Bartusz-Dobosi László: Csengey Dénes

„Ha a vizsgált életművet esztétikai értelemben igyekszünk értékelni, megállapíthatjuk, hogy ez a kialakulóban lévő és saját korlátait feszegető textuális univerzum a felívelési korszakának elején törik ketté. Nem jut el a kiteljesedésig” – írja Bartusz-Dobosi László a Csengey Dénesről szóló monográfia Összegzés című fejezetében. Ha egy monográfus az általa kiválasztott – immáron elhunyt – alkotó teljesítményéről ilyesmit fogalmaz meg, akkor ezzel azt jelzi, hogy van valami egyéb szempont, ami miatt a monográfia főhőse mégis figyelmet érdemel. Nyilvánvaló, hogy Csengey Dénes esetében is erről van szó: a viszonylagosan sovány életmű ellenére maga a személyiség olyannyira ikonikus alakja közelmúltunk történelmének, hogy hiba lenne, ha nem foglakoznánk irodalmi életművével is kiemelten. Bartusz-Dobosi László ennek megfelelően megkülönböztetett figyelemmel írta meg Csengey Dénesről a könyvét, amely mindenképpen hiánypótló, még akkor is az, ha néhány tárgyi tévedés csökkenti annak értékét.

Bartusz-Dobosi termékeny szerző, az elmúlt húsz évben számos értékes kötettel gazdagította irodalomtörténet-írásunkat. Monográfiát is írt már, nem is egyet, a Kalász Mártonról készült könyvének igen jó volt a kritikai visszhangja. Amikor legújabb munkáját értékeljük, nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy most sokkal nehezebb dolga volt, mint például Kalász Márton esetében. Míg Kalásznál egy visszahúzódó, „csendesebb” szerző nagyszabású és érzékeny értelmezést igénylő költői életművéről beszélhetünk, addig az aktuálisan kiválasztott szerző személye, személyiségének súlya és sokrétűsége élesen válik el a megalkotott irodalmi korpusztól.

Mindezért alapjában két szempont van jelen Bartusz-Dobosi munkájában. Egyrészt igyekszik a lehető legteljesebb háttérképet adni a korszakhoz, amelyben Csengey íróként és politikusként tudatosult, másrészt az írói életmű elemzése mellett – és olykor helyett – szándékában áll bemutatni azt a személyt, közösségben gondolkodó és közösséget formáló egyéniséget, aki a magyar történelem kiemelt korszakában társadalomformáló politikus lett, és mint ilyen, egyértelműen beírta nevét hazánk képzeletbeli nagykönyvébe.

Hangsúlyozni kívánom, hogy Bartusz-Dobosi vállalkozása tiszteletre méltó és heroikus, akkor is az, ha az eredményben találunk hiányosságokat.

Csengey Dénes személyét, egyéniségét – köszönhetően a megidézett visszaemlékezéseknek – jól jeleníti meg a monográfus. A lelkesült, romantikus alkatú forradalmár – aki maga Csengey Dénes – fel-feltűnik e könyv hasábjain, és ez mindenképpen erény. Az irodalmi művek elemzésében is, vagy a Cseh Tamással készült dalok, versek értékelésében, és pláne az esszék szemrevételezésében is jólesően érzékeljük a művek mögött jelen levő, hitre és jobb világra vágyó, örökké felgyűrt ujjú fehér ingben megjelenő homo politicust, aki ennek a könyvnek és – bizonyos értelemben – az egész rendszerváltásnak a hőse. A monográfia minden mondatából, minden sorából azt érezheti az olvasó, hogy a töredékesre sikerült irodalmi korpusz jelentőségét valóban az adja meg, hogy kinek a munkájáról, életművéről beszélünk, hogy ebben az esetben maga az életmű ténylegesen eggyé vált az életművet megalkotó személy életével, közösségi, illetve a poliszban betöltött szerepével.

Ugyanakkor a háttérrajz némi kívánnivalót hagy maga után.

