatra, amely során a múzeumok és egyéb gyűjtemények nyilvántartásukból műtárgyakat vezetnek ki, a nemzetközi szakirodalom a „deaccessioning” kifejezést használja. Az aktus szimbolikus jelentéssel bír, hiszen a tárgy státusát megváltoztatják: közjóból hétköznapi tárggyá fokozzák le. Az ok leggyakrabban az értékesítés szándéka, de lehet kár, veszteség, adományozás, restitúció (visszatérítés) vagy repatriálás (hazaszállítás) is.
A műtárgyeladás kérdésével a világ valamennyi múzeumi szakmai szervezetének etikai szabályzata foglalkozik: a legtöbb elutasító, kevés megengedő, de merev irányelvek mentén. Az Amerikai Múzeumok Szövetségének (AAM) etikai szabályzata megengedő, ha a műtárgyeladásból befolyt összeget más műtárgy vásárlására vagy a gyűjtemény állományvédelmére fordítják.7 Ennél szigorúbb az Amerikai Művészeti Múzeumok Igazgatói Szövetségének (AAMD) szabályzata, amely a műtárgyeladást kizárólag más műtárgy vásárlása céljából engedélyezi.8 A deaccessioning gyakorlata az Egyesült Államokban terjedt el, ám akad európai példa is a megengedő szabályozási környezetre: Hollandiában a múzeumi műtárgy-értékesítés a Delta Plan elnevezésű útmutató mentén működik.9
A pandémia változásokat hozott a múzeumi műtárgy-értékesítés terén is. Az AAMD ideiglenes szabálya értelmében az intézmények műtárgy-értékesítésből származó forrásaikat fordíthatják működési költségeikre, feltéve, ha „direct care” néven belső szabályzatba foglalják, amelyet nyilvánosságra hoznak.10 A 2022. április 10-ig érvényben lévő szabály új időszámítást hozott a múzeumi műtárgy-értékesítésben, amely, mivel a lebonyolítást gyakran aukciós házakra bízzák a múzeumok, kihat a teljes műkereskedelmi piacra.11
Múzeumi műtárgyeladás és etika 360°-ban
A múzeumi műtárgyeladások kérdése nemcsak gyakorlati, hanem erkölcsi kérdés is. Helyes vagy helytelen cselekedeteknek számítanak? A múzeumvezetőknek meg kell tenniük, vagy nem szabad megtenniük? Akad-e racionális iránytű a döntéshez, vagy a benső indíttatás ítél? A jelenséget érdemes megvizsgálni több etikai (morálfilozófiai) nézetrendszer (paradigma) felől, így a kötelességen, a következményen, az erényen és a felelősségen alapuló etikák nézőpontjaiból, amitől azt várjuk, hogy feltárja a vonatkozó társadalmi diskurzus legfontosabb pontjait.
Kötelességetika
A kötelességetika (deontológia) azt mondja, egy cselekedet akkor erkölcsös, ha egy rögzített parancs szerint, kötelességtudatból hajtják végre. A kötelességetika leginkább Immanuel Kant kategorikus imperatívusz elméletén keresztül közelíthető meg, amely szerint abszolút, vagyis feltétlen kötelességeink vannak, amelyeket azok következményeitől függetlenül meg kell tennünk.12 A deontológiai paradigma mentén a műtárgyeladással kapcsolatban meg kell vizsgálnunk, hogy az intézményeknek milyen erkölcsi kötelezettségeik vannak, valamint hogyan mérlegeljenek dilemma esetén.
A Royal Academy of Arts eladási szándéka kapcsán figyelembe kell vennünk a szabályozási környezetet. Az Egyesült Királyságban a műtárgyeladás kérdését szigorú szabályok közé szorítják, miközben elvárják az innovatív gyűjteményezési politikát. Valamennyi múzeumra vonatkoznak a brit Múzeumok Szövetségének (Museum Association) etikai kódexében megfogalmazott ajánlások, továbbá a nemzeti közgyűjtemények működését, így a műtárgyeladást törvényileg is szabályozzák.
