Az „emberi élet magasbalendítése”

Makkai Sándorról

A teológia, a vallásbölcselet tudós professzora, a traumatikus történelmi fejlemények éles szemű értelmezője, a nemzeti közösség lelki megújítására elszánt energikus egyházi vezető – a hit, a tudás, az értelem minden eszközével – a gyökeresen személyes és kollektív megigazulás legvégső feltételeit és lehetőségeit kutatta, vagyis a keresztyén üdvösségtan eleven egzisztenciális jelentőségének tudatosításával a konkrét és véges emberség létadottságait közvetlenül a végtelen értékabszolútumok felemelő szellemi dimenzióihoz viszonyította és kapcsolta. Olyan perspektívákat kínált az egyes ember, a história szorongató valóságába vetett magyarság s bármely sorsközösség, de az egész emberiség számára is, amelyek a hitelvű és hitlényegű megmaradás és minőségeszmei kiteljesedés biztosítékaira és reménységforrásaira világíthattak rá. Hiszen nemhogy az életidő és az élettartam eredendő korlátai, de még az azon belüli szenvedéstapasztalat mélybe húzó kilátástalanságai sem szakíthatják el az emberi lényt önnön teremtményi és megválthatósági esé­lyeitől: éppen az esendőségben feltámasztható átvalósulásigény szükségképpeniségétől. S ha az üdvözülés reménye ott fokozódik, ahol az áldozat és az áldozatosság, a szenvedés és a sorsvállalás spirituális-erkölcsi hatalma növekedik, akkor egész nemzetek és nemzetrészek, így a kisebbségi helyzetbe taszított magyarok hit- és identitásmegtartó vállalkozása sem kevesebb, mint a transzcendentálisan szavatolt egyetemes humánum – benne az öntökéletesítő akarat, a morális perfek­cio­nizmus – örök érvényű megnyilatkozása. Ekképpen az erdélyi magyar szellem is „arra van hivatva, hogy kicsiny lehetőségek között, nagy erőfeszítéssel egyetemesen emberi szellemmé legyen” – ahogyan azt Makkai Sándor nemzetélettani programja, heroikus etikai maximája a húszas években megfogalmazta.

Makkai Sándor munkásságának szellemi jelentősége, gondolkodói, ideológusi rangja meghatározó volt a Trianon utáni időkben, s megkerülhetetlen maradt napjainkig is. Ő valóban az „erdélyi irodalom sokoldalú, nagy tekintélyű és igen nagy hatású egyénisége volt”, „aki mind az egyházi, mind a közéletben vezető szerepet töltött be, regény- és tanulmányíróként egyaránt a kisebbségi irodalom lelki vezetői és ösztönző egyéniségei közé tartozott” (Pomogáts Béla szavai szerint is). Szenvedélyes, mindenes írástudói, polihisztori aktivizmusa (hiszen még verseket is írt, sőt, festett is), grandiózus életműve hatalmas gondolati és műfaji horizontokat fog tehát át. A máig inspiratív Ady-monográfia, a Magyar fa sorsa („mely bizonnyal méltó” a költőhöz Németh László szerint is), a modern hitmélyítő protestáns teológiai, valláselméleti, művelődéstörténeti, kultúrfilozófiai, irodalomkritikai vagy nemzetnevelési nagyesszé-sorozatai az Öntudatos kálvinizmustól A mi utunkig vagy az Örök Erdélyig, a Bethlen Gábort (Egyedül) vagy Széchenyit (Harc a szobor ellen) megidéző portrékon át a kritikai önvizsgálatban gyökerező nemzetszemléletet körvonalazó és így a felelőtlen illúziókat szertefoszlató Magunk revíziójáig (amely 1931-ben jótékonyan rázta fel a szellemi közéletet, s amely Móricz Zsigmond szerint a kisebbségi magyar sorsproblémák boncolgatása révén a közös, integer magyar lelkiség, „a múlt, a nép és az ifjúság kérdésére” ad válaszokat), továbbá a történelmi, társadalmi, lélektani regényműfaj jeles alkotásai az Ördögszekértől a Holttengerig: csupán jelezhetik azokat a területeket és csúcsokat, amelyek a lassan mégiscsak megvalósuló újrakiadások révén is az irodalom-, egyház- és eszmetörténeti áttekintések súlypontjait képezhetik majd. Az utóbbi évtizedek szórványos – bár jelentős – tanulmányai között, amelyek a Makkai-életmű egy-egy aspektusára vonatkoztak (Cseke Péter, Dávid Gyula, Cs. Gyímesi Éva, Szőcs István, Láng Gusztáv, Pomogáts Béla, Kozma Zsolt, Végh Balázs Béla, K. Lengyel Zsolt, Lakner Lajos, Imre László, Nagy Pál, Veres Ildikó és mások tollából), illetve Veress Károly Egy létparadoxon színe és visszája (Hermeneutikai kísérlet a nem lehet-probléma megnyitására) című, 2003-ban közreadott, egyszerre nagyszabású, összefoglaló és minuciózus szellem- és hatástörténeti tanulmánykötete mellett elsősorban teológiai és filológiai teljesítményekkel az utóbbi időkben a Debreceni Református Hittudományi Egyetem tanára és kutatója (jelenleg a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke), ifj. Fekete Károly jelentkezett, aki 1997-ben közzétett Makkai Sándor gyakorlati teológiai munkássága, valamint Egyházunk egyik ébresztője: Makkai Sándor (2001) című monográfiáiban részletező pontossággal tekintette át a keresztyén gondolkodó egész rendkívüli távlatú teológiai életművét: a vallástudomány és vallástörténet, a szisztematika-teológia, az egyházismeret (az ekkléziasztika), a liturgika, az igehirdetés-tan (a homiletika), a hitoktatás (a katechetika), a személyes és közösségi lelki gondozás, a poimenika és a pasztorálteológia, a református dogmatika és missziológia számtalan területét elkülönítve és átölelve egyszerre. Tudománnyal és a hit pajzsával – Válogatott Makkai-tanulmányok (2008) című újabb kötetében ifj. Fekete Károly ugyancsak „végigjárja Makkai Sándor életének és munkásságának legfontosabb állomásait. Bemutatja professzori pályáját, pedagógiai és vallás­pedagógiai munkásságát, a nemzeti öntudat fontosságát valló nézeteit, a gyülekezetnevelést és a nem­zetnevelést összekapcsoló koncepcióját, közéleti szerepvállalásait, vallásfilozófiai nézeteinek ösztönzőit, baráti kapcsolatainak szemléleti megalapozottságát. Elemzi irodalmi munkásságát, valamint közli Makkai Sándor népbírósági tárgyalásainak iratait, a vádiratot és a védőbeszédet” – összegezi mindezt Görömbei András. Vagyis „mai üzeneteket és tanulságokat is faggat” (Vitéz Ferenc), s igazolja, hogy „nem ábrándkergetés az élet, a politika nagy kérdéseinek keresztény megoldása” (Imre László).

