Bereményi Géza: Magyar Copperfield

Bereményi Géza szerteágazó szerzői életművének ismeretében 2020-as kötetének címéről egyszerre jut eszünkbe Charles Dickens 1850-ben született fejlődésregénye és az amerikai származású illuzionista, David Copperfield, aki hideg sármőrként bűvészmutatványokkal kápráztatja el a közönségét. Bereményi sok helyen előadta már életének részleteit, s olybá tűnik, ezek az életesemények az őt ismerő és szerető közönség reakciói nyomán anekdotákká s végül egy sikerkönyvvé csiszolódtak, amely kiskamaszkori hasonmáshőséről kapta a nevét.

A Magyar Copperfield az ÉS-kvartett kritikusai által olyan magas értékelést kapott, hogy Nádas Péter Világló részletek (2017) című emlékirata mögé érkezett, és megelőzte Bartók Imre Jerikó épül (2018) című nagyszabású kísérletét a memoár, a családregény és a nevelődési regény szintézisére. Ez ám a mutatvány, amelyről a szőrszálhasogató kritikusnak az a szimbolikus értékű jelenet jut az eszébe, amikor a kis Géza pantomimszámot mutat be abban a budapesti bérházban, amelyben gyermekkorának legboldogabb időszakát töltötte, és osztatlan sikert arat, bár hogy mi is a mutatvány, azt mindenki érti, kivéve az édesanyját.

Bereményi sokat tud a történetmesélésről – legyen szó forgatókönyv-, novella- vagy dalszövegírásról. Életregénye jól megírt, élvezetes olvasmányt kínál, főként azok a Teleki téri jelenetek, amelyekben a nagyapa szerepel, vagy a Vali nevű kislányokkal történő erotikus játékok, majd a nevelőapához kapcsolódó nyomasztó és személyiségtorzító élmények. A Teleki tér visszaszorulásával kevésbé mozgunk otthonosan a történetben, s be kell vallani, hogy akkor a legélvezetesebb a kötet, amikor lelki szemeink előtt az Eldorádó (1988) kockái peregnek, a legjobb európai film díját elnyert alkotás, Eperjes Károly és Pogány Judit alakításával. Bereményi Géza önéletrajzi ihletésű regénye során kevésszer gondolkodunk el a történetek hitelességén, amelyek sok-sok ponton párhuzamba hozhatók az életmű különböző műfajú és művészeti ágú darabjaival. Az önéletrajzi regények lekerekítettsége mégis gyanút kelt.

A Svéd király (1970) és a Legendárium (1978) újszerű novellái a képzelet és a valóság szálait futtatták egymás mellett párhuzamosan, impresszionista elemeket és szürrealista technikákat ötvözve. Nem volt ritka a mozaikos építkezés. Érdekes áthajlások voltak az önéletrajzi elemek, a családtörténet, a korszakábrázolás és a fikciós (irodalmi-történelmi) témák között. A fiatal Bereményit újító attitűd jellemezte az elbeszélés terén, még ha kísérletező kedve az olvasói élmény rovására ment is. A Magyar Copperfieldben a korai művekkel szemben minden elrendeződik, olvasóbaráttá válik és súlyarányra lel, illetve Bereményi beállít egyfajta súlyarányt. Az emlékezés és az elbeszélés nem válik problematikussá. Miközben Nádas Péter enciklopédikus igénnyel rekonstruálja a történelmi múltat s benne a saját magáét, Bartók Imre egy elme labirintusába veszejti el olvasóját, addig Bereményi elbeszélés­technikája valahogy túl problémamentes.

Bereményi koherens regényt kerekít az életéből, amelyben alig tűnnek fel a hiátusok, ahogyan ő fogalmaz, a „filmszakadások”. Ha nem lennének az írást tematizáló kiszólások – amelyek teljesen funk­ciót­lanok –, akkor még fokozottabban jelentkezne a kerekdedség érzete. Bereményi regénye a koherens valóságábrázolás hatását kelti. Egyszerűen követhető, lineárisan építkező elbeszélésmódjában Dickenséhez hasonlóan vannak előreutalások, illetve írói sikerekre vonatkozó önéletrajzi utalások, de ezek nem lógnak ki a hagyományos vonalvezetésből.