A Royal Academy of Arts nem nemzeti közgyűjtemény, ám magára nézve irányadónak tartja a brit Múzeumok Szövetségének etikai ajánlásait, valamint igazodik a vonatkozó törvényekhez.13 A 2010-ben elfogadott gyűjteményfejlesztési szabályzatának 16-os pontjában részletesen rendelkezik a gyűjteményből kikerülő műtárgyakról, többek között az eladásról is.14 Belső szabályzatában elsősorban azt rögzíti, hogy a befolyt összeget a gyűjtemény gyarapítására és megőrzésére kell fordítani, valamint a hosszú távú fenntarthatóságra. Ennek értelmében a pandémia okozta rendkívüli válsághelyzetben a dolgozók megtartása és az intézmény működésének biztosítása érdekében az igazgatósági tanács hozhatna olyan döntést, hogy a műtárgyeladásból származó bevételt a dolgozók bérének kifizetésére fordítja. Ez összhangban lenne Frye múzeumi műtárgyeladás melletti érveivel, miszerint az a vezetőség kötelessége, amennyiben a jóvoltából nehéz helyzetben megmenthető az intézmény.15
Ugyanakkor a szabályzatban megfogalmazott etikai elvek szükségessé teszik a műtárgyeladás alapos megfontolását a következők mentén: Az eladásra szánt műtárgy milyen helyet foglal el a gyűjteményben, és hogyan került az intézmény tulajdonába? Ha adomány útján érkezett, az adományozó rendelkezett-e valamilyen formában?
A Taddei tondó 1504 körül készült, amikor Michelangelo – többek között a Pietà szoborcsoport szerzőjeként – már nagy elismerésnek örvendett, és pápai megbízatásra szülővárosából, Firenzéből Rómába költözött.16 A mű keletkezéséről beszámol Giorgio Vasari kortárs művészeti író A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete című írásában.17 Raffaello Sanzio, aki Michelangelo kortársa volt, tanulmányozta és feldolgozta a tondón látható anya–gyermek ábrázolást.18 John Constable brit tájképfestő a Taddei tondót „a létező egyik legszebb műalkotásként” jellemezte 1829-ben.19 A Royal Academy of Artshoz George Beaumont gyűjtő hagyatékából került 1829-ben azzal a meghagyással, hogy a művészi tanulmányozás céljából mindenkor szabadon hozzáférhető legyen.20 A tondó az egyetlen Nagy-Britanniában található márványmunka Michelangelótól.21
A fentiek alapján nem kétséges a mű megkülönböztetett jellege, ami felveti, hogy eladási kényszer esetén miért erre a darabra esne a választás. Másrészről a múzeumoknak mérlegelniük érdemes, hogy a felmerült nehézségeiket milyen más módon lehet megoldani, elkerülve ezzel a gyűjteményi darabjaik eladását.22 A Taddei tondó esetében indítható volna például közösségi finanszírozási kampány, amelyben a Royal Academy of Arts látogatói támogathatják az intézményt (2019-ben 1,25 millió látogatójuk volt). Kortárs művészek is segíthetnek, ha a felajánlott alkotásaik értékesítéséből befolyt összeget az akadémiának folyósítják.23 Egy további javaslat gordiuszi csomóként vágná el a problémát azzal, hogy a műtárgyak közgyűjteményben tartásának feladatát, a szükséges erőfeszítéseket a kormányzatokhoz rendelné.
Következményetika
A következményetika egy cselekvés helyességét vagy helytelenségét nem a cselekvő szándékaitól teszi függővé, hanem cselekedete következményeitől.24 Két kulcskérdése: Mi az a jó, amelyet a cselekedetnek maximálisan elő kell idéznie, és kinek számára kell e jót maximálisan előidéznie? A múzeumi műtárgyeladás kérdésében is meg kell vizsgálni a lehetséges következményeket.