Mindazonáltal igen nehéz vállalkozás lenne valamifajta teljességigényű nagymonográfiával állni elő arról a Makkairól, akinek a „pap, a tanult, tudós elme s a művész adják egyénisége alapvonásait” (Várkonyi Nándorral szólva), akinek – a kiváló bécsi emigráns filozófiatörténész, Hanák Tibor szerint – „úgyszólván minden probléma írássá változott keze alatt”, s akiben „teológus és író egymást kölcsönösen áthatva és emelve egyesülnek” (Hegedűs Loránt). Vagy a kolozsvári Kozma Zsoltot idézve: „átfogó, a teljesség igényével megírandó feldolgozásnak nemcsak az az akadálya, hogy erre a feladatra csak olyan vállalkozhat, aki filozófus, teológus, irodalomtörténész, sőt pszichológus egy személyben, tehát kongeniális Makkaival, hanem az is, hogy ez kortársi feladat lenne, márpedig erről le kell mondanunk.”

Az mindenesetre bizonyos, hogy Makkai korszakosan nagy ívű fejtegetésekkel bővítette mindazt, ami Kós Károly, Kuncz Aladár, Reményik Sándor és mások nézeteiben a transzszilvanizmusról, az erdélyi magyarság sorskérdéseiről kikristályosodott. Kikerekítve a kisebbségi humánum különle­ges értéktani téziseit, miszerint a kisebbség „nemzeti jellemét és sajátságait mindig egyetemesen emberi ideálok szolgálatába állíthatja és kultúrájában keresheti és megközelítheti a nemzeteket összekötő nagy, közös értékek csúcsait. A kisebbségek vannak hivatva, már csak szükségképpeni, a helyzetükből következő szenvedéseiknél fogva is, egy nemesebb humánum, egy egyetemesebb emberi szellemiség, egy, a nemzeteket összekötő kultúra és végre az igazi embertestvériség nagyszerű és gyógyító jövőjének előkészítésére. Semmi szenvedés nem volt és nem lesz oknélküli, sőt egyenesen gondviselésszerű lesz a világ életében, ha a kisebbségek ezt az isteni hivatásukat megértik, vállalják és odaadóan munkálni fogják.” Szilárd meggyőződése mindamellett, hogy az erdélyi és a kisebbségi sors öntörvényű értéksajátosságainak maradéktalan érvényesítése, amikor egyrészt a közösségi létezés nélkülözhetetlen feltételeként szolgál, másrészt az egységes, egész magyarság számára is okvetlen értékbővülést, értékgazdagodást jelenthet. Az autochton és autonóm erdélyiség ha közvetlenül emelkedik az értékek univerzalitásához, az az integer nemzet egészének is a javára válik. Az erdélyi önállóság az organikus kultúrnemzet életének a szintéziselvű kitelje­sedését is elősegíti, előmozdítja tehát. „Az erdélyi magyar kisebbség, amely arra van utalva, hogy önerejéből önmaga életét élje, sohase elégedhetik meg a legszűkebb és legelmaradottabb felfogásokkal, hanem mindig a legtágabb horizontú és modern világnívóhoz kell igazodnia, hogy a maga sajátos nemzeti értékeit azokhoz mérve művelje ki.” S ennek jegyében pedig „az erdélyi irodalom nem függvény többé, hanem önálló élet. Szellemében, tradícióiban, eszményeiben magyar irodalom, de problémáiban, irányításában, íróiban és közönségében erdélyi irodalom”; „önmaga irányítja sorsát, és nagykorú arra, hogy tennivalóit maga szabja meg és hajtsa végre”. S így – mint sajátságos létforma – maga a kisebbségiség egyszersmind „a humánum örök magaslatait jobban megközelítő és mélyebben emberi kell hogy legyen”. Mindezeket az Egy önmeghatározás tanulságai (Jegyzetek a transzszilvanizmusról) című alapvető tanulmányában Láng Gusztáv is idézi, s azt fejtegeti és rögzíti, hogy Makkai Sándor nézetei alapján is bizton állítható: „a kisebbségi művelődés megalapozásában elsőrendű szerepet játszanak messianisztikus erkölcsi elvek. Nemcsak a kisebbségek »megváltó« küldetésére vonatkozik ez, hanem az egyénnek és közösségnek viszonyára is. Makkai utópizmusa abban a feltételezésben áll, hogy – mivel a kisebbséget nem kötik politikai stb. érdekek – az egyén is, és minden egyén képes ilyen »érdekmentesen« viszonyulni saját identitásához, létrehozva azt a »lelki impériumot«, mely a változott történelmi helyzetű magyarság igazi hazája.” Makkai rendületlenül, mindig „külön is hangsúlyozta a kultúra fontosságát, hiszen egy kisebbségben élő népcsoportnak nem annyira politikai tevékenységével, inkább szellemi alkotómunkájával és művelődési értékeivel kell igazolnia önmagát” (ahogyan Pomogáts Béla foglalja ezt össze). S mindezek nyomán Végh Balázs Béla is akkurátusan értekezik arról, hogy a transzszilván magyar kisebbség és a „transzszilvanizmus kánonja számára elsősorban Erdély történelmi múltja releváns, benne találhatja meg az értelmező »az erdélyi szellem tulajdonképpeni történeti alkotóvonásait, kifejlődését, örökségét«. Makkai tanulmányaiban rendszeresen visszatérő fogalompár a lélek és a szellem, sohasem mulasztja el felhívni a figyelmet ennek a két fogalomnak a fontosságára és együvé tartozására.” Mert „szerinte az erdélyiség lényegében: hit, a megmaradásba, az önerőbe, a saját értékteremtő képességekbe, az egyetemes szintjére való felemelkedés lehetőségeibe vetett hit” (amint azt Veress Károly állapítja meg). Cs. Gyímesi Éva pedig azt summázza, hogy Makkai transzszilvaniz­musát „a keresztényi önfeláldozás és Istenbe vetett jó reménység szelleme hatja át”. Kétségtelenül: a remény és a vágy (Nagy György terminológiájával: a teleologikus transzszilvanista bizakodás, „lelkesültség”, „desirabilitás”) perspektíváiban érvényesülve.

