Tóth Erzsébet: Kínai legyező

A múltba fordulás, az emlékek keresése, felelevenítése természetes tulajdonsága az embernek. Különösen, ha beszűkül a megélhető jelen. Ha elsorvad, kiüresedik. Ha kikopnak belőle azok a dolgok, amik az otthonosságot, az örömöt, a kapaszkodót jelentették.

Az élet folytonos remény és örökös készenlét. Minden pillanatban a startvonalon állunk, a cél felé tekintünk, nekirugaszkodunk. Néha azonban visszafújják a rajtot. Máskor pedig mi állunk félre sérülten, kificamodott bokával, levetett cipővel.

A hétköznapok könnyen eltorzulhatnak, fájdalmas arcot ölthetnek, különösen, amikor a veszteségeinket kényszerülünk számba venni. Ezzel szembesül Tóth Erzsébet is, amikor a koronavírussal terhelt magány könyörtelenül kibillenti a megszokott ritmusból.

Verseinek témái a mindennapok valós problémái körül forognak: betegség, elmagányosodás, családtagok és barátok elvesztése.

Kötetének első ciklusa (Betegutak) ennek a hangulatnak ad teret többféle árnyalatban is. A vírushelyzetből fakadó kényszerű bezártság felerősíti a hiányérzeteket. Írásaiban többször felvillan az elveszített édesapa és a halálra készülő édesanya alakja.

Az anya – szerepénél fogva is – a törékenységet kellene, hogy magában hordozza, míg az asztalosműhelyben edződő, kertjének fáit gondozó apa a stabilitást, a megmaradást. A sors azonban más dramaturgia szerint működik: átírta a szerepeket. Az apa vált védtelenné – szinte megemészthetetlen hiányt teremtve a hátrahagyott „nincsekkel”: „nincs már / hogy ki vágja le a körmét a haját // ki borotválja meg / ki mossa meg a lábát / kinek mondja többé: jól van kislányom / ki látja majd az utolsó könnycseppet / kigördülni a szeméből / ki fogja letörölni” (Nincs többé).

A valamikori látszólagos távolságtartás („fiút szeretett volna / de mi lányok lettünk / csak zavartuk a gyalulásban / ahogy a lába körül ténferegtünk // fürödtünk a szőke faforgácsban”) szerető közelséggé simul, ami elviselhetővé teszi még azt az abszurd helyzetet is, amit a kórházban elkallódó személyi igazolvány körüli hercehurca teremtett. Így válik kerekké a történet: mintha ez a karcos pillanat is az apa lényéből fakadna – „halála első napjaiban hű volt önmagához: / bonyodalmat okozott” (Exit).

Az az igazán szép, ha mindenhez, ami velünk marad, emlékek kötődnek. A gyászhoz is. Addig létezünk, amíg emlékeznek ránk. Amíg van, ami emlékeztessen. A szerző bármerre tekint, ilyen emlékekre bukkan: „kinézek a hideg, elhagyatott kertre / a diófa mintha kilenc botjával / éppen utána indulna” (Nincs többé).

A karanténhelyzet átszabta az életünket. Tóth Erzsébet is nehezen élte meg a magányérzetnek ezt a természetellenes megsokszorozódását: „Konzervet eszem, konzervet nézek, / konzervben álmodok, konzervben élek” (Vírus idején). Az éjszakák különösen kegyetlenek: „Ismerős, nyirkos fátyol borul rád / a lepedőt csavarni lehet / savanyú angyalok hagyták itt nyomaikat /…/ forró, száraz ágyért imádkozol / sivatagi homokfürdőért / belső szivacsért / ami felissza átkos nedveidet” – írja a kötet címadó versében (Kínai legyező).