A múzeumi szakemberek és a szakmai szervezetek gyakori félelme, hogy a köz bizalmát elvesztik, ha a múzeum gyűjteményéből eladás útján kerül ki a műtárgy.25 De miért nem erkölcsös eladni a múzeumi műtárgyaikat? Általában azzal érvelnek, hogy a múzeumok nem tulajdonosai a műtárgyaknak, csak megőrzik azokat a köz számára, ezért nem helyes az eladás és azon keresztül a bevételszerzés. Ám egyrészt ezzel a kérdéssel kevés empirikus kutatás foglalkozott, másrészt ismerünk olyan felmérést, amely nem talált összefügést a látogatási és támogatási kedv, valamint a múzeumi műtárgyeladások között, így kijelenthető, hogy nem rendelkezünk megfelelő tapasztalattal, amely alátámasztaná ezeket a félelmeket.26
Azok a múzeumok, amelyek a szakmai szervezetek ajánlása ellenére értékesítették gyűjteményük darabjait, komoly szankciókkal kerültek szembe: részesültek a szakmai szervezetek nyilvános kritikájában, nem működhetnek közre kiállítások szervezésében, vagy nem kölcsönözhettek műveket más múzeumok gyűjteményeiből. Mindemellett számíthattak a média negatív megítélésére. 1972-ben például a New York-i Metropolitan Museum of Art került reflektorfénybe, amikor több kiemelkedő jelentőségű műtárgyát bocsátotta áruba, köztük Manet-, Cézanne-, Renoir-, Gauguin- és Picasso-műveket.27 A pandémia azonban a múzeumok működésében is válsághelyzetet idézett elő, amely hatására a szakmai szervezetek enyhítettek a szabályaikon. Ahogy láttuk fentebb, az amerikai múzeumigazgatók szakmai szervezete például az elmúlt két évben hozzájárult ahhoz, hogy a múzeumok a műtárgyeladásból befolyt összeget működési költségeik fedezésére is felhasználhassák.28
A múzeumok gyűjteményeinek gyarapodásában nagy szerepet játszanak az adományozók. Ezért a műtárgyeladással kapcsolatban felmerül annak a veszélye, hogy a potenciális támogatók elbizonytalanodnak ajándékozási szándékukban, ha azt tapasztalják, hogy a múzeumok nem minden esetben tartják fontosnak és nélkülözhetetlennek az átadott műveket. A lehetséges támogatók bizalmának megingása nagyon nehéz helyzetbe hozhatja a múzeumokat, hiszen egy-egy értékes műtárgy megszerzésére egyéb forrásokból kevés eséllyel számíthatnak.
Gyakran felmerül ellenérvként egy-egy műtárgy eladásánál az új tulajdonos kilétének problematikája. Ha közgyűjteményből magángyűjteménybe kerül a mű, akkor sérül a köz számára a hozzáférhetőség. Ezért az etikai ajánlások alapján a múzeumoknak mindent meg kell tenniük, hogy a mű egy másik közgyűjteménybe kerüljön.29 A nagy értékű műtárgyak megvásárlása, mint amilyen a felbecsülhetetlen értékű Taddei tondó is, viszont komoly kihívást jelenthet a múzeumok számára, így nagy annak az esélye, hogy magángyűjteménybe vagy külföldre kerül az addig féltve őrzött nemzeti kincs.30
A múzeumok elsősorban kulturális értékként tekintenek gyűjteményükre, és nem lehetséges pénzügyi forrásként. Ha a múzeumok eladják műtárgyaikat, és felélik a befolyt összeget, akkor előbb-utóbb gyűjtemény nélkül maradnak, és nem tudják beteljesíteni küldetésüket.31 Ám akkor sem tudják azt beteljesíteni, ha képtelenek kifizetni szakembereikkel és üzemeltetésükkel járó költségeiket. Ennek a helyzetnek a megoldására jó iránynak tűnik szakmaik köröknek az az ajánlása, amely lehetővé teszi a műtárgyeladásból befolyt összeg bizonyos százalékának működési célú felhasználását is. De ne felejtsük el, a Taddei tondó vagy más műtárgy eladásából származó, munkabérekre fordítandó összeg csak ideig-óráig oldaná meg az intézmény anyagi gondjait!