Rendkívül sok bizonytalanság van a monográfiában a nyolcvanas évek értékelése, értelmezése szempontjából. Tárgyi tévedést is találunk, ezt mindenképpen korrigálnunk kell.

A monográfia 75. oldalán azt írja Bartusz-Dobosi, hogy a fiatal írók szervezetének csak 1985-től József Attila Kör a neve. Ez pontatlan. A monográfus általában is keveri a „FIJAK”, valamint a „JAK” elnevezéseket. A 77. oldalon azt írja, hogy „1981-ben odáig fajul a helyzet a fiatal írók és a hivatalos politikai elit között, hogy a kör működését márciusban ideiglenesen felfüggesztik”. Pontosítok: betiltják.

Nézzük tehát a tényeket: a „FIJAK”, vagyis a „Fiatal Írók József Attila Köre” 1981-ben megszűnik, és helyette alakul meg a következő évben, a szervezet pécsi tanácskozásán a „JAK”, amely hivatalosan az akkori Magyar Írószövetség József Attila Köreként létezik attól kezdve.

Jómagam friss tagként jelen lehettem azon a bizonyos pécsi összejövetelen, ahol aláírtunk egy nyilatkozatot, amelyben mintegy „demokratikus” módon létrehozzuk a fiatal irodalom azóta végképpen megszűnt egyesületét. Tehát a József Attila Kör 1982-ben alakult meg. Sőt, a megalakulása évében már „JAK-füzetek” néven meg is jelennek könyvsorozatának első darabjai, többek között az új költői nemzedék vagy inkább nemzedékek törekvéseit bemutató Ver/s/ziók antológia. 1982 ilyen értelemben határkő a fiatal irodalom, vagyis a JAK életében, ami azt is jelenti, hogy a FIJAK ekkor már nem létezik.

Ugyanakkor 1983-ban betiltják a Mozgó Világot. Ez a politikai-társadalmi háttér szempontjából is nagyon fontos. És a betiltással együtt egy évre leáll a JAK-füzetek publikálása is, ez is fontos tény, és ez is kimaradt. 1984-ben indulhatnak újra a Füzetek. Az általam jegyzett Önéletrajzi kísérletek című kötet már a 10. lesz a sorban, még 1984-ben, vagyis a politikai hatalom próbál engedményt tenni a fiatal írók felé.

Fontos szólni még arról, ha társadalmi-politikai háttérről beszélünk, hogy nem elég csak az 1986-os Tiszatáj-ügyet megemlíteni. A Mozgó Világ 1983-as betiltása után 1984-ben az Új Forrás októberi számát is bezúzzák, amelyben Nagy Gáspár verse, az Öröknyár megjelenik!

A nyolcvanas évek atmoszféráját ez az elképesztő botrány még a Tiszatáj-ügynél is jobben jellemzi. Az Új Forrásból Sárándi József versszerkesztőt ekkor, ezek után rúgják ki, Payer István főszerkesztő pedig néhány héten belül meghal – szívrohamban. Az ő halála egyértelműen összefügg az Új Forrás ellen indult politikai támadással.

Ekkor a politikai elit, a kommunista vezetés őrjöngött – nem túlzás a kifejezés – az irodalmi világ bizonyos szelete ellen, mert Nagy Gáspár a versében arra a Nagy Imrére utalt, akinek a neve tabu volt: Kádár előtt ki sem lehetett mondani. Kár, hogy erről nem írt a monográfus.

Zajlik tehát a Mozgó Világ-ügy, az Új Forrás-ügy, közben pedig – mégis – folytatódik a JAK-füzetek megjelenése. Ez mind-mind hozzátartozik a politikai háttérhez.

A Tiszatáj-ügy, 1986-ban, hab a tortán, bár nyilvánvalóan ez is nagyon fontos.

Mindezeken túl kiemelten fontos lenne, ha háttérről beszélünk, annak az elemzése, miért is írt levelet Csengey „az avantgarde tagjaihoz és híveihez, Párizsba”, és mikor is tette ezt. Bartusz-Dobosi megemlíti a levelet, de annak a hátterét nem elemzi, pedig ez is lényeges.

