Egy korty magyar bor IX.

 

(Kóstoló a Mesterrel) Meghatott örömmel fogadtam el a kora őszi, napmeleg estén Babits Mihály megtisztelő meghívását.

Szerény borral kinállak íme
nem Szekszárd régi lángbora:
ennek világosabb a színe
és szelídebb a mámora
de mégsem altató, butító
s nem durva főleg, s nem hamis
s vélném, baráti körben itt jó
olykornap ily olcsóbb bor is.

Babits Mihály szekszárdi szülőházának napsütötte kertjében, a kert közepén, a fűben a szobrász Farkas Pál által kővé álmodott bőrfotelben ül a költő emberléptékű bronzszobra. Sokat látott, gondoktól gyötört, korán öregedő, bölcs férfi. Babits Mihály bronzszobra szeret itt üldögélni, körülölelik gyerekkori emlékei.

Szekszárd lángbora a költő Garay János jóvoltából 1846 óta a Bikavér; az olcsóbb bor: Kadarka – kora délután, baráti körben társalogva, alkonyatkor, kerti asztal mellett szerelmemmel üldögélve, éjféltájban kezemben verseskötettel magamban iddogálva jókedvre hangoló remek gondűző. Babits Mihály tudta: „a kadarka magyar ital, sőt magyar nemesi ital, mint a Berzsenyiek és Vörösmartyak költészete”. Őszi estéken kedvelte, itta mértékkel a költő a szelídebb mámorú Kadarkát.

Szeretnék a Mester kedvében járni, őszi estén, 2021. október 7-én ötéves szekszárdi Kadarkával kínálom: Vesztergombi József Remete Bor, 2016. Kóstolom én is, egyetértünk: ez a bor nem altató, nem butító, nem durva, nem hamis. Őszi pincézés idején töprengésre, múltba révedésre csábító, jóízű borocska.

Csöndes a tanya, nincs dolog.
Szunnyad a must a csömögén,
s a pince tikkadt melegén
pihennek boldog óborok.

Óborok sorsa: egyszer minden borospalackot kinyitnak.

2015. december 3-án ittam egy Eszterbauer-borvacsorán akkor kétéves Sógor Kadarkát. Eszter­bauer Ildikó mindennapokra szánt italként kínálta: „A Sógor fiatalabb, a Nagyapám nevű Kadarka az idősebb ültetvényekről származik, ebből következően a most kóstolt Sógor könnyedebb és tegyük hozzá: vékonyabb is.” A mézes-diós gesztenyével tálalt nyúlcomb nem kifejezetten mindennapi étel, de a „vékonyabb” bor illatosan illett hozzá. Jóízűen kortyolva a Sógor Kadarkát, az igazi meglepetés: a borospalackon a címke.

A régi fénykép lenyűgözött: „A képen anyai ági őseim 1935-ben készült szüreti fotója látható. A középpontban paraszti családunkból felemelkedett borkereskedő Aszalai sógor áll, aki még szüretre is nyakkendőt kötött. A lovon ülő hetyke katonasapkás fiatalember Szöszke sógor – Pálinkás Laci borászunk nagypapája –, és természetesen ott vannak feleségeik is, a Gránicz lányok, köztük az én nagymamám…”

Az akkor vásárolt, évek óta borhűtőben őrzött palackot időnként elővettem, nézegettem a régi, nem fakuló fényképet.

Elérkezett a nagy pillanat: egyszer minden borospalackot kinyitnak. Megkínálom a Mestert a kilencéves borral. Óbor: múltidő. A Mester pörgeti poharában a bort, egy hosszú korty, összehúzott szemmel figyeli a fák lombsátora mögött lassan eltűnő napot, kezébe veszi a borospalackot, tekintete mintha belebújna a régi fényképbe. „…a szekszárdi kadarkaszüret képe nem a mulandóság érzését hozza nekem. Inkább a titokzatos maradandóságét, mely minden mulandóság mélyén ott lappang. Mert hiába csúszik ki alólam a hegy, az csak olyan, mint a szédülés, igazában most is csak azon a hegyen állok, ez a szüret talán folyton tart azóta, ez az igazi valóság és állandóság.”