Erényetika
Az erényetikai paradigma középpontjában – kötelességek és következmények helyett – a karakter és annak pozitív jellemvonásai, az erények állnak, amelyek képesek a helyes ítélet, a helyes élet és végső soron a boldogság megalapozására.32 Az emberi erény körülírható úgy, mint a jóra való hajlam, amely helyes cselekedetekre vezet, feltéve, ha az ember erőfeszítéseket tesz az irányában.33 Az erényetika megalapozója Arisztotelész, aki szerint például az igazságosság vagy jogszerűség erénye a törvény szerint való cselekvést jelenti.34 Ha ezt a Taddei tondó esetére vonatkoztatjuk, akkor az eladás helyesnek ítélhető meg, mivel a vonatkozó szabályozások megengedik a tranzakciót.
Azonban az erényetika egyik bírálata kimondja az erények tárházának esetlegességét.35 A múzeumi műtárgy-értékesítés megítélése kultúrafüggő. Az angolszász gyakorlat megengedő, és létezik precedens, amely összemérhető a Taddei tondó esetével.36
Az erényetika egyik erőssége, hogy számol az értékek sokféleségével, azaz hogy nem kell ugyanazokkal az erényekkel rendelkeznie minden embernek, minden szakma képviselőjének. Arisztotelész megközelítése alapján a Taddei tondó eladásának kérdését inkább a múzeumigazgatók és a kurátorok hivatottak eldönteni, mintsem a köz: „Mindenki azokat a dolgokat ítéli meg helyesen, amelyeket ismer, és ezeknek jó elbírálója; tehát az egyes kérdésekben a szakember, egyetemlegesen pedig az általános műveltségű ember ítél helyesen.”37
A felelősség elve
Rebecca Salter, a Royal Academy of Arts elnöke egyik interjújában azt mondta, elborzad a Taddei tondó eladásának lehetőségétől. Úgy fogalmazott: „kiváltságunk és felelősségünk, hogy rendkívüli műalkotások letéteményesei vagyunk. Kötelességünk, hogy vigyázzunk állandó gyűjteményünkre, hogy a jelenlegi és a jövő nemzedékek is élvezhessék.”38 Az elnök nyilatkozata vélhetően elsősorban a megőrzés és a közvetítés múzeumi alaptevékenységekre utalt – még akkor is, ha a Royal Academy of Arts technikailag nem múzeum. Másodsorban gondolatai összhangban vannak Hans Jonas által bevezetett „felelősség elvével”, amely szerint felelősek vagyunk azokért, akik jóllétére tetteink hatással vannak.39 Ez a morálfilozófiai megközelítés kitágítja a cselekedetek megítélésének vonatkoztatási rendszerét: már nemcsak egy adott emberi társadalomra vonatkoztatja, hanem a jövő társadalmaira is, valamint a természetre, annak minden élő és élettelen létezőjére.40 A felelősség elve szerint tehát a Taddei tondó eladását mérlegelve gondolnunk kell arra is, mi szolgálja a még meg nem született kultúrafogyasztók érdekeit, hogyan lesz számukra hozzáférhető a Michelangelo-mű.
Konklúzió
Tanulmányunkban négy etikai paradigma mentén vizsgáltuk a múzeumi műtárgyeladások összetett problémakörét, továbbá a Royal Academy of Arts példáján keresztül feltehető, szintén erkölcsi kérdést: Mi a fontosabb, az ember vagy a műtárgy? A Royal Academy of Arts vélhetően nem véletlenül fogalmazta meg oly provokatív módon financiális problémáját, hogy összemérte a tondó és a munkatársak értékét.