Ha érteni akarjuk Csengey helyzetét, a társadalmi és politikai hátteret, valamint a kor „kanonizációs” problémáját, akkor ezzel a „miért?” kérdéssel foglalkozni kellett volna. A „miért?”-re adandó válaszhoz azt is tudni kellene, hogyan lehetséges az, hogy a kor nagyszabású és teljességre törekvő, nemzedékeken átívelő antológiája éppen egy olyan versgyűjtemény, amely alcímében a „formák és kísérletek a legújabb magyar lírában” megjelölést használja. Erről a kérdésről sem esik szó Bartusz-Dobosi monográfiájában, pedig alapvető.

Csengey ugyanis, amikor a saját álláspontját, közösségformáló akaratát, valamint a monográfiában sokat emlegetett Németh László nevével fémjelzett hagyományt kívánja képviselni, valamint az irodalmat mint politikai gesztust képzeli el, ebben az esetben a „művészetközpontú”, „l’art pour l’art” gondolkodással is vitába száll – éppen azért száll vitába pont ezzel az irányzattal, mert a korszakban, tehát a nyolcvanas években az új kanonizációs elképzelések számára az egyik igazi központ valójában az akkori Magyar Műhely volt, Párizsban.

Kétségtelen ugyanakkor, hogy a Magyar Műhely akkori központi szerepe – ami az újabb irodalmi és művészeti törekvéseket illeti – az 1985-ös kalocsai Schöffer-szeminárium – másképpen meghatározva: Magyar Műhely Találkozó – után meggyengült. A rendezvényen megjelenő Esterházy Péterrel ugyanis látványosan összeveszett a Műhely szerkesztősége, pontosabban az egyik szerkesztő, Nagy Pál, így a magát progresszívnek gondoló irodalom és művészet látványosan kettévált: avantgárd és posztmodern csoportra.

Ennek – az avantgárdra gyakorolt negatív – hatása csak a rendszerváltás után lett egyértelmű. Akkor, amikor kiderült, hogy az irodalmi életet átalakító Soros-alapítvány az „újkonzervatívokat”, másképpen szólva, a „posztmoderneket” támogatja, a Magyar Műhelyt és annak vonzáskörét egy fillérrel sem. Erről – a Soros-alapítványnak az avantgárddal szembeni negatív hozzáállásáról – már nem feltétlenül kell írnia a Csengey Dénest bemutató monográfiának, de ha „kanonizációs kérdésről” beszélünk, ahogy a monográfus azt teszi, akkor éppen az említett levél kapcsán utalni lehetett volna arra, hogyan is alakította át egy alapítvány – vagyis a pénz – az évek során a „szakmai” értékítéletünket.

A nyolcvanas években meghatározó és valódi kanonizációs szerepet képviselő avantgárd kört tehát, különösen, mert maga Csengey is megszólította ezt a kört levélben, említeni illett volna.

Ahogy mondtam, nagyszabású, heroikus vállalkozás Csengey Dénesről írodalmi monográfiát írni. A háttér elemzése lehetett volna alaposabb, hogy jobban megértsük magát a kort, amelyben egy őszinte, tiszta lelkű fiatalember úgy lett meghatározó jelentőségű politikussá, hogy akár jelentős íróvá is kinőhette volna magát.

„Mást dobott a kocka”, ahogy manapság mondani szokták.

Becsültem, személy szerint is sokra tartottam Csengey Dénest. Jóval a rendszerváltás előtt tagja lettem az MDF-nek, éppen az ő ajánlásával. Emlékszem arra is, ahogy egy alkalommal Keszthelyen sétálunk le a Balaton-partra, és számomra ismeretlen Cseh Tamás-dalokat énekel-dünnyög séta közben. Valóban romantikus forradalmár, akinek az arcán mindig volt valami megnyugtató, jókedvű mosoly. Ennek a mosolygós, tiszta lelkű embernek az arcképét Bartusz-Dobosi monográfiája szépen mutatja meg – ez ennek a könyvnek az igen komoly értéke is egyben.

(MMA, 2020)