Beszélgetek a bronzszoborral. Poharamban igazi „beszélgető” bor: Dúzsi Tamás 2018-as évjáratú Kadarkája. Semmi titokzatosság, semmi maradandóság (gyorsan ürül a palack!), sötétlilába hajló cseresznyepiros vörösbor: sok szín elfér ebben a borban, sokféle gondolat megbékél egymással beszélgetés, iszogatás közben.

Faggatom a Mestert: mit tud atyai dédatyjáról, számon tart-e a családi emléktár valamit Babits Mihály megyei főorvosról, aki 1826-ban a kórházban lábadozók étel- és italrendjéről így rendelkezett: „Arra szorosan felvigyázzon az Ispotály Curatora, hogy a betegek egész esztendő alatt egészséges jó bort, nem pedig újat ihassanak; vagyon az Ispotálynak tulajdon bora, melyből a beteg számára a bornak javát kell meghagyni, vagyon jó pincéje is, melyben a bort ónak, egészséges állapotban könnyű fenntartani…”

Tudták a költő ősei: csak jó bort szabad inni, s bölcs ember számára az óbor az igazi boldogság. Ez a hároméves Dúzsi Kadarka remek aligóbor: nem az életünk során örökké tartó, végenincs szüretet idézi emlékezetünkbe, nem a maradandóságot, nem az elmúlást. Ez a Kadarka jelen időben élő bor, a címkén Babits Mihály versének részlete is a szüret utáni édes otthon békéjére emlékeztet.

Mikor a nappal megin’ enyhe,
mikor az ember újra vig,
mikor csupán a beteg renyhe,
amikor a diót verik,
mikor szellőztetik a pincét
s a gazda a tanyán időz:
őrizni a hegyeknek kincsét
fényes fokossal jár a csősz:
édes az otthon.

Ha ne adj’ Isten kórházba kerülök, 1826-ban szeretnék a szekszárdi megyei ispotályban betegeskedni, és Babits Mihály megyei főorvos úr jóvoltából délben és este egy-egy pohár hároméves Dúzsi Kadarkát kortyolgatni.

Bontom a következő palackot: Sebestyén Pince, Kadarka, 2018. Meglepően átlátszó, a borász Sebestyén Csaba szerint „cseresznyepiros színű vidám, légiesen könnyed… kicsit hűvösebben nagyon itatja magát” ez a bor.

Könnyed bizony: kertben, kapálás közben minden sor végén nyugodtan felhörpinthető egy pohárka – nem fog a fejünkbe szállni. Ha maradt ebből a Kadarkából tavalyról, szüretelés közben kancsóból nagyon itatja magát. Sebestyénék birtokán még hagyományos kézi szüretelés és kézi válogatás után kerül présbe a szőlő. Talán még puttony is akad arrafelé.

Miközben kortyoljuk a légiesen könnyed bort, a Mester gondolataiba merülve régi szüretek emlékeivel bíbelődik. „Vajon dívik-e még a hagyományos, kedves mozdulat, ahogy a szedőlány a bajuszos férfi mögött ágaskodva, puttonyába üríti kosarát? Mindez nem nagyon fontos: ami volt, az valahogy ma is mind megvan, az életből semmi sem veszhet el, mert az élet egészében egy, a maga történeti egységében, akárcsak egy ország. Amilyen például Magyarország. Hozzátartoznak az elveszett részei is.”

Egy pohár Kadarka 1938-ban: nem hegedő, sajgó seb Babits Mihály lelkében Trianon.

Egy pohár Kadarka 2021-ben: nem hegedő, sajgó seb Trianon millió magyar szívében.

Próbálom megfejteni, a költő számára is érthetővé tenni, hogy a Tüske Pince borának miért Harmados Kadarka a neve. A Mesternek be sem merem vallani: felületesen először harmatosnak olvastam a címkén a bor nevét. Pedig a pince tulajdonosa, Halmai Csaba a palackon pontosan tájékoztatott, mit kell tudnunk, mire kell figyelnünk, amikor majd kinyitjuk a palackot és megkóstoljuk ezt a bort. „A kerékhegyi Kadarka telt fürtjeinek a harmadát a nyár közepén eltávolítottuk a tökéletes beérés érdekében. Ehhez jött még a napos, meleg szeptember… Régi időkben más volt a jelentése. Ekkor a módosabb gazdák a szőlőt művelésre kiadták a termés 1/3-áért. Ajánlom paprikás csirkéhez, a nagymama perecéhez…”