A Royal Academy of Arts bejelentése után élénk nemzetközi vita robbant ki, és újra a szakmai érdeklődés középpontjába került a műtárgyeladás problematikája. A diskurzus immár egy új kontextusba helyeződött a koronavírus okozta világjárvány és -válság miatt. Generációk óta először szembesültek a múzeumok azzal, hogy működésük egyik pillanatról a másikra ellehetetlenülhet, a látogatói jegybevételek elmaradása komoly veszélybe sodorhatja a dolgozói bérek kifizetését. A világ nagy múzeumai sorra jelentették be, hogy jelentős elbocsátásokat hajtanak végre a túlélésük érdekében.
Szakmai szempontból nagyon érzékeny téma egy műtárgy kivezetése a múzeumi gyűjteményből. A szakemberek ösztönösen felkapják a fejüket minden precedensnél, és gyanakvással figyelik az eseményeket. A gyűjtemény őrzője számára annak megóvása és egybentartása szent és sérthetetlen feladat. A múzeumi gyűjtemény megőrzése hasonlítható ahhoz, mint amikor bankba helyezzük az értékünket, és elvárjuk, hogy bármikor, akár az idők végezetéig hozzáférhető legyen számunkra. A történelemben voltak példák arra, hogy a múzeumok a nyilvánosság kizárása nélkül adták-vették a műtárgyaikat. Arra is volt példa, hogy a múzeumok gyűjteményét kisöpörték, vagy politikai célokra használták fel. Ezek az esetek a jelen gyűjtemények őrzőit arra késztetik, hogy fokozott óvatossággal közelítsék meg a kérdéskört.
A Taddei tondó eladása valószínűleg nemcsak szakmai körökben váltana ki komoly felháborodást, hanem a köz részéről is ellenállásba ütközne, mivel a tondóra, ahogyan a többi múzeumokban őrzött műtárgyakra, közös szellemi örökségünkként és féltve őrzött kincsünkként tekintünk. A múzeumok élvezik a köz bizalmát és támogatását. Ameddig ez a bizalom fennáll, méltán remélhetik, hogy a közösség a nehézségeken átsegíti majd őket, ezért gyűjteményüket továbbra is kellő gondossággal kell őrizniük, gondozniuk és elérhetővé tenniük közönségük számára. A tondó továbbra is megtekinthető a Royal Academy of Arts állandó kiállításán.
Jegyzetek
1 https://twitter.com/lagarde/status/1240414918966480896
2 UNESCO Report: Museums Around the World in the Face of COVID-19. United Nations Educational, Scientific and Cultural Organization, Paris, 2021.
3 Bailey, M., Royal Academy of Arts considers selling Michelangelo marble to plug financial hole—and not for the first time, The Art Newspaper 29 (327), 2020. https://www.theartnewspaper.com/news/this-is-not-the-first-time-that-london-s-royal-academy-of-arts-has-tried-to-sell-of-michelangelo-s-tondo (Olvasva: 2022. 3. 7.)
4 www.royalacademy.org.uk/about-the-ra#policies
5 BAILEY, i. m.; Gyárfás P., Mi lesz veled, múzeumi tulajdon? Vihar előtti csönd, Műértő, 2021/13, 20.
6 Statutes. As amended and adopted by the Extraordinary General Assembly on 9th June 2017, International Council of Museums, Paris, 2007. https://icom.museum/wp-content/uploads/2018/07/2017_ICOM_Statutes_EN.pdf (Olvasva: 2022. 3. 7.)
7 Code of Ethics for Museums, American Alliance of Museums, 2000. http://www.aam-us.org/resources/ethics-standards-and-best-practices/code-of-ethics (Olvasva: 2022. 3. 7.)
8 Code of Ethics, Association of Art Museum Directors, 2011. https://www.aamd.org/about/code-of-ethics (Olvasva: 2022. 3. 7.)
9 Bergevoet, F., Kok, A., De Wit, M., Dutch guideline for deaccessioning of museum objects, Institute for Cultural Heritage, h. n., 2006. https://www.museumsbund.at/uploads/standards/Dutch_Guideline_Deaccessioning_ 2006.pd (Olvasva: 2022. 3. 7.)
