Fenyvesi Orsolya: A látvány – Kommentárok meg nem írt versekhez

„…csak a látvány az, amit tudásként birtokolhatunk” (Keresztury Tibor) – ez a mottó egy Győrffy Ákos-kötet (Akutagava noteszéből) ajánlószövegéből származik, amelyben a szerző új minőség születéséről – amely megjegyzése szerint nagyon ritkán fordul elő napjaink költészetben – ír megindultan a vonatkozó verseskönyv kapcsán. Fenyvesi Orsolya első publikált szövegei (amelyeknek gyűjteményes anyaga Tükrök állatai címmel jelent meg 2013-ban) hasonló hatással voltak rám mint kezdő kritikusra. Ezen túlmenően az elmúlt tíz évben olvasott, recenzált, üdvözölt vagy kritika alá vont pályakezdők közül elvétve akadtak olyanok, akik minőségi ugráskísérletek után sorra vették az akadályokat a kortárs költői köznyelv mind fokozottabb közegellenállásával, semlegesítő hatásmechanizmusaival szemben.

Fenyvesi Orsolya korántsem idomuló írói alkata látszólag nem volt kitéve annak a szövegszerűen is kimutatható, legkevésbé konfrontálódó, sőt kifejezetten konform alapattitűdnek, amelynek önkéntelenül mintakövető gesztusrendszere sokszor – az individuum és/vagy az identitáskényszer, esetleg a self-made üzemmód különböző alakváltozataiban – olyan valóságérzékelési világtalanságról ad tanúbizonyságot, amihez (nemcsak esztétikai, hanem mentális) hozzáférésünk sem lehet. Az ily módon kisajátított – tulajdonképpen a közösségi kontextust mint olyat teljességgel nélkülöző – költői szegletek között a második Fenyvesi-kötet (Ostrom, 2015) mintha egyfajta szigetként lebegett volna. Sajnos viszonylag súlytalanul: már nem a Tükrök állatai kivételes képzettársításokban gazdag vizuális vibrálásának organizáló erejével, hanem az egoromboló „énkörnyékezés” óhatat­lanul (?) és elnagyoltan magánmiti­kussá/enig­matikussá váló – szintén kevéssé hozzáférhető – zárványszerűségében.

Ehhez képest a 2018-as, A látvány / Kommentárok meg nem írt versekhez című harmadik kötet mer újra kicsinek (legalábbis kevésbé „nagyravágyónak”) tűnni. Elsősorban nem a versbe sűrített mikrouniverzumok távlataira szegeződik a tekintet: a szerző különneműnek mutatkozó, széttartó stilisztikai kavargású íráskezdeményeket ereszt össze – mégpedig részben abban a fentebb már körülírt, szinte antigravitációs térben, amelynek közegellenállása nem valamiféle kozmikus (t)örvényszerűség fajsúlyosságával, hanem éppen a súlytalanság tonnáival nehezedik ránk. „az aszteroida-hiszti odáig fajult hogy / toporzékolva új életóceánt sírtunk magunknak / maszatos tükrét eljövendő civilizációnak / amibe pillantva meggyőzhetjük magunkat arcunk / jelentéktelenségéről”. A jelentéktelenség (a Pilinszky által hangsúlyozott jelenlétvesztés aktuális felhangjaként) kulcsszó is lehet e versek megközelítéséhez, hiszen a Fenyvesi-féle alkotói arcképzés valóságtükröző effektusai leginkább a jelentőségtulajdonítás jegyében érvényesülhetnek. De van-e lüktető, táguló tér és bennfoglalt, teremtő idő minderre? „…magát az időt is mint térbeli kiterjedést szemlélem – próbálom szemlélni? (Meg kell értenem. Kimondom: idő, és lábam körül koncentrikus körökben, csillagiránt terjed az anyag, és hamarosan egy tájképben állok. Megnyugszom, képzeletben.) Egy verset nem lehet megmutatni, verssel nem lehet megmutatkozni, de talán fel lehet használni a szavakat helyzetem körülírására…” (Vö. „Felveszem a belátható tér görbületeinek / alakját, minden apró rést és üreget / kitöltök, ne maradjon olyan hely, / amely nem azonos velem. Ne látszódjak ki. / Néhány mozdulat még, és véglegesen / elhelyezkedem.” – Győrffy Ákos: Tiszta szerkezet)