Mindenre fel lehet készülni, csak a reménytelenségre nem. „Van húsz arcmaszkom, tíz üveg fertőtlenítőszerem, / mindig az alkalomhoz igazítva. / Csakhogy nincs alkalom” (Álomveszély). A kilátástalanság lélekmérgező. Ilyenkor fölbillennek az arányok. Fájnak a meg nem történt dolgok is. Sajognak az elmaradt érintések, ölelések. Mintha minden kitörlődött volna, ami jó, és a hangsúlyok a negatív töltetet erősítenék. Ezt fogalmazza meg a Lesz egy reggel című versben, ahol a címre meglehetősen pesszimistán reflektál a költemény első sora: „én azt már nem élem meg”. Mindezt tovább mélyíti azzal kijelentéssel, hogy „nincsenek tapasztalataim a boldogságról”. A borúlátásra ráerősít a járvány okozta félelem. Sürgető cselekvésre ingerli. Mintha a következő pillanat az utolsó lenne: „És persze minden szál cigarettát el kell szívnom alvás előtt, / mert az lenne a legkínosabb, ha maradna egy szál: / dohányzás közben érte a halál” (Álomveszély).

Ezt a kiszolgáltatottságot írja körül a Valaki szomjazik című vers is, ahol az alkohol jelenik meg egyetlen társként. Barátként és ellenségként egyszerre: „Borfoltok a monitoron, az asztalomon, / a szőnyegen, kétségtelen: / valaki itt randalírozott. / Az volt, aki évek óta ott ül bennem, / a beteg, szomjas, sunyi terrorista, / és nem tudhatom, mikor fog újra robbantani. / A rendőrségre nem mehetek, orvoshoz sem. / Egyszerű ez, mondják: maga alkoholista. / Pedig nem. Hidd el.”

Persze megkönnyítené a dolgot, ha felélednének a kapcsolatok. Ha találkozhatna a barátokkal, ismerősökkel. Ha leülhetnének egy presszó teraszán vagy egy padon a ligetben, és kibeszélhetnék a feszítő kérdéseket. De most bezárkózott a világ. „Mi a legnehezebb?” – teszi föl a kérdést. – „Fölvenni valamelyik telefont, / a vonalasat vagy a mobilt, / és aztán eldönteni, / hogy kit akarsz hívni, / és mit is akarsz mondani neki?” Mert nem mindegy, ki van a vonal túlsó végén, és nem minden mondható ki anélkül, hogy látnánk a másik tekintetét. A reakciót. Épp ezért olykor az okoz megkönnyebbülést, ha a másik nem reagál a hívásra, nem veszi föl a készüléket. Mert akiket igazán hívni szeretne, valójában már nem élnek, pedig „velük lenne a legizgalmasabb beszélgetni” (Nehéz).

Ironikus felhangú szerepverseket olvashatunk a következő ciklusban (Mondén). Ám ezekből az írásokból is a magányérzet csendül ki. Kiderül, hogy a magánynak többféle árnyalata van, s hogy a luxusmagány is magány. A legfrappánsabban erről a Díszállat feleség című költemény árulkodik: „dísz vagyok naná / ki ne lenne büszke erre / meg még feleség is // amikor annyi a szingli”. Ám erre rögtön reagál a következő versben a másik oldal, amelyik a tényleges egyedüllétre irányítja a figyelmet: „Elkelt mind, mire a piacra értem. /…// Elfogytak az eladósorban lévő férfiak. // A feleségesek közt nem akartam válogatni, / szétdúlni családi békét, meghitt mérgeket…” (Férjek). Innen nézve még fájdalmasabb és fenyegetőbb az egyre közeledő kérdés: „És ki simogat majd, ha halállal nézek szembe?”

Korunk másik iszonyatával is szembesíti az olvasót Tóth Erzsébet, amikor a csúcsra járatott befolyásolásról, az értelem megbénításáról, a véleményszabadság eltorzításáról ír: „Tényekről csak magad tájékozódhatsz, / hiába ismered J. L. Borges lexikonját az eleve lehetetlen dolgokról. / Ő már régen élt, nem ismerte a véleményvezéreket. / A tényeket most a vélemények helyettesítik” (Féknyúz).

