Tóth Erzsébet: Kínai legyező

Tóth Erzsébet, azaz Erzsi olykor fölhív telefonon. Máskor meg én hívom fel őt. Jókat beszélgetünk, többnyire ő bontja a vonalat, mert egy költő tudja, hogy mit mikor kell abbahagyni, legyen az beszélgetés vagy vers. Azt is tudja, hogy egyszer majd az életet is abba kell hagyni, de azt az élet dönti el, mikor. Az itt a csapda, hogy meghalni csak az tud, aki él. Nem ebből következik, de ezzel függ össze, hogy ez a kötete, sok más tudomásulvétellel, nagyon szomorú. Sőt, keserű. Mint a világ, a gőzeivel és a gázaival. Azt még valahogy el lehet, mert el kell fogadni, hogy végesek vagyunk, nemcsak térben, időben is. De az elfogadhatatlan, hogy a (relatíve, praktikusan) végtelennek gondolt, egyetemes emberi lét és földi világunk is gyors süllyedést mutató, leszálló ágba kerül. Mert a világnak rossz párái vannak. Pedig valaha éppen a párázata volt a legszebb. Vagy a legérdekesebb, mint Mészöly Miklós távoli mozdonyának szilárd anyaggá változott füstje.

Most meg csak nézünk nagyokat.

Tóth Erzsébet Kínai legyező című új kötetének címszereplője egy egzotikus, valaha Európában is divatos divattárgy, metafizikai szinten Kosztolányi kínai kancsójának rokona. Ez a kancsó, vagy inkább valami vázaféleség, egy lecsúszóban lévő (azaz már lecsúszott) házaspár egyetlen értéke, amelyhez családi örökség lévén is ragaszkodnak. Hogy pontosan mennyit ér, nem tudják, de sejtik, hogy sokat. Annyit, amennyiből egész életüket meg tudnák újítani. A régi, szebb időkből egy roppant gazdag barátjuk is megmaradt, aki időről időre meglátogatja őket. Ezek a látogatások ugyanúgy részét jelentik méltóságuk őrzésének, mint a kínai kancsó. Egy alkalommal látogatójuk eltöri a csodavázát, amikor már elszánják magukat, hogy eladják, és arról álmodoznak, hogy árából miként emelkedhetnek vissza oda, ahonnan a történelmi nyomorúság letaszította őket. A kínai kancsó romjai és emléke fölött arról fantáziálnak, hogy miként fogja kárpótolni őket barátjuk, akinek tudnia kell, mekkora kárt okozott. És hogy a jóvátétel reményeik szerinti összegéből miként alapozzák újra az ő szintjükön nyomorúságosnak mondható életüket. De nem történik semmi: a gazdag barát egyszerűen elfelejtkezik arról, hogy mekkora kárt okozott. Az is lehet, fel sem tűnt neki, hogy e szegények utolsó kincsét semmisítette meg. Ami másnak utolsó esélyt ígérő érték, neki semmiség. Más tragédiája neki bagatell ügy.

Tóth Erzsébet kínai legyezője valamiképpen ugyanaz, mint a novella kínai kancsója. Jelképe valami nagyszabású létezőnek, a létnek, az életnek. Amit az idő összetör, és nem ad kárpótlást érte. A mi véges tragédiáink az örök idő dimenziójában jelentéktelen ügyek. Ennek a versnek egyetlen közvetlen motívuma sem idézi a Kosztolányi-novellát, mégis valamiként az a közérzet kísért benne, ami Kosztolányi egész írói-költői világát belengi. (Elvégre ő írta, hogy „ha halál nem lenne, művészet sem lenne”.) Az időnek nem számítunk, nem veheti észre, hogy elveszi tőlünk, akiket szerettünk, amiben bíztunk. Apát, anyát, szerelmet, tisztességes szívműködést. Aztán elvesz-elvisz minket is. Miközben egyre csak készülődünk az életre, az igazira, és közben kiderül, hogy az élet ez a készülődés volt. Egyebek közt a legfontosabbra, amiről a kötet legfájdalmasabb sorában Tóth Erzsébet azt írja: „nincsenek tapasztalataim a boldogságról” (Lesz egy reggel). Ez is egy olyan vers, amit talán nem mutatott meg édesanyjának…

