Treno Ongaro

5.

Az a baj, hogy csak egy sín van. Azt meg épp javítják. Szaknyelven szólva pályafelújítási munkálatokat végeznek. Vonaton utazónak ennél már csak a felsővezeték-szakadás, a beragadt vécéajtó vagy a vándorpatkányok munkája aggasztóbb, ha áradás után átfúrják a sínek alatti töltést. A kocsiban tudom meg, hogy majd le kell szállni a vonatról, aztán át kell szállni egy buszra, arról le kell szállni, onnan vissza kell szállni egy másik vonatra, az megy, és ki kell szállni a kívánt állomáson. Mint szorzótáblát a gyerek, bal kezem ujjain számolgatom az átszállásokat. Uh, ez nem kevés, mondom, és egyáltalán nem örülök, hogy a jobb kezem hüvelykujját is segítségül kell hívni. Legalább a busz bekacskaringózik a dombi falvakba, ahol szinte másfél méterre vannak az ablakok az úttól. Ez kárpótolhat némiképp a kellemetlenségekért, leskelődöm majd egy kicsit.

Egy bőrönd, két válltáska, egy körbecsavart málnahajtásköteg nejlonszatyorba állítva, ennyi a málhám. A gurulós bőröndöt nem a kavicsos sínek közötti caplatásra tervezték. Remélem, megúszom tengelytörés és kerékcsere nélkül. Halad a horda. Itt mindenki a rokonom, nézek körbe, és Cseh Tamás dala jut eszembe. Gondolatban átírom. „A pályaudvaron, hol mindenki rokon, hol nincsen semmi más, csak egy nagy baktatás.” Három eléggé kényelmesnek tűnő buszt látok a kis állomás platánfái mögül kiábrázolódni. Mindenki siet. De hát hova? A buszok mindenkit megvárnak. Tüske törik a talpamba, akarom mondani kavics szorul az egyik kerekem közé. Húzom-vonom. Kínlódásom kínkeserve mély árkot váj a kavics alatti porhanyós földbe. Muszáj felemelnem a bőröndöm. Semmi kedvem felszántani a sínek közét, a málnákat nem a forgalmistáknak és a kalauzoknak szánom.

Innestől kezdve erőltetetten menetelek. Bolond az, ki megáll, és mélázva bámulódik. A félmaréknyi melankóliámat felkapja és tovarepíti a szél. Más dal kél szárnyra bennem: „Száll a gálya, sírva húz a rab, Tüske, ha vérzi, már nem is érzi, könnyes arca, ó be halvány!” És igen, szemem szikrázik a küzdelemtől, és megjelennek előttem Repin hajóvontató apostolai. Abban különbözöm tőlük, hogy én fizettem ezért a páratlan élményért.

Az a baj, hogy nem látok az izzadságtól. Hátamon, mint párás ablaküvegen, játszadozva gurul a verejték. Öt verejtékversenyzőt számolok, a középső ér célba először, ő nyer. Bingó! Nem érzek semmit, eleven küzdelem és szenvedelem vagyok, csak az első buszig bírjak elvánszorogni. Kit érdekel a járvány, kit érdekel, ha már csak állóhelyet kapok? Bevágom a bőröndöt a busz bendőjébe, a többi cuccal felnyomakodom az utastérbe. Nem hiszem el! Felszabadul egy ülés. Pedig sokan állnak. Ez a hely miért nem kell senkinek? Hé, emberek, tán mérgezett az az ülés?

Sebaj, nekem jó lesz. Lehuppanok. Elindul a buszkaraván. Az első busz üres, a másikon vagy tíz utas, a harmadik dugig. Ó, én Isten barma, miért nem vállaltam még be azt az öt métert? Nem bírtad, szólal meg bennem egy hang. Na de hát ez a sok ember, ők is a végkimerülés miatt nem bírtak továbbmenni? Hogy lehetünk ennyire puhányak?

Hegyek között, völgyek között zakatol a három vonatpótló autóbusz. Az első, az üres diadalittasan, már-már rátarti módon úszik a tájban, bamba fejét kissé felszegve, lapos pofáját a finom friss levegőbe tolva jóízűen harapdálja a hegyi levegőt. A második, mint gyermek az anyját, követi az elsőt, mi meg roskadozva a túlsúly alatt döcögünk utánuk. Tényleg szép kis falvak között haladunk, takaros porták. Legyen még falu, legyen még ringatás, ne érkezzünk még meg, ne kelljen újracsinálni ezt a pokoli küzdelmet, és a tervezett leskelődés helyett lecsukom a szemem.

Egyszer minden jó véget ér. Megérkezünk a füstös kis állomásra. Vonatunk benn áll. Felcihelődöm. Ledobom magam az első üres ülésre. Könnyű nyári zápot ver be az ablakon. Pedig felhő sehol. Egy ütött-kopott, csárdaszerű építményt pillantok meg a dombok között. Esik eső szép csendesen csepereg, Rózsa Sándor a kocsmában veszeleg... Dallamtapadásom lesz a stressztől és a fülledt melegtől.

Végállomás, kiáltja Rózsa Sándor, és nagyot csettint karikás ostorával, sömmi kecmöc, takarodás van elfölé.

6.