Így már minden világos. Egy korty, kettő, három Harmados Kadarka, 2019: paprikás ízű japán selyem. (Nem kimonó! Miniszoknya!) Jöhet a paprikás csirke, nekem a melle, hitvesemnek a combok. Azt még öreg szekszárdiaktól meg kell tudakolnom, hogy vajon Halmai Csaba nagymamája sütött-e unokája számára felejthetetlen ízű perecet, vagy volt hajdan Szekszárdon egy csak itt ismert, csak itt sütött perec, amelyet sötétedéskor, a napi munka után elpihenve a verandán, a pince előtt a diófa alatt, présházban a dikón elheverve, Kadarkát iszogatva majszoltak élvezettel az itteni emberek.

Perecet nem, de csodás illatú, ízű szekszárdi mézeskalácsot nemegyszer ettem a Petrits család négy év múlva, 2025-ben már kétszáz éves mézeskalács-műhelyében, boltjában. Évizede, 2011. február 22-én a budavári Márai Szalonban Petrits József sokunknak elmagyarázta: a különböző, különleges fűszerezésű mézeskalácsokat (a recept szakmai és családi titok) különböző borokkal érdemes összekóstolni, élvezettel elfogyasztani. Akkor egy villányi rozéba mártogattam az alkalomra készített, ko­rábban így soha nem fűszerezett mézeskalácsot. Petrits József segített: a cukormáz nélküli – ne édesítse a bort! –, hosszúkás mézeskalács végét le kell harapni, utána érdemes a borba mártani, így a tészta könnyebben itatódik át a borral.

Itt, a kertben nincs perec, nincs szekszárdi mézeskalács, de Ősz és tavasz között, amikor már elzengett az őszi boros ének, ez a Harmados Kadarka bármikor fogyasztható. Babits Mihály bronzszobra is rábólintott. Láttam.

Asztal mellett, füvön, a földön őrt áll két kibontott palack. Két pohárban két Kadarka a kerti asztalon: Heimann és fia, 2019 és Takler, 2018.

Kóstolom az egyiket, kóstolom a másikat. Ez is remek, az is remek. Egy kicsit jobban ízlik… Kedvelem Heimann Zolit, kedvelem Takler Ferit. Egyiket így, a másikat úgy. Barátaim.

Élveztem, amikor 2011. október 25-én baráti társaságban Heimann Zoltán bemutatta a Liszt Ferenc-évfordulóra készített borát. „A paraszt végzi a dolgát, kapál, szőlőt termel, ebből bor készül, és felkérik: Liszt Ferenc-év lesz, a világhírű magyar muzsikusnak sok köze volt Szekszárdhoz, sok köze volt a Kadarkához, itt az idő: legyen Liszt Ferenc Kadarka. Megcsináltuk. Én maradtam parasztnak, a bor maradt bornak, a többit hozzáadta a Liszt-év.”

Élveztem, amikor tizenöt éve a pincében Takler Feri – már estébe hajlott a délutáni borkóstoló – újabb és újabb palackokat bontott, s kedvtelve iszogattuk a jobbnál jobb vörösborokat. Takler Ferenc, a szekszárdi borász éjféltájban egyértelműen és félreérthetetlenül fogalmazta meg mindannyiunk számára a feladatot: Pusztítsuk a vörösöket! Pusztítottuk. Elszántan, derekasan.

Ürülnek a palackok. Segélyt kérően nézek a kőfotelben pihenő költőre: Takler Kadarka, 2018 vagy Heimann Kadarka, 2019?

A nagy költők mindig válaszolnak.

„Egyéb mámorok is áradtak itt a Kadarkáén kívül. Igen, innen [Szekszárdról] messze lehetett ellátni a forrongó, idegen jelenbe éppúgy, mint az otthonos magyar múltba.”

Forrongó, idegen jelen: 1938, Budapest, Magyarország, Európa.