A két oldalra osztott, párhuzamosan futó, ám akár különálló narratívában is kezelhető, egymásra vetített szövegegységek közti űr sosem töltődik ki maradéktalanul, vagyis a szintéziskísérlet (?) bizonyos szempontból nem mutat fel tiszta szerkezetet; ezzel együtt az olvasó számos ponton azt is észlelheti, hogy érdemi párbeszédbe sem lép egymással az adott oldalpár. Holott a lírai látványvilág bal felől sorjázó részelemeinek, valamint a hoz­zájuk rendelt, meg nem írt versekhez készített esszéisztikus kom­mentároknak van még egy elévülhetetlenül fontos komplementer komponensük: az olvasó – írhatnánk frázisszerűen, ugye, de ennél talán absztraktabb, legalábbis rejtekezőbb összetevőről van szó. „Hiszek valakiben, akinek társszerzője vagyok” – írja a költő, úgy tűnik, különösebb előzmény nélkül, miután saját történetének mibenlétéről értekezett. („Egész életemben folyamatosan csak írhatnék. De akkor nem lenne történetem. Ez lenne a nem írás lényege, hogy valami történjen? És a történet tagadása az írás maga?”) A befogadó társszerzősége természetesen valamilyen szinten az összes irodalmi szöveg esetében fennáll, függetlenül interpretációs szándékainktól. Jelen esetben azonban olyan mértékű hézagkitöltő szerep ruházódik az olvasóra, amelynél fogva rendkívül nehéz valamiféle objektív esztétikai szűrőn keresztül szemlélni/láttatni a bennfoglaltakat.

„És mert egy képen ugyanabból az anyagból van minden, tőlem egészen független formákkal együtt jöttem létre, újra és újra a szakadó időben.” S hogy – ismét mottónkra utalva – milyen látvány (avagy formátlanság) tárul elénk e kötetre szakított időnkben, illetve miféle tudás birtokosai lehetünk a költői kommentárok láthatatlan áttűnéseit érzékelve (azaz a „meg nem írt versek” elképzelése közben), az mindenekelőtt saját történetvezetésünkön múlhat. „Az álmainkban látottakat mind látnunk kellett más formában a valóságban. A verseket, melyeket álmomban látok magam előtt a papíron, leolvashatom az éjszakai ragadozók szájáról. És biztosan létezik a világban olyan tárgy vagy, esetemben, légköri jelenség, melynek láttán valaki, aki nem ismer engem, álmodni fog rólam.” Ha az eddigiekben keltett koncentrikus körök (úgy mint közösségi-köznyelvi közeg, a költészet esztétikai-mentális hozzáférési lehetőségei, a jelentéktelenség légüres terének súlytalansági állapota, a befogadási készség rejtekező összetevői, hézagkitöltő potenciálja) centrumában – megannyi ismeretlen keresztezésű kimérával, ama tátogó éjszakai ragadozókkal körülvéve – kezdjük álomfejtésünket, minden bizonnyal egy szempillantás alatt felfalatunk. Mi volna, ha, úgymond, kívülről közelítenénk? „Mintha egy szigetre emlékeznék. Csakhogy most elképzelhetetlennek tűnik, hogy valaha óceán – vagy víz – volt körülötte. A képzeletnek nem feltétlenül kell dúsítania a vizet. A képzelet az elszigeteltség álmával épp magát a szigetet dúsítja élőlényekkel – akiknek majd saját történeteik lesznek.” Együtt álmodni tehát A látvány… anyagával nem mást jelenthet, mint lakatlanságunk fokozatos benépesítését; saját jelentősség­teljes(?) képünkre és hasonlatosságunkra formálva mindazt, amit éppen néven nevezünk. „Kamasz­koromban volt erre egy szavam: villanás. […] Minden észlelés és érzék legmélyén, a semmiben ott van egy kép, amit meg kell kísérelni leírni vagy szavakkal érzékeltetni. Szeretnék úgy írni, hogy az élet eseményeit és hordozóit, a perceket, a létezőket áttetszővé teszem, mint egy üveg, és ezeket az üvegeket egymás mögé helyezem, átnézek mindegyiken egyszerre, és le tudom írni, mit látok.”

Ha kritikai kommentárral kéne ellátni Fenyvesi Orsolya meg nem írt verseit (és helyettük papírra vetett lírai szövegkezdeményeit, esszéisztikus fragmentumait), tulajdonképpen ugyanazt a személyes elfogódottságot jelölném meg a kötetkompozíció legfőbb kerékkötőjeként, mint amit a könyv „társszerzőjeként” már egyáltalán nem szerzői túlkapásként vagy a közössé avatott költői tér szertelen kisajátításaként értékelnék, hanem az esetleges, képzeletbeli kollaboráció egyik zálogaként – mintegy áttetsző adományként. Egymás mögé helyezve azokat a bizonyos üveglapokat, végül mintha mégiscsak terméketlen homályban maradna a kép… „Hogy történhetett? A nevemen szólítottak. Megérintettek, és origóvá tettek. Mintha élelmet, gyűjtögetni kezdtem a formákat, színeket. Fényt törtem magamnak. Majd felfegyverkeztem a szavakkal, és falakat beszéltem magam köré, mert hamar kedvet kaptam én is a dolgok megnevezéséhez. Írtam a nyelvemmel. Mire emlékezni kezdtem, már túl késő volt: a világ kívül rekedt.” Helyzetünk körülírása talán megtörtént, csak a koordináták maradtak változékonyak: most épp köd van, semmit se látni… ez az idő kihamvad – ahogy a (társ)szerző is írja. Közös történetünket talán megtoldhatjuk még azzal, hogy jelentőséget tulajdonítunk egyetlen birtokolható tudásunknak: elmosódó arcvonásaink helyén az (…) [villanás] látványának.

(Scolar, 2018)