Makkai valóban tántoríthatatlanul mindegyre azt hirdette és nyomatékosította, hogy az örök krisztusi eszmény élő valóságába vetett hit és bizodalom a világban is érvényre juttathatja a szép, a jó és az igaz legfőbb religiózus és axiomatikus metafizikai értékformáit („az egész emberi kultúra megszentelését”), s ezáltal az istenkövető és hivatástudatos ember fölébe nőhet sorsának, helyzetének és nyomorúságainak. Az „emberi élet magasbalendítése”, az ember önmaga fölé emelése segíthet a túlélésben, az értékek szummitását, a feltétlen életnormát jelentő Isten szeretete (az onnan származó és az oda irányuló szeretet) biztos támaszt nyújthat az emberlét értéktudatos, ennélfogva jövőt érdemlő folytonosságához. „Mert az a jelentés, amit a hit megragad, az életnek mélyebb, örökkévaló jelentése, és így az egész életmegvalósulásra kiható, döntő jelentő ereje van. A hitnek mérhetetlenül nagyobb az életformáló ereje, mint az értelemnek” – szögezi le egyik alaptétele. (A hit és a vallás prioritásáról, kultúrantropológiai fundamentumáról oly sokak között a kortárs Hamvas Béla ugyancsak azt állítja, hogy a „vallás minden lét legmélyebb pontja: az élet transzcendens csúcsa, amiből az élet értelme fakad, célja, szépsége, gazdagsága”; a „vallás az emberi élet ihlete”; vagy Németh László, hogy a kultúrának mint „állapotnak legmélyebb megnyilatkozása a vallásos érzés”; vagy később a vallásfilozófus Mircea Eliade is, hogy az „ember vallási viselkedése hozzájárul ahhoz, hogy megőrződjék a világ szentsége”.) Ugyanakkor – Végh Balázs Béla értékelméleti elemzése szerint – a Makkai-féle eszmei és „irodalmi kánon jellemzője, hogy tartalmazza a nemzeti kisebbség szellemi életének összes számba vehető értékeit, rangkülönbség nélkül: »a tudományos, művészi, erkölcsi és vallási értékek mint önértékek egyformán drágák, nélkülözhetetlenek és a kultúra egészében egyformán értékesítendők«. Az önértékekre összpontosító kisebbségi kánon sajátos funkciót tölt be egy közösség szellemi életében: az értékőrzését, amely megengedi ugyan a különféle orientáció keveredését, de az értékválságot vagy az értékcserét már nehezen viseli vagy tűri el.” A „hitből fakadó erkölcsiség”, a „hit, a természetesség, a felelősség, a megismerés, a gyakorlatiság Makkai Sándor homo moralisának a lényegi meghatározói” – boncolgatja Fábián Ernő –, s hogy ilyképpen az igazi önérték, „öncél csak a kultúrában, az értékek szintjén, az alkotásokban valósulhat meg”. Mindez együttesen: a „lélekszuverenitás”, „az üdvösség forradalma, az egyetlen életdiadal” (ahogyan Németh László definiálja); „Makkai forradalma az evangéliumé: a magasabb emberrégió kel föl az alacsonyabb ellen”; s ez az enthuziasztikus „vallásigény”, „vallás­forradalom” („türelmetlen makacsság”) a „mai kereszténységgel az örök kereszténységért” vív: az „ember kozmikus talpazatát akarja fölemelni, ember és világ viszonyát javítani”.

