Sarusi Mihály: Életszomj

Roppant izgalmas módját választotta a múltidézésnek Sarusi Mihály: levélemlékein keresztül lopja vissza az olvasót a hatvanas évek sajátos hangulatú világába. A küldemények szerzői családtagok, barátok, hölgyismerősök, iskolatársak, katonabajtársak, de előkerül néhány hivatalos helyről származó írás is.

A mű különlegességét az adja, hogy párhuzamosan futó szövegeket olvashatunk, hiszen az eredeti levélbe betoldva találkozunk a szerző megjegyzéseivel, az érintett téma tágabb bemutatásával, az esetleges következményekre való utalásokkal. Nem minden esetben kerül elénk az irományok teljes szövege, de tartalmi eligazítást így is kap az olvasó.

Az első levelek, képeslapok keletkezésekor Sarusi Mihály még szabadságvágyó gimnáziumi diák. A levelezésben érintett fiatalokban a lezserség és a kötelességtudat verseng egymással: a tudásszomj természetes kiegészítője a bulizás, a csajozás, és persze nem maradhat ki a foci sem. De a szövegbéli utalásokból kiderül, hogy a kor tisztítótüze hamar megérintette ezt a korosztályt is. Ugyanakkor a megélt hétköznapok őszinte és közvetlen bemutatása révén szociografikus pontosságú képet kaphatunk a hatvanas évek elejének kádári világáról, a benne élők szemléletéről, hozzáállásáról – különösen a vidéken élők helyzetéről.

Amellett, hogy a levelekben érthető módon különleges hangsúlyt kapnak a magánéleti és családi gondok, problémák, finom árnyalatokban beleláthatunk, belekóstolhatunk az évtized sorskérdéseibe, a gulyáskommunizmus éveinek magyar valóságába, a keleti blokk sajátos életformájába, életstílusába. Mindezt kíméletlen őszinteséggel, a szembenézés igényével teszi a szerző – miként azt maga is megfogalmazza a könyv borítóján olvasható ajánlásban: a kötet „nemzedékemről mutat föl őszinte összegzést (nem ritkán szabad szájú, nyers hangon fogalmazott, keresetlen szavakkal papírra rótt képet) arról, milyenek is voltunk jó fél évszázada azokban az útkereső, nemcsak számunkra oly fontos hatvanas években. Mellébeszélés, toldás-foldás, forrókása-kerülgetés, köntörfalazás nélkül.”

Ha csak a családtörténeti oldalát nézzük a műnek, már az is rendkívül színes és mozgalmas, fordulatokkal teli. Sarusi valóban ködösítés nélkül nyúl a legszemélyesebb részletekhez is. Megható a korán elveszített – de az életsors későbbi pontjain is sokszor megidézett – édesanyához fűződő viszonya. Ugyanakkor kertelés nélkül tárja fel azt a furcsa kapcsolatot, ami az apa és a család többi tagja között alakult ki. (Az apa megbocsáthatatlan tette, hogy bár gondosan ápolta halálosan beteg hitvesét, mégsem maradt teljes szívvel mellette, új társat talált, erősen rányomta bélyegét a család életére.) A testvérekkel – illetve az apával és annak új párjával – folytatott levelezés ezt a traumát is kendőzetlen őszinteséggel ábrázolja.

A sors különös kegyetlensége, hogy a szerző édesanyja halálakor katonaként szolgált, s még a temetésről szóló táviratot sem kapta kézhez. Nem csoda, hogy minden érzéke lázadt, s hogy hamarosan elege lett a hadsereg lelket nyomorító merevségéből, és megszökött a kaszárnyából. (A sors fura fintora, hogy elfogását követően a Petőfi laktanyában egy utcabeli ismerőse lett az őrzője.)

Amellett, hogy folyamatosan nyomon követhetjük az édesapa és a testvérek sorsának alakulását – különösen húgához fűzi eltéphetetlen szeretet –, a baráti levelezések révén betekintést nyerünk a korabeli fiatalok mindennapi életébe is.

