Ligeti Ernő: Föl a bakra

Az erdélyi magyar irodalom aranykorszakának kétségtelenül a 20. század húszas és harmincas éveit tekinthetjük, amelynek egyik színes, izgalmas alakja Ligeti Ernő volt. Az IdőJel Kiadónál megjelent Föl a bakra című regénye egyszálú, de sokrétegű munka.

Az eseménysor az európai regények megszokott sztereotípiáiból áll össze: a szorgalmas, rendszerető polgár, pedáns, erkölcsös férj, gondos családfő felesége unatkozik, szürkének, eseménytelennek érzi az életét, ezért kalandot keres. Enged a csábításnak, fiatal bonviván, könnyelmű fiatalember szeretője lesz. Tipikus Bováryné-történet, emlegetik is többször a szereplők Flaubert világhírű regényét.

Csakhogy ez a sablonosnak tűnő eseménysor Erdélyben, Kolozsvárott zajlik – Trianon után. Ez a történelmi tragédia átfesti, átszínezi a lélek rétegeit és a társadalom struktúráit. Legalábbis az erdélyi magyarokét. Óriási a zuhanás, az egzisztenciális létbizonytalanság, a romlás, egyik napról a másikra kallódó kisember lesz abból a magas rangú hivatalnokból, akinek addig méltóságos úr volt a neve.

Az elszegényedés, a deklasszálódás olyan méretű, hogy Elekes Péter alügyész – ő a főszereplő – értéktárgyai, bútorai, családi ereklyéi, rekvizitumai az ócskapiacon kötnek ki. A zsibvásárok szánalmas hőse lesz egy kiváló magyar jogász, egy tiszta, makulátlan ember. Ráadásul becsülete is összeomlik. Erkel Ferenc Bánk bán operájából a híres ária zúg, sír az olvasó fülében: „Hazám borítja szemfödél / S elvész becsületem!”

Nem akármilyen hazát veszített el Elekes Péter alügyész. Prosperáló, felvirágzó, gazdag országot temetett maga alá az első világháború, akkor omlott össze a Monarchia, amikor éppen életképessé vált.

A polgárasszonyok zöme nem a kicsapongásairól volt híres. Méltóságérzetük és büszkeségük vetekedett a férfiakéval, s kényesen vigyáztak jó hírnevükre. A Ligeti-könyv olvasása közben az a gondolat motoszkál az olvasó fejében, hogy a feleség, Elekes Mariska (lánykori nevén Domáldi) sohasem vetette volna magát egy svihák, szélhámos csirkefogó karjaiba, ha nincs Trianon.

Ligeti könyvének ez az egyik értéke. Anélkül, hogy erőltetett, szájbarágós magyarázatokkal szolgálna, a békediktátum olyan következményeit sorolja, amelyekre ritkán vagy sohasem gondolunk.

Ilyen például a zsidókérdés Erdélyben, Trianon után. Ligeti is Ábrahám népének fia (eredeti neve Lichtenstein), asszimilálódott magyar, költő, író, életének értelme, célja az erdélyi irodalom fölvirágoztatása, szívvel-lélekkel dolgozik, küzd azért, hogy a történelmi trauma ne rombolja szét teljesen az irodalmi, művészeti élet kereteit, hiszi és vallja, hogy a Kós Károly által meghirdetett program, a Kiáltó Szó té­telei megvalósíthatóak, nem menti meg az erdélyi magyarságot csak a szívós, kitartó munka és a transzszilván eszme: magyarok békés együtt­élése románokkal, szászokkal, egymás kultúrájának megismerése és megbecsülése. Ezért lesz tagja Ligeti a Helikon íróközösségnek, s egyik alapítója az Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadó vállalatnak.

Mindez szép és üdvös az eszmék szintjén. De a nyers, valós élet mást mutat. A Föl a bakra regény alapeszméje a mindenáron való megkapaszkodás, vállalni az addig megvetett, lenézett állást, munkát: bérkocsis lesz az alügyészből. Ez a paradoxon. Fölhág a bakra, magasról, a bérkocsi üléséből néz le az emberekre, de társadalmilag a létminimum alá süllyed, a végén koldusnál is szegényebb, éhezik.

De van még egy paradoxon az életműben. Ligeti leghíresebb könyvével, a Súly alatt a pálma munkájával idézi elő ezt a látszólagos ellentmondást. A mű nagyszerű korkép, irodalomtörténet, szociográfia, vallomás, memoár. Alapgondolata a fent említett regény eszméjének ellentéte. Minél nagyobb a nyomás, a fojtás, annál erősebbek leszünk, de csak akkor, ha nem emeljük tétlenül a súlyt, ha szöveteinkben áramlik az élet, ha kiüt rajtunk a tenni akarás láza. Bizonyára ezért írta Pomogáts Béla nagy irodalomtörténeti összefoglalójában Ligeti Ernőről: „Minden irodalomban vannak jeles egyéniségek, akik talán nem is műveikkel hagytak nyomot a szellemi életben és az utókor emlékezetében, inkább az általuk betöltött szereppel, az irodalom áldozatos gondozásával” (Magyar irodalom Erdélyben, II, 234.).

