Szakolczay Lajos: A táj lélekarca

„Az összetört világ darabjaiban is ott fészkel valaminő
mindenségvágy”
Szakolczay Lajos

Szakolczay Lajos számára elérkezett a betakarítás és a számvetés időszaka. A művészetek, a kultúra világában megélt roppant gazdag és hatékony életének dokumentumát kapja kézbe az olvasó az ezeroldalas, több mint háromszáz alkotó munkásságát érintő gyűjteményes könyvében, amely a 2014–2020 között elmondott vagy írt esszéit tartalmazza.

A gyűjteményes adattár A táj lélekarca címet kapta, ami utalás arra, hogy a szerző számára egy-egy életmű bemutatásánál, értékelésénél nagyon fontos az alkotó, a mindenkori ember belső világának megértése, mint ahogy az alkotás jelrendsze­rének, az anyag átszellemítésének pontos ismerete is. Nem elhanyagolható törekvés! Ehhez a bensőségességhez valóban kellő kifejezőeszköz az esszé, ami Babits veretes megfogalmazásában nem az író személyes, ad hoc jellegű észrevételeinek csapongó közlése, hanem a megszólaló személy által képviselt meggyőződés érvényesítése az elemző, értelmező munkákban. A személyes és a személyiség vállalása bátor kulturális magatartás, mint ahogy a konkrét élet, a konkrét életmű, a konkrét alkotás megértésére irányuló törekvés is. Szakolczay Lajos esetében mindez a nemzeti, a természeti, az emberi értékeket, az etikus alkotói élethez való ragaszkodást jelenti. Tisztában van azzal, hogy olyan korban élünk, ahol a megélt múlt vállalása, a transzszilván küldetés megélése nem mindig jár elismerő vállveregetéssel, s azt is tudja, hogy oly korban élünk, ahol a főváros és a vidék, a nemzeti és a globális művi módon gerjesztett feszültségei közé szorítva vergődünk, s ahol a civilizáció gödreiben bukdácsolunk. Nem véletlen, hogy a Szakolczay által leggyakrabban és leghangsúlyosabban használt szó az „organikus lét” és a hozzákapcsolódó életérzés. Írásaiban a foszló világunkban ennek nyomait, vágyát, lehetőségeit kutatja. Elfogadó, megértő, támogató szavai mellett a kritikai hangja szolid és visszafogott, inkább kiszólásokkal fejezi ki nemtetszését, például akkor, ha úgy érzi, valakit méltatlanul mellőznek, indokolatlanul szorítják ki a művészetek világából. S néha olyan kijelentést is tesz, mint például az ’56-os áldozatok kapcsán, hogy míg az áldozatok szenvednek, a gyilkosok továbbra is kedvezményezettek.

Szakolczay íráskészsége, kifejezőereje, könnyed tollvezetése irigylésre méltó. Árnyalt, finom szövetű szövegei megkönnyítik a befogadó számára a megértés munkáját. Ha ars poeticájában a szerves kohézió, a személyiség felmutatása s az egésszé válás felé törekvő élet a példa, akkor érthető módon ellenérzéssel viszonyul azokhoz a művészekhez, akik nem képesek kivonni magukat a tetszetős irányzatok hatása alól, vagy gáttalanul alárendelik munkájukat a megrendelő kiszolgálásának, s teljesítményükben az anyag és a szellem között nincs teljes lefedés. Elvárja az alkotóktól, hogy a világ önállósuló darabjai és foszlányai helyett azok harmóniába illesztése legyen a művész fő törekvése még akkor is, ha a klasszikusnak, hagyományosnak számító figuratív ábrázolás helyett valamelyik avantgárd irányzat ösvényén halad a művész. Arra irányul figyelme, hogy a művekben az organikus és a konstruált, a fennkölt és a groteszk miként tud szellemivé válni, s hogy a korszakok összekapcsolása, a műfajkeverékek, a technikai határtalanság milyen emberit teremt. Innét érthető a mottóban olvasható meggyőződése.

Azok a művészek, akik nem tévesztik szem elől a teljességet, és hajtja őket a kiegészülni vágyás, szükségképpen leásnak az európai egyetemes kultúra szellemi gyökereihez, s támpontokat az ókori görög mitológiában, a bibliai tanításokban, a nemzeti múltban találnak, s onnét veszik az erőt, a megavalósítás módszereit is, hogy azokat átlényegítve aktuálisan személyes világgá formálják.