Makkai Sándor teoretikus eszméinek alakulásában jelentékeny ihlető szerepet játszottak a jeles elődök és kortársak Schneller Istvántól Böhm Károlyig, Bartók Györgyig, főként a neokantiánus filozófia ismeretelméleti és axiológiai képviselői, s természetesen Karl Barth és a dialektikai teológia követői, illetve Ravasz László vagy a keresztyén egzisztencialista szemléletmódhoz kötődő Tavaszy Sándor. Abban a vállalkozásban, amely az elbürokratizálódás veszélyével küzdő egyházat misszióivá, a missziót pedig egyházivá tenni igyekezett (hogy tehát „a hitből fakadó szeretet hatalmának organizált és fölszerelt felszabadítása” tisztán érvényesüljön), Makkainak kiváló értői és munkatársai akadtak, de támadtak szintén elkötelezett vitapartnerei is. Izgalmasak például a Victor Jánossal folytatott polémiában felmerülő álláspontok, nevezetesen hogy Makkai a masszív erdélyi népegyházi szemlélet talajáról indulva bízik a missziós egyház küldetésbetöltő erejében, míg Victor a bomló keretekre reflektálva kívánja a külmisszió, a kifelé irányuló szolgálatok, a keresztyén egyesületi mozgalmak energiáit mozgósítani és kiterjeszteni. Népemmel az egyházért: egyik jelmondatos alapcélja volt ez az egyházkormányzó Makkainak. Hogy az egyház valóban „a rábízott nép életének lelki irányítója, mindennapi munkájának megszentelője, szenvedéseiben vigasztalója és a hitből fakadó szeretet tevékeny közösségébe szervezője”, a magyarság pedig igazán „lelki nemzet” lehessen. És így vált ez az eszme később – egyébként a marosvécsi íróközösségnek vagy irodalmi par­lamentnek, az Erdélyi Helikonnak szintúgy oszlopos tagjává váló – Makkai Sándor püspöki programjává is, amely maradandó egyháztörténeti jelentőségre tett szert, mégpedig a „sajátos erdélyi kegyesség kohójaként”, az evangéliumi szellem küldetéses apostoli hírvivőjeként, a pontos helyzetfelmérés és problémafelvetés, az őszinteség, a bátor helytállás, az elvi és gyakorlati teológiai igényesség képviseleteként. „A nemzeti lét földi adottság, de isteni ajándék, a nemzethez tartozás pedig isteni kiválasztás eredménye, de ugyanakkor emberi misszió is” – vallja Makkai, s hogy a krisztusi út az elidegeníthetetlenül és sajátosan értékes nemzeti sajátosságok, kulturális identitástartalmak megőrzésére elszánt magatartáselveket is magába foglalja, egyszersmind az elkötelezettséget: a lelki-kulturális nemzeti önazonosságot megtartó és kiteljesítő küzdelem örökös folytatásához. A nemzet nem Isten (így a nemzetvallás nem abszolutizálható), de eszköz a világ megszentelődése számára. Makkai szerint „a nemzet a népiség alapján álló olyan közösség, melyet történelmi múlt és szellemi kultúra öntudatosított a maga fenntartására és megvalósítására. Az egyház a nemzet életében a lelki őrálló, a prófétai tiszt hordozója avégre, hogy ez az öntudat Isten Igéjének mértéke alatt álljon, tisztuljon és érvényesüljön.” A nemzeti hivatástudat Isten akarata szerinti szakralizált megnyilatkozása pedig így garantáltan az egyetemes emberség jelzőfényévé válik. S az egyház egyetemessége viszont arra int, hogy nem szabad eltüntetni azokat a páratlan vonásokat, amelyeket egy-egy nemzeti közösség reprezentál. Mert „a keresztyénség az Isten világának gazdagságát és dicsőségét szemléli és magasztalja abban, hogy Isten a lelkek világrendjét páratlan és pótolhatatlan nemzeti lelkületek típusaiból állítja össze, s minden nemzet előtt ott látja állani azt a feladatot, hogy az illető nemzet a maga sajátos módján, nemzeti lelkülete sajátos vonásainak megnemesítésével vegyen részt az emberiség nagy lelki egységének, az Isten országának létrehozásában”; így „az a legéleterősebb keresztyénség, amely a maga egész tisztaságában nemzeti eszménnyé tud válni és az a legértékesebb nemzeti élet, amely a nemzet minden életrevaló tulajdonságával tiszta keresztyénné tud lenni”. „A keresztyénség szerint, mint az egyes embereknek, éppúgy az egyes nemzeteknek is külön, pótolhatatlan hivatásuk van e földön, az Isten munkájában és a világ megszentelése, az élet istenivé válása nem valami elszíntelenítő nivellálás, hanem ellenkezőleg: az egyes nemzetek nemzeti sajátságainak megnemesítése, szent kifejlése által remélhető.” S az első világháborús trauma után (konstatálja Makkai): a nemzetek meg is érezték azt, hogy emberi mivoltuk nemzeti és „történelmi sajátosságaik öntudatos kiművelésében, nem pedig azoknak feláldozásában áll” (ráadásul egy olyan általánosság kedvéért, amely csak hamis és sötét – kommunista vagy másfajta szupranacionális, birodalmi – zsarnokságot takar). És a kortárs Karácsony Sándor is kiemelte (a sajátos társaslélektani szempontokat kantiánus fogalmakkal dúsítva), hogy mindez olyasmi, „ami pedagógiai irodalmunkban valóban sokkal inkább »kellő« idáig, mint »való«: filozó­fiai egységbe látása és tudományosan módszeres egységben tartása a nemzetnevelés problémájának”; megoldva „a nemzetnevelés fogalmában rejtőző belső pedagógiai problémát: a nemzet, amint van, eszköz, a nemzet, amint lennie kell, öncél”. Felfogásában elengedhetetlen „a politikai dönté­sekkel szétdarabolt magyarság számára a határok fölötti lelki egység” létrehozása; ezért „Makkai Sándor a »lelki impérium« kialakítását és folyamatos erősítését nemcsak az irodalom, a szellemi alkotás dimenzióiban tartja fontosnak, hanem egy egyetemes magyar önértéktudat kialakítása és megerősítése terén is” (miként azt Dávid Gyula taglalja). A trianoni szétszóratás ellenében az összetartozás szilárdítására serkent: „Nem nyugodhatunk abba bele soha, hogy az összetört nagy tükör üvegcserepei más napot sugározzanak vissza, s hogy a nemzet Géniuszának arcát akármelyik is torzképben tükrözze. Minden nehézség dacára, innen és túl, azon kell fáradozzunk, hogy szellemi egységünk épen maradjon, s ha új vonások tűnnek fel benne, az ne idegenséget és elszakadást, hanem gazdagodást jelentsen mindenik rész számára.” A személyes, az individuális és a szétdarabolhatatlan, szétszaggathatatlan nemzeti élet együttes megszentelésének, „magasba lendíté­sének” Makkai-féle elképzelése a két háború közötti magyar szellemtörténet jellegadó (Babitstól Németh Lászlóig és a felsorolhatatlan többiekig húzódó) vonulatához tartozott. De igen érdekes és tanulságos, ahogyan e vágyképzetnek a megfogalmazódásával még szóhasználatában is egybecseng például a nemzedéktárs katolikus Sík Sándor fejtegetése arról, hogy „magyarnak lenni: erkölcsi lendület” és feladat; s hogy a magyar hivatástól kezdettől elválaszthatatlan annak vallásos lendülete. Szent magyarság című könyvében ő is úgy boncolgatja és összegezi, hogy „magyarnak lenni annyit jelent, mint kereszténynek lenni”. (Ugyanez – a számtalan változat között – Szerb Antaltól ekképpen hangzik: „kereszténynek lenni és magyarnak lenni csaknem ezer éven át teljesen egyet jelentett”; vagy később Czine Mihálytól: „kereszténység és magyarság – a katolikusok kereszténynek, a protestánsok keresztyénnek mondják magukat – már több mint ezer esztendeje szinte teljesen egyet jelent”.) S mindez Sík Sándor szerint egyetemes hitet, keresztény hitet a magyarság hivatásában, szeretetet, együttérzést, cselekvést kíván – azt, ami erkölcsi lelkiismeretből fakad. A magyarság erkölcsi fogalmába pedig a hivatás apostoli, vértanúi, vallási, Istenben bízó küzdelem, az emberi, történelmi számítás fölötti remény tartozik elsőrendűen bele; mint Petőfinél (akit többször idéz): „Isten csodája, hogy még áll hazánk.” Állítja, hogy a „magyar nemzetnek a maga egészében is szentté kell lennie” (s a szent nem többet és nem kevesebbet jelent, mint igaz, istenfélő embert) – mert minden népnek különböző, Isten bölcsessége által kijelölt, szent hivatása van.