Akadnak laza, vidám eseményekről tudósító híradások, hangulatos pillanatképek villannak a gimi­bá­lokról, sörözésekről, koncertekről, focimeccsekről. De szó esik az ábrándokról, kísértésekről, rivalizálásokról, kibicsakló szerelmi kapcsolatokról is. A hatvanas évek valósága a fiatalok szemével láttatva.

Eltérő világok, eltérő reakciók. Láthatjuk a helyét nem találó (a teológiát otthagyó) barátot, aki olyannyira nem bírja elviselni az álarcot öltő kádári rendszer álságos voltát, hogy disszidál – hogy aztán egy autóbalesetben rövidesen életét veszítse. Vele szemben fölbukkannak azok a figurák is, akik megtalálni vélik helyüket a gulyáskommunizmus bőségtálja mellett, s akik a rendszer kiszolgálói (talpnyalói) lesznek, pozíciót szereznek – s közben akár besúgóként, spicliként, beépített ügynökként használják fel a társaiktól szerzett információkat.

Láthatunk leamortizálódó haveri kapcsolatokat, és nyomon követhetünk örök életű – egymást mindenben és mindenkor segíteni kész – barátságokat is. És persze a szerelmeket.

A viharos ifjúság korában egymást váltják a rövid élettartamú, hirtelen fellángolások, sorjáznak a kitartóan levelezni vágyó lányok nevei (pl. egy vonaton meglátott szépség, aki nyolcoldalas levelekkel ostromolja az akkor még pályáját kereső szerzőt), de berobbannak mély érzelmi háttérrel induló kapcsolatok is. Köztük egynek majdnem tragikus vége lett. A debreceni kollégium 2. emeleti ablakából lépett ki a bohó ifjú – kockára téve mindent. (S ezzel persze az állambiztonsági szervek figyelmét is magára irányította, mert az esemény november 4-én történt, ami az ’56-os szovjet beavatkozás évfordulója.) Lám, mekkora vihart tud kavarni egy női szájból elhangzó – szerencsétlenül megfogalmazott – mondat.

Egy rendkívül fordulatos – mondhatni, regényes – élet epizódjai tárulnak az olvasó elé. Ha csak azt soroljuk föl, mi mindennel foglalkozott Sarusi Mihály, máris belátható: nem lehetett unalmas az élete.

Persze akadtak bosszúságok – például a sikertelen felvételi (illetve eredményes, de hely hiányában mégis el lett utasítva). De ez is csak tovább színezte a történetet, hisz így válhatott belőle kiváló hölgyfodrász. Dolgozott a közművelődésben is. Matróz is volt fél évig a Dunán. Útlevelet nem kapott, tengerre nem mehetett, így ebből a hajóból is kiszállt, hogy aztán újságíró és író legyen.

Mindeközben látjuk a Honvéd Kórház elmeosztályán ápolt szökött katonaként, majd az öngyilkossági kísérlet után talpig gipszben fekvő ápoltként, hogy aztán elolvassuk egy halálból megmentett asszony levelét, aki az életét köszönheti neki mint véradójának.

Feltárulnak megrázó, szívsajdító pillanatok, és megörökítődnek nevetésre ingerlő vidámságok is. Találkozhatunk például az Arad közeli Kisiratosról származó apai nagyszülőkkel, akik – lám, ismét egy regényes fordulat – egyazon napon haltak meg. De olvashatunk egy csacska ötletről is, amikor a szerző csibészkedésből a barátja esküvőjére egy csabai fodrászlány fürdőruhás fényképét küldi el „Mindig visszavárlak: Zsuzsa” felirattal.

Összességében egy rendkívül élvezetes, olvasmányos anyagot gyűjtött össze Sarusi Mihály. 1961 és 1971 között keletkezett levelek segítségével tárja fel, „hogyan élt, miként gondolkodott, mit érzett, mire vágyott, mitől tartott, miről ábrándozott, miben reménykedett eme évtizedünk ifjúsága”. A saját emlékeit is ébresztgeti ezekkel a levelekkel, de alapvetően mégis az adja az alaphangot, ahogy a barátok, ismerősök – tehát az átlagpolgárok – akkor látták a világot.

(Kortárs, 2021)