Leginkább erről a hiányról szól Tóth Erzsébet kötete, egy hiányzó érzés köti össze verseinek sokszor egymástól távolinak látszó világát. Ez nagyon valóságos, konkrét témákban mutatkozik meg: költészetének tárgyai tudatosan és sokszor sokkolóan köznapiak. Újsághírek, vírusveszély, a technika csodás új eszközeinek a hazugság (vagyis az elnyomás) szolgálatába állítása, a megelőző napok kimerültsége okán átaludt karácsonyi vacsora. Vagy éppen az a szörnyű üresség, amikor egy ismeretlen zsarnok le akar részegedni az emberben. Ezek a témák nem egyszerűen hétköznapiak, néha ugyan azok is, de fontosabb, hogy Tóth Erzsébet költészetbe emelt közérzete egyúttal köz-érzet: bárki által átélhető és többnyire át is élt helyzetek. Sorolhatók tovább is: betegségek, elvesztett vagy elveszőben lévő szülők, elemi fájdalmak, a magány, ami az irodalomban már sok százados közhelynek számít, mégsem az, csak annyira, ahogyan minden élet és halál is közhely, hiszen elmúlunk mindannyian, de nekünk az az egyetlen életünk és halálunk. Nem közhely, hanem egzisztenciális egyediség, más a mi időnk, mint az az Idő, amely úr mindenekben. Ezért mondja Tóth Erzsébet: „rengeteg órám van, pontosabban ilyen-olyan időmutató szerkezetek, csak időm van kevés” (Madárbosszú).

Tóth Erzsébet az egyik vagy talán az első költőnk, aki tüntetően él a vers publicisztikus szintjének felstilizálásával, és úgy tesz, mintha a verset szállítaná le a publicisztika közelébe – miközben azt bizonyítja, hogy a mindennapok elemi tényeinek nemcsak lehet, hanem van is metafizikai távlata. Csak éppen meg kell élni. Akik még a pártállamban nőttek fel, és abban kellett magukat megkeresniük, azok számára magától értetődött, hogy minden többet jelent, mint ami. Eget kereső szabadságvágy lehetett egy ünnepi fehér ing viseletében, egy gyertyagyújtásban, egy tétova mozdulatban, egy költeményben. „A vers kiáltvány volt, / a kiáltvány verssé olvadt” – írja Tóth Erzsébet, hogy hozzátegye: „Az utcán utolsó lélegzetével / tányér levesért koldul a szabadság” (Vér). Vagyis ezekben a versekben ugyanaz az emelkedett közéletiség jelenik meg, ami a Hidegbéke című prózakötetében is. Csak közben valahogy ez a szenvedély is mintha magára maradóban volna. Mondhatja erre a ma gyermeke, aki szerencséjére nem élte meg a kiszolgáltatottság korát, hogy ugyan, minek erről beszélni: ma korlátlanul, tét nélkül élheti a szabadságát mindenki. Csakhogy nem tudja, mi a szabadság. Ahogyan nem élheti meg a jóllakás élményét az, aki nem éhezett. Aki tudja, mit jelent vágyni a szabadságra, zavarban van, ha az utána jövőknek arról beszél, mit jelentett a szabadsághiányos élet, hiszen még abban sem lehet biztos, hogy sajnálja vagy irigyelje azokat, akiknek erről magyaráz. Az viszont így is szíven üti, hogy a szabadságba születettek oly természetesnek veszik az elnyomás hiányát, hogy nem tudják, mit jelent vágyni a szabadságra. Nincs akaratuk arra, hogy szabadok legyenek, így aztán a forradalom golyónyomait viselő házakon nincsenek ott az emlékezés zászlói. De Tóth Erzsébet le meri írni: „Ha lenne merszem felvágni az ereimet, / és biztos lehetnék benne, / hogy piros, fehér, zöld vér csöpögne onnan, / felajánlanám a zászlógyártóknak” (Hol vannak a zászlók?).