10 AAMD Board of Trustees Approves Resolution to Provide Additional Financial Flexibility to Art Museums During Pandemic Crisis, Associations of Art Museum Directors, New York, 2020. https://aamd.org/for-the-media/press-release/aamd-board-of-trustees-approves-resolution-to-provide-additional (Olvasva: 2022. 3. 7.)
11 Vö. Gyárfás, i. m., 20.
12 Warburton, N., Bevezetés a filozófiába, Kossuth, Budapest, 2000.
13 www.royalacademy.org.uk/about-the-ra#policies
14 royal-academy-production-asset.s3.amazonaws.com/uploads/32638676-5ff9-4c43-9c6b-213060d44064/Collections%20Development%20Policy%202020.pdf
15 Frye, B. L., The Illusory ’Public Trust’ in Art. Deaccessioning in a Post-Pandemic World, 2020. https://ssrn.com/abstract=3621761 (Olvasva: 2022. 3. 7.)
16 How to read it: Michelangelo’s Taddei Tondo, Royal Academy of Art, London, 2017. https://www.royalacademy.org.uk/article/how-to-read-it-michelangelo-taddei-tondo (Olvasva: 2022. 3. 7.)
17 The Virgin and Child with the Infant St John, ca. 1504–05, Michelangelo Buonarroti (1475–1564), Royal Academy of Art, London. https://www.royalacademy.org.uk/art-artists/work-of-art/the-virgin-and-child-with-the-infant-st-john (Olvasva: 2022. 3. 7.)
18 Goffen, R., (Renaissance Rivals: Michelangelo, Leonardo, Raphael, Titian, Yale University Press, New Haven, 2002; Joannides, P., The drawings of Raphael: with a complete catalogue, Phaidon, 1983.
19 How to read it… i. m.
20 Bailey, i. m.
21 How to read it… i. m.
22 White, J. L., When It’s OK to Sell the Monet: A Trustee-Fiduciary-Duty Framework for Analyzing the Deaccessioning of Art to Meet Museum Operating Expenses, Michigan Law Review, 94 (4), 1996, 1046.
23 Bailey, i. m.
24 Warburton, i. m., 58.
25 Sarantola-Weiss, M., Västi, E., Deaccessioning and collections development in Finnish museums, Nordisk Museologi, (1), 2017, 138.
26 Vö. Vecco, M., Strakar, A., Piazzai, M., Visitor attitudes toward deaccessioning in Italian public museums: An econometric analysis, Poetics, 63, 2017, 33–46.
27 Az eset Thomas Hoving múzeumigazgató után a Hoving-ügyként vált hírhedtté. Piazzai, M., Vecco, M., Deaccessioning, Oxford University Press, Oxford, 2020.
28 Code of Ethics, i. m.
29 Más megközelítés szerint azonban ez csak addig fogadható el, amíg a vételár nem jelentősen alacsonyabb, mintha más, piaci vevő vette volna meg a múzeumi tárgyat. White, i. m., 1059.
30 Bailey, i. m.; Gyárfás, i. m., 20.
31 Vö. Statutes… i. m.
32 Gulyás Gy., Közszolgálat és etika, Budapesti Corvinus Egyetem Közszolgálati Tanszék, Budapest, 2011, 22.; Warburton, i. m., 65.
33 GULYÁS, i. m., 23. és WARBURTON, i. m., 65.
34 Arisztotelész, Nikomakhoszi etika, Európa, Budapest, 1997.
35 Warburton, i. m., 66.
36 Vö. Bailey, i. m.
37 Arisztotelész, i. m., 6.
38 Bailey, i. m.
39 Jonas, H., The Imperative of Responsibility = Search of an Ethics for the Technological Age, The University of Chicago Press, London, 1984.
40 Morris, T., The Philosophical Genesis of the Ecological Crisis = Hans Jonas’s ethic of responsibility: From ontology to ecology, Suny Press, 2013.
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