Bereményi egyszerre imitálja és 20. századi témája miatt korszerűsíti Dickens elbeszélői módszerét. Ő is objektív módon meséli el Copperfield „életregényét”. A gyermeki hang a felnőtt nézőpontját is magába olvasztja, megosztja velünk világtapasztalását, de önmagát mégsem tárja fel. Míg a romantika korában megengedhető romlatlanul átmenteni David Copper­field személyiségét a gyermekkori traumákon – édesapja hiányán, édesanyja halálán, egy bántalmazó nevelőapa és nővére, Murd­stone kisasszony személyiségrom­boló tevékenységén, a nyomorúságos salemi iskolán, majd a gyermekmunkán –, addig a 20. században ez már nem tehető meg, ezért maradnak rejtve a személyiségjegyek s a személyiség rugói egy-egy helyzetben. Miközben Dickens Copperfieldje egy naiv, a körülmények dacára romlatlan gyermek marad, addig az 1946-ban született Vetró-Rozner-Bereményi Géza személyiségének, érzelmeinek, gondolatainak a leplezésére kényszerül.

Az olvasó gyakran szeretne benézni a történet kulisszái mögé. Mi jár a kis Géza fejében, amikor a bántalmazó mostohaapa (dr. Rozner István) mellett marad, holott talán visszatérhetne nagyszüleihez, Bereményiékhez? Hogyan rendeződik édesanyjával, Évával való kapcsolata, holott az éveken át kiszolgáltatta a nagyszüleinek, majd a férjének? Miért kötődik vér szerinti apjához, Vetró Gézához, akit a 433. oldalon illuzionistának nevez? Miért csökken a kötet második felében a nagyszülőkkel való érintkezések száma? Talán azért nincsenek válaszok, csak elhallgatások, mert a 21. században keveset lehet mondani, ami hitelt érdemlő lenne. A pápai kollégiumba érkezve a főhős azt határozza el, hogy semmilyen lesz, tulajdonságok nélküli.

Az egyén és a nemzet identitástorzulása kölcsönhatásban él egymással, ahogy a piac is a különféle történelmi helyzetekhez alkalmazkodik. A hősnek muszáj a felnőttekhez idomulnia, de nem tudja ezt szívből tenni, mindig kilóg a „sunyi tekintete” alól valami sajátos arckifejezés, gondolat. Talán a többiekétől eltérő, autonóm személyisége miatt idegenedik el a nevelőapjától, az anyjától, a képmutató tanáraitól, a vér szerinti apjától és szeretett nagyszüleitől is.

S hogy miért illuzionista Bereményi? Mert 640 oldalas regényében sem fedi fel személyiségének a kereteit, talán nincsenek is keretei. Valójában nem ismerünk meg egyetlen karaktert sem a legendás Bereményi nagyapán és feleségén kívül, akiket ott látunk járni-kelni a Teleki téren, ők visznek a történetbe magyaros ízt és elevenséget, s leginkább rájuk vagyunk kíváncsiak. Az elbeszélő és édesanyja érzelmei nem tárulnak fel, a kisfiúé talán azért nem, mert Dickens Copperfiled Dávidjában már meg van írva, ez a regény pedig valahogy éppúgy betemeti őt, mint azt a játék katonát, amit a kis Géza elásott a Teleki téren. A magyar Copperfield személyiségének kaméleontermészete James Steerforth karakterét is eszünkbe juttatja a Dickens-regényből, aki minden helyzethez idomul, és minden társadalmi rétegben tetszést arat. A Magyar Copperfield Gézája kaméleonbőrt növeszt, hogy mikroközegében illuzionista, makroközegében pedig autonóm alkotó legyen.

A szőrszálhasogató kritikus mégis azt gon­dolja, hogy túlságosan egyben vannak ezek a minimum ötven évvel ezelőtti történetek, valahogy túlságosan problémamentesen, sőt, az élőbeszéd természetességével bukkannak elő a könnyed elbeszélői hangon keresztül, amely a bemutatott életkorok során még változik is. A második olvasat során feltárulnak az időbeli ugrások, „filmszakadások”, de a koherencia hatása nem törik meg. Valójában az olvasó egyszerre olvas és mozizik. Az illúziókeltés pedig azért tökéletes, mert a problémamentesség nem kérhető számon, kivéve azok az abszolút indokolatlannak tűnő betoldások, amelyek az adott könyv születésére, írására vonat­koznak, és semmit nem adnak hozzá a regény befogadói élményéhez vagy jelentésrétegéhez, sőt, könnyűszerrel kihúzhatóak. De még ezek a részek is felfoghatók az elterelés eszközeiként, amelyek mindössze apró hibák felismerésére késztetik az olvasót.

(Magvető, 2020)