Otthonos magyar múlt: több mint nyolcvan évvel ezelőtt vajon mire gondolt Babits Mihály? Kancsó, kedvére töltögetett Kadarka vezette vissza őt az otthonos magyar múltba. „Gyermekkorom édenét élesebben látom magam előtt, mint azokat a helyeket, ahol tegnap jártam. Mintha nem is a szekszárdi tájat vetítettem volna a Vérmező ködére, hanem ellenkezőleg, ez a homályba burkolt Vérmező, s a távolról rémlő házak, s maga az egész Budapest városa csak a szeszélyes sors múló és változó ködfátyolképe volna, amely legfellebb véletlenül és időlegesen fedheti el tőlem az édes, otthonos dombokat, azok minduntalan kibukkannak.”

Felhősödik, sötétedik a kert fölött az ég. Próbálom megvidámítani a Mestert: Mészáros Pál Classic Collection 2018 Kadarkája. Fajsúlyos, nehéz bor, olyan borász alkotása – maga állítja –, aki „a jó értelemben vett protestáns nyakasság” képviselője, mert ez a „nyakasság elengedhetetlen a szőlő neveléséhez, a bor készítéséhez”.

Kortyolom a paprikás ízekben, illatokban sűrű bort: egyesíti bennem, egységgé kovácsolja lelkemben Babits Mihály mélyen hívő katolikus és Mészáros Pál tántoríthatatlan református hitét.

Minden borász számára kihívás a Kadarka. Mészáros Pál szerint „olyan ez a fajta, mint egy szeszélyes művésznő: szépen kell vele bánni, beszélni, mert nagyon érzékeny a betegségekre, az éghajlatra”.

A szeszélyes művésznők között van olyan, nem kevés, akire csak azért emlékezünk, mert elviselhetetlenül szeszélyes volt, s van, akinek mindenkit meghódító, elbűvölő mosolya él emlékeinkben. Mészáros Pál Classic Collection 2018 Kadarkája emlékeimben sokáig élő mosoly.

Sötétedik, gyertyát gyújtok. A főtéren a nagytemplom tornyában vecsernyére harangoznak. A bronzszobor keresztet vet. Ilyenkor

nyáron, vagy őszi hamar estén
komoly tanulsággal teli
megy haza az igaz keresztény.

Mi még a Mesterrel, igaz keresztény és keresztyén örökké hajnalt várók, itt maradunk a kertben.

Ahogy régi magyarok mondták: a saroglyában akad még egy palack bor, legyen az a Jánosáldás. Kadarkára gondol, Kadarkáról mesél Babits Mihály.

Sötétzöld színű és tömött a tő,
egy-egy vörös levéllel néha tarka;
édesen lankad, érve csüggedő,
kékes fürtjével a nemes Kadarka.

Szeretném meglepni, megajándékozni a Mestert. Ünnep ez a mai este, ünnepi borral kell koronázni. Örök élettel nem, de boldog élettel megajándékozza az embert a jó bor. Hatszáz palack készült ebből a számomra ez ideig ismeretlen Kadarkából. Ma tudtam meg (telefonon beszéltem a borásszal), hogy képzeletem kertjében, ma este mi ketten – a Mester és én – kiváltságosok vagyunk, mert utolsóként kóstolhatjuk ezt a bort: a kerti asztalon az utolsó palack Illyés Kúria Kadarka 2019. „Ilyen bor nem születik minden évben” – állítja dr. Illyés Miklós, a Kúria tulajdonosa. Kortyolom a bort: igaza van. Elvarázsol az ital, de egy borról, amelyet már soha senki nem fog inni, amely már nincs, nincs értelme ódákat zengeni. Arra gondolok, ha ihatta volna, erről a csodás borról írta volna Babits Mihály: „A Kadarka még rác őseimmel is összeköt, ha voltak egyáltalán rác őseim. A szekszárdi szőlőhegyről messze látni. Az egész régi Nagy-Magyarországot láttam arról a dombtetőről, mint egy tág kerek udvart a tanyák körül, melynek egy kicsi, de nyájas szelete ez az aprócska szőlőbirtok, a sorompóig s a nagyanyám-emelte kőkeresztig.”

Babits Mihály tanúságtétele 1938-ban mai magyaroknak: magyar életünk, európai kultúránk határa ott van, ahol még állnak az őseink állította útszéli kőkeresztek.