A nemzetféltő és nemzetnevelő Makkai sokak megdöbbenésére (és persze megannyi személyes és közéleti csalódás után) 1936-ban elhagyta Erdélyt, és áttelepült Magyarországra, s felgyülemlett keserűséggel teli híres – Nem lehet című – cikkében kifejtette, hogy „a kisebbségi sors nem politikai lehetetlenség, vagy legalábbis nemcsak az, hanem erkölcsi lehetetlenség”; „legmélyebb gyökerében elviselhetetlen, mert merőben ellenkezik az emberi méltósággal, és ez az, amit Európa lelkiismeretének – ha ugyan van lelkiismerete – nem szabadna eltűrnie és nem lehetne elhordoznia.” (Hasonlóképpen fogalmazott Tamási Áron is 1941-ben: „Idegen uralom alatt élni az ember meggyalázásának egyik neme”; és Bibó István is 1946-ban: „A kisebbségi élet megszűnik teljes értékű emberi élet lenni, háttérbe szorított, nyomott életté válik”; „a reményből élésnek ez az állapota pedig, ha a remény hamarosan nem valósul meg […] tartósan elviselhetetlen”.) Makkai írása heves vitát váltott ki – a kisebbségi létparadoxon, a „non possumus” máig égető eszmecseréjét indította el –, mert az erdélyi szülőföldjükön otthon maradottaknak nyilvánvaló szükségük volt morális kitartásuk eszmei igazolására, s ezt elméletileg elsősorban az öntörvényű, autonóm konstitutív értéketika, a kantiánus kategorikus imperatívusz önelvű posztulátumával kísérelték meg rögzíteni, kisebbségstratégiai önvédelmi reflexek mozgósításával „egyre inkább a tudatos miként lehet kérdését feszegetve” (Cseke Péter eszmetörténeti értelmezése szerint). A parancsoló hűség és ragaszkodás emblematikus (és tehát a klasszikus német filozófusra, Kantra utaló) kifejeződése Reményik Sándor válaszcikkében például így hangzott: „Az erkölcsi törvény mint magyar követelmény bennünk. A transsylván csillagok pedig felettünk. És semmi más. / Nekünk lehet – mert kell.” A „nem lehet”-tel szembeni heroikus pesszimista „ahogy lehet” Reményiknél versben is kifejeződik, mint ahogy előtte és utána másoknál is a dilemmatikus magyar sorsproblémákra adott válaszként számos helyen megjelenik: Arany János Török Bálint című balladisztikus históriás-krónikás énekében, Hősökről beszélek című poémájában Illyés Gyulánál („tartsd fenn magad, ahogy lehet!”), Szabó Pál Ahogy lehet című történelmi regényében („Fegyverrel, ravaszsággal, munkával: de megmaradni. Ahogy lehet” – prédikálta ennek kapcsán olyannyiszor a karizmatikus irodalomtörténész Czine Mihály is), majd Wass Albertnél („hogy valahogyan megmaradjon a család, a magyar élet, a magyar gyermek és a magyar jövendő. Ahogy lehet” – Adjátok vissza a hegyeimet!), de még napjaink kárpátaljai remekírójának, Nagy Zoltán Mihálynak A sátán fattya című regénytrilógiájában is („éli az életet, ahogy lehet”), illetve Messze még az alkonyat című „versesregény-variációjában” is („élni, végigélni / a teremtő által beléjük plántált / életet, / tedd / te is / ezt, / ahogy lehet”). És a nevezetes 1943-as balatonszárszói találkozó záró előadásában Veres Péter is deklarálta: „Azt kell tennünk, amit minden életrevaló nép tett a történelem folyamán: alkalmazkodni, hogy megmaradhassunk. Ez minden más eszmei vagy világnézeti igazság előtt áll: Megmaradni. Ahogy lehet. S hogy lehet? Úgy, ahogy a nép nagy többsége hiszi, hogy lehet. Mert a hit nagy erő, a történelemben talán a legelső erő.” A későbbi évtizedek kommunista (és azon belül romániai) diktatúráját abszurd drámában (Kétszemélyes tragédia) képletező Kányádi Sándor viszont ezt adja szereplői szájába: „Nem lehet így élni”, s válaszként, hogy „csak így lehet élni”; „és élni kell”. S a szovjet megszállás és önkényuralmi totalitarizmus idején a nagykunsági-pusztasági Körmendi Lajos is ezt posztulálja egyik frappánsan öntanúsító, „ars poetica”-szerű versében („a kunmadarasi támaszpont mellett elhaladva”): „élni talán / nem lehet itt, / ámde muszáj”. De még az ezt az elvi lehetetlenséget felülíró etikai alaptézisnek is megvan a hagyományfolytonossága vagy analogonja: a képtelen ellentmondást, a logikailag feloldhatatlan dichotómiát vagy ontológiai apóriát Molter Károly szellemes, aforisztikus szentenciája már 1941-ben ekként ötvözte különös szintézisbe: „Nem lehet, természetesen, de ahogy lehet, folytatjuk az életünket!” S az erdélyi neoavantgárd áramlatokhoz is kapcsolódó Kenéz Ferenc később ugyancsak megrázó versfolyamba foglalja a gyötrelmes, sorskérdéses antinómiát: „miközben élni próbálunk, / ha tudni nem lehet, / miközben tudni próbálunk, / ha élni nem lehet” (X Y Z). Legújabban, végletesen alogikus, ambiguus sűrítettséggel: „Így (nem) lehet élni” (Tandori Dezső: tandori light).