A záró ciklus (Sziromszárnyakon) versei visszakalauzolnak a veszteségekhez. Előtolakszanak az emlékek homályából az egykor volt barátok, pályatársak és a nagy öregek is, akik kezüket nyújtották annak idején az ifjú nemzedéknek. Keserű felhanggal zárul a vers: „…velük éltem, velük voltam fiatal és öreg, / meghaltak sorra. / Valami baj lehet velem, ha még élek” (Ha még élek).

De vannak élő veszteségek is. Sokkoló élmény a halálra készülő anyával való kapcsolat. „Meghalok, kislányom. / Mondja Anyám köszönés helyett a telefonba” (Emberi számítás). Az emlékeibe zárkózó szülő már semmit sem érzékel a környezetéből. Plasztikusan ábrázolják ezt az alábbi sorok: „Nemrég odaadtam neki egy régi könyvemet, / pár nap múlva ugyanúgy / feküdt az ágyon mellette, / mint mikor odatettem. / Ott haldokolnak együtt. / A verseim együtt halnak vele. / Csak a régi életéből emlékszik valamire. / Az idő elillant belőle.”

A leépülés, a valósággal való kapcsolat elvesztése megrázó erejű a külső szemlélő számára is: „úgy hagytam ott Anyámat / testvéremnél / mintha a gyerekem lenne /…/ most érzem / milyen lehet / ha valakinek van gyereke / örökös félelem lehet / testem nehéz lett / mintha szültem volna / gyerekem nem lett / hát anyát szültem” (Gyerekségek). Egymást erősítik az egymásra rajzolódó fájdalmak.

De a halálnak is vannak szépségei. Ilyen pillanatot ragadott meg a költő Tandori Dezső temetésén: „de az igazi csoda a sírnál történt, / hatalmasat reccsent egy ág, / madarak röppentek föl, búcsúztak költőjüktől” (Egy szál szegfű).

A kötet záró darabját (Magyarország) a testvé­rének ajánlja. A vers filmcímekből épül. Kezdődik Szőts István 1947-ben készített művével (Ének a búzamezőkről), amely az „átkosban” harminc évig be volt tiltva, nem láthatta a közönség. A befejezést pedig Sára Sándor 1978-ban készült filmdrámája, a Lenkey-század 1848-as hazatérését megörökítő Nyolcvan huszár jelenti. Kordokumentumok ezek. Egy nép élete, sorsa, megpróbáltatásai – filmcímekbe sűrítve.

S ez az a pont, ami már a közéletiség felé tereli az olvasót. A téma nem idegen a szerzőtől, hisz egy olyan korban kezdte a pályáját, amikor a vers kiáltvány volt. Falragasz, zászló és iránytű is egyben. Talán ezért is alakult úgy, hogy két ilyenféle tartalmú írás adja a kötet keretét. A nyitó darab – amelynek mottója Antall József emlékezetes mondata („Tetszettek volna forradalmat csinálni”) – egy szomorú vallomás: „A forradalomhoz vér kellett volna, / de abból nekünk akkor már nem volt. / Lomha, rózsaszín folyadék csordogált bennünk, / a harminc évig szívünknek tartott puskák // ólma gyötörte, szívta vérünket. //…// Nem ráztuk le, belénk szivárgott a bilincs, / nem harcoltunk, belénk égett a rabság, / szabadság helyett aranyat kerestünk” (A vér). Az elmulasztott pillanat, az elherdált lehetőség lelkiismeretet gyötrő hatása szivárog át a sorok között.

Cicomáktól mentes, szomorú versek gyűjteménye Tóth Erzsébet új kötete. Megélt élmények és átérzett szerepek keverednek benne hitelesen, őszintén. Megmutatja, hogyan lehet egyetlen éjszakába becsomagolni az életet (Kínai legyező). Rámutat, mennyire vakok lettünk egymásra, s hogy az életünk egy idő után csak a veszteségeinkkel mérhető.

Köznapi pillanatképeket tár elénk szociografikus pontossággal – középpontba állítva az időt, ami mindig kevés…

(Nap, 2021)