Rutinos vén róka utazóként az évtizedek alatt remek módszert dolgoztam ki. Minimális hibaszázalékkal meg tudom jósolni, hogy az adott vonalon melyik napszak melyik vonatán várható a legkevesebb utas. Arra váltok jegyet. Kiszúrom a déli járatot. Az emberek vasárnap délben jóízűen kanalazzák a lebegő aranyzsír-szigetekkel tarkított húslevest. Ki az a bolond, aki ilyenkor utazik.

A decens állomásajtó magától nyílik, a csarnokba lépve nem a várva várt kongó pályaudvar-hűvös fogad. A kövön ülve kisebb-nagyobb csoportokban fiatalok. A másnaposság méla szürkeségét látom a gyűrött arcokon, egyesek hálózsákjukra dőlnek, tartani már nem bírják magukat. Minden helyjegy elkelt, mondja a pénztáros. Nagyot sóhajtok, az ember jelleme vészhelyzetben mutatkozik meg igazán, fut át rajtam egy idézet. Elmosolyodom, és csak annyit kérdezek: esetleg valami alternatív megoldást nem tudnánk kitalálni közösen? A pénztáros klikkelget jobbra, nézi a képernyőt balra, ja, itt lett egy üresedés, mondja. A jegynél is jobban örülök annak, hogy olykor nagyon is igazak a népszerű életmód-tanácsadók falvédőkre szánt csasztuskái.

Szóval van jegyem, igaz, első osztályra szól, de egye fene. A másodosztályon szoktam utazni. Több ok miatt. Ezek közül első, nehogy belefussak valamelyik tanyasi osztálytársamba, és a víz se mossa le rólam a beképzelt majom, nagyzoló nevet. Én, a szegény ember legkisebb lánya maradjak a kaptafánál, akarom mondani, a másodosztályon. Szóval arisztokratának érzem magam, bársonyülés, fehér fejvédő huzattal, tágas tér. Nem is olyan rossz ez az első osztály. Mögöttem, mellettem, előttem a fesztiválozó fiatalok azon része, akiknek szülei meg tudták fizetni az extra költséget. Nyugis út lesz, gondolom, itt mindenki alszik. Ha szerencsém van, még a Holt lelkekkel is haladhatok. Kinyitom a könyvet, kis fehér selyem könyvjelző mutatja az utat. Ezerkilencszázhetvennégyben adta ki a Magyar Helikon, Szemethy Imre illusztrálta. Egy képnél nyílik ki, ahol Csicsikov mint vámtisztviselő zsebkésével felfejti az utas köpenye bélését illatos francia szappan után szimatolva.

Furcsa szag terjeng a vonatkocsi első osztályán: alkohol, mosdatlanság, önelhanyagolás, szennye­zett ruházat szaga. Teljesen megértem hősömet, aki csak úgy tudja elviselni inasa, Petruska szagát, ha szegfűszeget dug az orrába. Nincs nálam szegfűszeg, pedig istenuccse kipróbálnám.

Hegyek között, völgyek között zakatol a vonat. Én meg olvasok. Egyszer csak ölembe ugrik az előttem lévő ülés, a könyv kiesik a kezemből. Nem bírok lehajolni, nincs annyi szabad tér. Beleverném az orrom a fekete műanyagba. Próbálom elemezni a helyzetet: az előttem ülő fesztiválozó alkalmi párocska fiú tagja, aki egyébként nem volt rest, se kába, belebújt a hálózsákjába, és a „mert megérdemlem” fene nagy világdivatját követve, kényelmesebb fekvőalkalmatosságra vágyott. Benyomott egy gombot, az ülés ágyfunkcióra váltott. Most mit csináljak?

A résen át kukucskálgatok, a mellette ülő kislány is alszik, félre van biccenve a feje, a mellettem ülő fiatalember is húzza a lóbőrt. Hát csak én virrasztok itt vasárnap dél tisztességére? Jönne már a kalauz! Holt lelkek mindenhol. Eszembe jut egyik írókolléga nyilatkozata, miszerint ő fejben ír. Nézem a tájat, és elhatározom, hogy írok egy jó kis novellát. Fejben. Ettől olyan ideges leszek, hogy kiver a víz. Fejben írni csak úgy lehet, ha nem muszájból ír fejben az ember, hanem őszinte indítékból. És különben is, mi van, ha a puccos ülés gombján létezik egy második fokozat, amit majd később, álmából felriadva nyom meg az előttem ülő utastárs. Na, akkor nekem annyi lesz. Kipréselődöm, mint a Tom és Jerryben a macska, amikor átmegy rajta az úthenger.

Egyetlen reményem marad a túlélésre, ha visszaszerzem valahogy a földön heverő könyvem, és megmentem magam az olvasással. A kényszer pofátlanul kreatívvá és találékonnyá tesz. A Mount Everestet is megmásszák emberek, nehogy már egy szépirodalmi kötet kifogjon rajtam! Leevickélem magamról az edzőcipőmet, mert első próbálkozásaim kudarccal végződnek. Mezítelen lábbal jobban meg tudom ragadni a könyvet. Meg is ragadom. Csukott szemmel dolgozom, hogy jobban tudjak koncentrálni. Egy-ké-há, egy-ké-há, fog ez menni, csak ne adjam fel. És igen, igaza van Madáchnak, az élet célja a küzdés maga. Az én célom maga a könyv, amit végre a kezemben tudhatok. Fogom, simogatom, dédelgetem, cirógatom. Aztán kinyitom.

Ó, én tökfilkó, mondja Csicsikov, a lovamat keresem, holott rajta ülök.