Ahogyan tehát Makkai (paradox logizmáival és kiélesített szofizmáival) a legvégső nemzeti létproblémákat kavarta föl vitacikkében, Magyar nevelés, magyar műveltség című 1937-es könyvében szintén alapkérdést exponál: magyarság és emberség, identitás és humanitás, humanitás és divinitás egybefüggését. Kijelenti: „nem érette, az ő kedvéért, hanem önmagunkért kell európai nemzetnek lennünk. Ez, éppen ebből kifolyólag, valami egészen mást jelent, mint Európa utánzójának, szolgájának vagy éppen majmolójának lenni. Nincs szükségünk Európa bűneire, igazságtalanságaira, szeszélyeire, képmutatására, felfuvalkodottságára. Saját magyar jellemünk és szellemi­ségünk kifejtésére van szükségünk az európai kultúra valódi és örök értékeinek érvényesítése által. A mi európai feladatunk: embernek lenni – magyarul.” (Ugyanezt József Attila is hasonló önérzettel mondta: „Az emberiségnek éppen magyar mivoltunkkal tartozunk.”) És szinte szó szerinti egyezéssel visszhangzik ez a szentencia később Győry Dezsőnek, a felvidéki „vox humana” poétájának az akkor hetvenéves Fábry Zoltánt ünneplő emblematikus panegyricusában is: „példád soha meg nem fakul: / Európa voltál – magyarul”. S ez az erkölcsi nemzeteszme végigvonul történelmünkön. Babitsot idézve: „– Mit ér az ember, ha magyar? – kérdezte Ady Endre. De nem ő először, s nem ő utoljára. Azt mondhatnám: az egész magyar történelem ezt kérdezi. Amit Ady versével, szavaival, ugyanazt kérdezte Széchenyi egész életével. Nincs még egy élet, mely oly ellenállhatatlanul veti föl a »magyarság és emberség viszonyának problémáját«.” S néhány további példa minderre: „Mi az hát, ami a magyart emelheti? / Valóban nem más, mint az ész s erkölcs” (Berzsenyi Dániel); „Minden ember legyen ember / És magyar” (Vörösmarty Mihály); „Ha nem születtem volna is magyarnak, / E néphez állanék ezennel én” (Petőfi Sándor); „Testvéremül elfogadom, / Ki tiszta ember és magyar. […] Kitárul a felé karom, / Kit magyarrá tett értelem, / Parancs, sors, szándék, alkalom”; „Ember az embertelenségben, / Magyar az űzött magyarságban”; „Nagyot végezni mégis mi jövünk, / Nagyot és szépet, emberit s magyart” (Ady Endre); „Hát igenis lenni, lenni: elsősorban embernek és emberiesnek lenni, jó európainak lenni és jó magyarnak lenni” (Kosztolányi Dezső); „jövőt nevelni, embert és magyart” (Áprily Lajos); „Ember is; magyar is; magam is”; „adj emberséget az embernek. / Adj magyarságot a magyarnak” (József Attila); „Mennél mélyebben vagyok magyar, annál igazabban vagyok ember. A legfranciább franciák, a legnémetebb németek, a legoroszabb oroszok voltak azok, akik az egész emberiségnek is mondtak valamit” (Németh László); „Nem a mi dolgunk igazságot tenni, / A mi dolgunk csak: igazabbá lenni”; „Hát minden tárnát fel kell tárni, // Ahol még érc van: emberi s magyar” (Reményik Sándor); aki „amíg embernek hitvány, magyarnak nem alkalmas” (Tamási Áron); „mindig magunkért, soha mások ellen” (Dsida Jenő); „a magyarság az én szememben, de a múlt magyarjai szemében is: a nemes gondolkozás és a nemes magatartás” (Veres Péter); „A magyar az, akinek jellemzésére azt mondhatjuk el, amit a tökéletes emberről gondolunk”; „Jó magyar az, aki emberi, jó tagja a magyar közösségnek” (Illyés Gyula); „én ember vagyok magyar és Európa” (Hervay Gizella); „EMBERNEK MAGYART, / MAGYARNAK EMBERIT!” (Utassy József); „Otthont teremtve küzdeni a véggel. // Másként nincs élet, ember és magyar” (Gál Éva Emese: Hazátlanok millecentenáriuma).