A kötetnek azonban csak egyik része ez a bátran vállalt tartalmú közéletiség. Ami egyáltalán nem szívderítő. Igazán fájdalmasak azonban a nagy elmúlás-versek. Tudjuk, hogy a magyar költészet a kezdetektől a halál közelségével jegyezte el magát, se szeri, se száma szebbnél szebb és mélyebbnél mélyebb elmúlás-verseinknek. Tóth Erzsébet is csatlakozik ehhez a vonulathoz. Szívszorítóan szépen emlékezik meg az elvesztett apáról (Nincs többé, Exit), és rettegő szeretettel ír a már elköszönőfélben lévő édesanyja közelgő búcsújáról: „Meghalok, kislányom. / Mondja Anyám köszönés helyett a telefonba. / Mi lesz velem, ha te meghalsz?” – mondja és kérdi (Emberi számítás). A saját elmúlás küszöbén megélt halálközeli élményeknek van egy köznapibb, fájóbb fajtája: mások halál­közeli­ségének „élménye”. Ezt rögzíti kivételes érzékenységgel Tóth Erzsébet nagyon idős és beteg édesanyjához való viszonyáról tűnődve, azért nem idézem, mert legszívesebben az egész verset ide írnám, azért nem teszem, mert helye lesz minden anya-verseket közreadó antológiában (Gyerekségek).

Élhetünk bármennyi függésben, de igazán csak egyetlen, megfoghatatlan zsarnoknak vagyunk kiszolgáltatva: az idő minden másnál kegyetlenebb diktátor. Elvitet végül mindenkit, stílszerűen nagy, fekete kocsikkal… De a költészet vele szemben is szabadságharc: ettől is simul mindig olyan természetesen össze Tóth Erzsébet költészetének közösségi és személyes világa. Nem jó észrevenni, hogy az idő múltával az ő generációja (a generációnk) is eljutott oda, hogy az elmúlás nemcsak a másoké, nemcsak elvont költői téma, hanem velünk lévő, napi kérdés. Az idő nem nyit vitát: marad elfogadhatatlan, legfőbb parancsának tudomásulvétele: „nem élhetek már sokáig, tudom” (Nincs válasz), de azért kis győzelmeket a vesztesek is arathatnak: „Azokban a nyarakban más volt a szatyorban, más volt az agyban / az öröklét fénye vonta be bőrömet, / és volt, ami volt, az élet ragyogott, mint az Isten” (Mindenki, aki él). És ez akkor is visszavonhatatlan, ha költőként el kell sorolnia az irodalom világából elszenvedett személyes veszteségeit, Kormos Istvántól Csoóri Sándoron át Esterházy Péterig (sokkal többek neve áll ebben a felsorolásban, csak jellemzésként emeltem ki hármójukat): „velük éltem, velük voltam fiatal és öreg” – mondja (Ha még élek). Így nem is kell súlyosabb egészségi gond ahhoz, hogy nehezebben viselhető hőségnapokon felmerüljön a kérdés: „próbálgatod-e olykor a halált? / hogy elég kemény lesz-e a koporsó neked?” (Te mit csinálsz ilyen napokon?), vagy ártatlanul ábrázoljon „betegutakat”.

Ilyen korban élünk, saját életünket és az emberiség mai korszakát tekintve is. Tóth Erzsébet gyermekkori vidék-, azaz ebben az összefüggésben természetélménye is rendre ezt súgja. Amikor azt kérdezi, hogy „el tudod képzelni az ember nélküli Földet? / a magukra hagyott égtájakat?” (Borsóevők), akkor érezhetjük, hogy a kérdésbe rejtett szorongás mögött egyszerre van ott a nélkülünk is tovább keringő Föld további útjára való kíváncsiság és a mai útján veszte felé törtető emberiség sorsa miatti aggodalom.

Hiteles beszámoló ez a kötet a tágabb értelemben vett ezredforduló közérzetéről, sok-sok költői telitalálattal, maradandó versekkel. Amennyi rosszról tudósít, annyi jót lehet róla mondani. Tóth Erzsébet megerősít minket Füst Milán (a kötetben is idézett) igazában: „A költőt nem kritizálni kell, hanem szeretni.” Ezért aztán olykor felhívom Tóth Erzsit telefonon. Vagy ő hív fel engem.

(Nap, 2021)