Szép és találó megjegyzés. Az irodalom áldozatos gondozásával, szervezéssel, szerkesztéssel, újságok és könyvek kiadásával teltek Ligeti Ernő napjai Kolozsvárott, ő volt az erjesztő kovász, aki egy esszéstílusban írt szakmunkával meg is tudta örökíteni a nagy vállalkozások korát. Érdemes ismételni a címet: Súly alatt a pálma.

De vissza a regényhez. Soroljuk tovább az említett rétegeket. Százezres tömegek repatriáltak, az anyaország sem tud ekkora tömeget befogadni, sokan vagonlakók lesznek. A Föl a bakra hőseinek állandó, vissza-visszatérő beszédtémája, fejfájdító töprengése a nagy dilemma: Menni vagy maradni? Ki jár jobban? A helyben maradók, az anyaföldhöz görcsösen ragaszkodók vagy a hűtlenek? Tanár barátja, Tarnóczi repatriált. Leveleznek. „Ha beledöglöm, akkor is maradok Erdélyben” – írja Elekes. (Ennél aktuálisabb dilemma ma sincs. Sütő András szava visszhangzik: „Erdélyben kell maradni, akkor is, ha nem lehet.”) Ez növeli, karátjaiban dúsítja Ligeti most megjelent könyvét.

Közbeszéd igazsága, hogy a magyar szeret politizálni. Ligeti árnyaltan, sőt árnyékoltan hozza, mutatja a kor, a húszas évek politizáló személyiségeit. Nem szívesen politizál, számára a politikus talányos lény, hullámtarajok és hullámvölgyek lovagja, az író maradjon a kaptafa mellett. Annál nagyobb szeretettel rajzolja írótársainak portréit. Különös módszerrel, eljárással dolgozik. Körülír egy életet, és az olvasónak fel kell ismernie, kiről van szó.

Reverendából ugrik ki egy katolikus pap, elmegy Isten háta mögé molnárnak, s ott felfedezi a székely nép lelkét, mitológiáját, s megírja híres regényeit. Természetesen Nyirő Józsefről van szó. Egy másik garabonciás fiatalember (Tamási Áron) átvitorlázott Amerikába kipróbálni, milyen ott székelynek lenni. Aztán van egy reneszánsz ember, aki visszafelé repatriál, Magyarhonból Erdélybe, követ hord, Sztánán házat épít, ír, rajzol, fest, nyomtat (a Föl a bakra illusztrációit is ő készítette annak idején!), lapot szerkeszt, kiáltványt intéz Erdély lakóihoz… Természetesen Kós Károlyt írja körül nagy rajongással. A Kisbaconba hazatérő Benedek Eleket már név szerint említi, fejet hajt Erdély apostola előtt.

S ha már ekkora empátiával foglalkozik kortársaival, a transzszilvanizmus gondolatát is sokszor újrafogalmazza. Ligeti urbánus lény, nem szereti a mítoszokat, legalábbis ő nem merül el annyira a képzeletbeli múltban, mint például Nyirő, ezért enyhe gúnyt is bevisz definícióiba. Regényesnek tartja az elméletet, ő az erdélyi politikai radikalizmus híve. Enyhe gúnyt érzünk ki a szavából, amikor egyik hősével (Sternnel, az újságíróval, aki öngyilkos lesz) mondatja: „…erdélyi romantikába oltott gandhizmus”. Ez uralja a tömeg egy részét.

Külön szféra, külön réteg keletkezik a regényben amiatt, hogy Ligeti néhol kilép a regényírói státusból, zsurnaliszta vagy irodalomtudós lesz, amit Kós Károly is észrevett annak idején: „…néhol könnyelműen odavetett újságnyelvet” használ.

Ő mint a liberalizmus és az urbánus szemlélet képviselője és a világirodalom kiváló ismerője egy idő után szűknek érzi a világot Kolozsváron, képességeinek, tehetségének jobb színteret remél a magyar fővárosban, emiatt 1943-ban repatriál. A Magyar Nemzet újságírója lesz. A történelem brutalitásával nem számol, 1945. január 11-én Budapesten, a Liszt Ferenc téren egy nyilas különítmény, feleségével együtt, meggyilkolja. Azoknak a kiváló szellemeknek a sorsában osztozott, akik asszimilálódtak, akik a magyar kultúra szorgalmas vagy megszállott képviselői lettek, de származásukat a náci gyilkosok számon tartották, és kioltották az életüket.

A kötethez Medvigy Endre írt előszót, utószóként Kós Károly egykoron írt, veretes könyvszemléje olvasható.

(Időjel, 2020)