A fiatal erdélyi kutató, Nagy Zoltán Makkai Sándor – Módszer, történelem, személyiség című doktori disszertációja elsősorban a nyelvi-reflexív történelmi és hermeneutikai olvasástapasztalattal nyitja újra az életművet értékelő diskurzust. Legfőbb tézise a Makkai-szövegkorpusz szerves egységét állítja: „azt mondhatjuk, hogy például Makkai irodalmi munkássága nem függetleníthető azoktól a megnyilatkozásaitól, amelyek a kisebbségi létértelmezések kultúrpolitikai, társadalmi, teológiai vonatkozásait hordozzák magukban”. Másfelől pedig finom értelmezésekkel mutatja ki a neokantiánus szubjektumfelfogás, a Böhm Károly-i axiológiai szubjektumfilozófia és a heideggeri egzisztenciálontológia alapvetéseinek bizonyos elvi-teoretikus inkongruenciáját Makkai eszmeiségében és a meghatározó korabeli erdélyi magyar filozófiában: „a történelem útján keresett szabadság lehetőségei, illetve a valósággal számot vető felelősség olyan értékalakzatokat képesek létesíteni, amelyek értelemtulajdonító gesztussal rendelkezhetnek egy, a mindennapjaiban és történelmi önképében folyamatosan elbizonytalanodó közösség létminőségének kiformálása során”. S így „megkockáztatható az az észrevétel, miszerint a neokantiánus értékparadigmára és a Böhm-féle axiológiai koncepcióra támaszkodó kisebbségi értelmiségi tudat könnyebben volt képes tájékozódni a kisebbségi identitást megtörő válságpillanatokban, hatékonyabb cselekvési lehetőségeket, etikai kötelezettségeket dolgozhatott ki magának, amelyeket a valóság elfogadását és a benne való lenni-tudásra törekvő emberi lehetőségeket hangsúlyozó egzisztencializmus pusztán a szabadság általános létfeltételeként gondolhatott el”. Az értekezés az emlékezetkultúra antropológiai szempontjait is érvényesítve hangsúlyozza például Kovács László szavait az Erdélyi Helikonból: „Talán mindig is úgy volt: magát ünnepli az, aki a múlt napjait ünnepli meg. A maga megtisztult ideáljait szereti, amikor emlékezetében maga elé hozza a régi hősöket, fölmelegszik mellettük és jár a fény körül.” (Mintha csak Jan Assmann és mások felismeréseit hallanánk évtizedekkel korábbról az emlékezés szükségképpen jelenérdekű szubjektivitásáról és temporalitásáról.) S a dolgozatíró Bethlen Gábor megidézéséről is leszögezi: az „1929-es emlékünnepséget mi sem jellemezheti jobban, mint az emlékezetközösség azon eltökéltsége, hogy fölülkerekedjék a múlt és jelen közti áthidalhatatlan szakadékon”. Valóban, s itt viszont Pierre Norára is hivatkozhatunk, aki szerint „az emlékezethelyek azért létezhetnek, mert az emlékezetnek nincs már valódi közege” – hiszen kisebbségi körülmények között ez a korábban természetes miliőben megnyilatkozó kollektív kulturális memória kiváltképpen szüntelen külső és belső veszélyeztetettséggel és felőrlő fenyegetettséggel kell hogy szembenézzen és megküzdjön.

Az aktuális alapprobléma – egyik oldalán az affirmatív, transzcendentális identitáserősítéssel, másikán az egzisztencialista heroikus pesszimizmussal –: hogy tehát végül is lehetséges-e vagy mégsem a kisebbségi lét elviselése? „Nem lehet” vagy „ahogy lehet”? A Makkai-életmű újabb kutatói szerencsésen nem egyszerűsítik le sem a kérdést, nemhogy a választ. A „veritas duplex”, a kisebbségi és magyar sorsparadoxon vagy apória ugyanis feloldhatatlan, illetve legalább kettős jelentésű. A Duna-deltát megjárt László Dezső szerint van „egy emberfajta, amelyiknek millió és millió egyedét valami megfoghatatlan hatalom arra kényszeríti, hogy akkor is magyarnak vallja magát, ha abból kára származik”. S ez hangzik Csoóri Sándor axiómájából is: „magyar az, aki az érdekei ellen is magyar akar maradni! A kérdés tehát nem faji, ahogyan sokan értelmezni szokták és szeretik, hanem filozófiai és erkölcsi.” Sütő András vallomásában Erdély „tizenegyedik parancsolata”, hogy itt „maradni kell akkor is, hogyha nem lehet”. (Olyasmi ez, mint amikor napjaink egyik neves irodalomkritikusa – Elek Tibor – azt írja, hogy mert nyilvánvalóan egyetemes, egységes magyar kultúrában gondolkodunk, határon túli magyar irodalom természetesen nincs: miközben látjuk, hogy van.) A töprengés tehát az emberé, az azt meghaladó belátás – és a transzcendentális eszmélkedés eredménye – pedig rajta túl, feltétlenül valahová magasabbra mutat.

Irodalom

Jan Assmann, A kulturális emlékezet, Atlantisz, Budapest, 2004.

Nem lehet – A kisebbségi sors vitája, szerk. Cseke Péter, Molnár Gusztáv, Héttorony, Budapest, 1989.Lehet – nem lehet? – Kisebbségi létértelmezések (1937–1987), szerk. Cseke Péter, Mentor, Marosvásárhely, 1995.