Az egyetemes magyarság képviselete fényes bizonyítékot nyer Szakolczay Lajos könyvében. Nemcsak az országon belüliek, hanem a határon túliak is, nemcsak a fővárosiak, hanem a vidékiek is, sőt, a távolabbi tájakra vetődöttek is kellő figyelmet kapnak. Az alkotásokon képviselt és megjelenített témák közül különösen hangsúlyosak a tér és az idő tartalmai, a végtelen és a véges közé szorult ember gyötrelmei, az elmúlás mintázatai. A műveken erős az önkép keresése, az önkifejezés utáni erős vágy. A szakralitás gazdagságából a krisztusi sors, a kereszténység szimbolikája válik dominánssá, a magyar szentek közül Szent Erzsébet alakja változatlan tiszteletnek örvend. A népballadák eleven világgá formálódnak a képeken, Kőműves Kelemenné sorsa időtlen. Szakolczay elismerően szól a magyar paraszti múlt tárgyi világának, szokásainak előtérbe állításáról s az egykori élet mozzanatainak meg­örökítéséről. A ta­nulmánykötetben kiemelt motívumok közül hangsúlyozottá válik a lépcső, kapu (csak általa juthatunk az Atyához), a fa mint az organikus lét legteljesebb jele, mint a menny és a föld közötti kapcsolat kifejezése. A golgotai gyötrelmek megidézése egyszerre vall a személyes sors nehézségeiről, a teremtő tevékenységgel együtt járó áldozathozatalról. Szakolczay Lajos elemzéseiben nem az önmagában vett téma az izgalmas, hanem annak feltárása, hogy az egyetemes és a magyar emlékezet miként tehető személyes élménnyé, s milyen alkotói módszerekkel válik kifejezhetővé, továbbá hogy az említett alkotó mennyire rendelkezik ehhez meg­felelő kompetenciákkal.

Szakolczay Lajos szervességet középpontba helyező gondolkodásmódjában megtisztelő hely jut a szellemi elődöknek. A befolyást gyakorlók között ott találjuk Kondor Béla, Nagy László, Bartók Béla nevét, s az olyan jelentős alkotókörök, iskolák emlékét, mint Nagybánya, Gödöllő, Szentendre. A pokoljáró Dante szelleme többször is megjelenik, mint ahogy a mitológiából Orpheusz alakja.

A nagy létszámú alkotók méltatásából következik, hogy az érdeklődő olvasó a népszerű műfajok – festészet, grafika – mellett olyan műfajokkal is találkozik, mint a fémművesség, elektrográfia, kollázs, linó, patchwork, tasiszta motívumok, s olyan ritkaságok művelői is feltűnnek, mint a post mail art, a dokumentumfotó (Haris László ’56-os fotói). Külön öröm a kerámia- és a textilművészet, a könyvillusztrációk művelőiről olvasni. A művészkönyvek, katalógusok ismertetésénél külön figyelmet kap Marosvölgyi Gábor Gulácsy Lajos-könyve. Az elismerés annak szól, hogy Marosvölgyi a mű és korszellem, valóság és esztétikum, technika és kifejezőerő bonyolult viszonyában láttatja Gulácsy életművét, s elemzésében a magyar és a nemzetközi művészettörténet motívumaival kapcsolja össze a Gulácsy-motívumokat. Kitűnő érzékkel fejti fel az álom állapotának képi titkait, mintegy a börtönben vergődő személyiség kiszabadulási és megsokszorosító lehetőségét.

Szakolczay Lajos nagy szeretettel beszél Lázár Ervin könyveiről, illetve azok illusztrálásáról. Olyan mélyen érinti az író világa, hogy idéz is tőle: a lehulló csillagokat visszaszegelő nagypapa történetét. A súlyos és fajsúlyos könyv elolvasása után meggyőződéssel állítom, hogy a magyar művészet csillagos égboltjának gondnoka maga Szakolczay Lajos. Biztosak lehetünk abban, hogy nagy szakértelemmel ügyeli a ragyogását, mint ahogy abban is, hogy a lehullott műveket gondosan összegyűjti, és visszahelyezi az égboltra.

(Napkút, 2021)