Cseke Péter, Metaforától az élet felé, Kriterion, Bukarest–Kolozsvár, 1997.

Csoóri Sándor, Szálla alá poklokra, Felsőmagyarország, Miskolc, 1997.

Dávid Gyula, Erdélyi irodalom – világirodalom, Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2000.

Elek Tibor, Magatartások és formák, Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2008.

Mircea Eliade, A szent és a profán, Európa, Budapest, 1987.

Fábián Ernő, A tudatosság fokozatai, Kriterion, Bukarest, 1982.

Fábián Ernő, Az értelem keresése, Századvég, Budapest, 1994.

ifj. Fekete Károly, Makkai Sándor gyakorlati teológiai munkássága, Debreceni Református Kollégium, Debrecen, 1997.

ifj. Fekete Károly, Egyházunk egyik ébresztője: Makkai Sándor, Kálvin, Budapest, 2001.

ifj. Fekete Károly, Tudománnyal és a hit pajzsával – Válogatott Makkai-tanulmányok, Erdélyi Református Egyházkerület, Kolozsvár, 2008.

Görömbei András, Irodalom, nemzet, harmadik út, Nap, Budapest, 2012.

CS. Gyímesi Éva, Honvágy a hazában, Pesti Szalon, Budapest, 1993.

CS. Gyímesi Éva, Colloquium Transsylvanicum, Mentor, Marosvásárhely, 1998.

Hamvas Béla, A világválság, Magvető, Budapest, 1983.

Hanák Tibor, Az elfelejtett reneszánsz, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern, 1981.

Hegedűs Loránt, Újkantiánus és értékteológia, Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 1996.

Imre László, Új protestáns kulturális önszemlélet felé, Kálvin, Budapest, 2010.

Kántor Lajos, Láng Gusztáv, Száz év kaland – Erdély magyar irodalmáról (1918–2017), Bookart, Csíkszereda, 2018.

Karácsony Sándor, A magyar világnézet, Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2007.

Kovács László, Az irodalom útján, Révai, Budapest, 1941.

Kozma Zsolt, Hit, egyház, nemzet, Makkai Sándor látásában, Protestáns Szemle, 1992/1, 8–11.

Lakner Lajos, Miért és hogyan olvassuk újra Makkai Sándor írásait?, Hitel, 1998/12, 59–73.

Láng Gusztáv, Kivándorló irodalom, Korunk Baráti Társaság, Komp-Press, Kolozsvár, 1998.

Láng Gusztáv, Látványok és szövegek, Felsőmagyarország, Miskolc, 2006.

Láng Gusztáv, Kérdezz másképp…, Parnasszus Könyvek, Budapest, 2015.

László Dezső, A kisebbségi élet ajándékai, Minerva Művelődési Egyesület, Kolozsvár, 1997.

K. Lengyel Zsolt, A kompromisszum keresése, Pro-Print, Csíkszereda, 2007.

Makkai Sándor, Vallásos világkép és életfolytatás, Hungária Könyvnyomda, Besztercebánya, 1913.

Makkai Sándor, A vallás az emberiség életében. A vallás lényege és értéke I–II., Erdélyi Református Egyházkerület, Torda, 1923.

Makkai Sándor, Öntudatos kálvinizmus, Soli Deo Gloria Szövetség, Budapest, 1925.

Makkai Sándor, Aratás, Kultúra Könyvkereskedés, Losonc, 1926.

Makkai Sándor, A mi utunk, Ifjú Erdély, Kolozsvár, 1929.

Makkai Sándor, Erdélyi szemmel, Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1932; Ua., Kriterion, Kolozsvár, 2009.

Makkai Sándor, Egyedül, Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1934.

Makkai Sándor, Az élet kérdezett I–II., Révai, Budapest, 1935.

Makkai Sándor, Magyar nevelés, magyar műveltség, Révai, Budapest, 1937.

Makkai Sándor, Örök Erdély, Nemzeti Könyvtár, Budapest, 1940.

Makkai Sándor, Magyar fa sorsa, Kriterion, Kolozsvár, 2003.

Márkus Béla, Makkai Sándor: Magyarok csillaga = Mégis élünk – Trianon 100, szerk. Mezey Katalin, Orpheusz, Budapest, 2021, 325–332.

Molter Károly, Erdélyi rozsda, Mentor, Marosvásárhely, 2000.

Móricz Zsigmond, Erkölcsi sarkantyú, Szépirodalmi, Budapest, 1982.

Nagy György, Eszmék, intézmények, ideológiák Erdélyben, Komp-Press–Polis, Kolozsvár, 1999.

Nagy Zoltán, Makkai Sándor – Módszer, történelem, személyiség, doktori értekezés, kézirat, 2012.

Németh László, Két nemzedék, Magvető–Szépirodalmi, Budapest, 1970.

Pierre Nora, Emlékezet és történelem között, Napvilág, Budapest, 2010.

Pomogáts Béla, A transzilvánizmus, Akadémiai, Budapest, 1983.

Pomogáts Béla, Magyar irodalom Erdélyben (1918–1944) I–II., Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2008.

Sík Sándor, Szent magyarság, Szent István Társulat, Budapest, 1936.

Sütő András, Létvégi hajrában, Kossuth Egyetemi, Debrecen, 2006.

Várkonyi Nándor, Az újabb magyar irodalom 1880–1940, Szukits, Budapest, 1942.

Végh Balázs Béla, Kanonizáció a kisebbségi irodalmakban, Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2005.

Veress Károly, Egy létparadoxon színe és visszája, Pro Philosophia, Kolozsvár, 2003.

Vitéz Ferenc, Könyvek között, Néző–Pont, 2008/18, 726–729.