Bíró Tímea: Hosszú

Bíró Tímea nem szakadt el A pusztítás reggeleitől, amelyben gyerekkori traumákat állított középpontba, többek között azt, ahogyan a lírai én szembesül édesanyja halálával. Második könyve, a Hosszú nem „hagyományos” verseskötet, már ami a formáját és felépítését illeti: sokkal inkább hasonlít egy albumra, és ez tematikáját tekintve remekül illik is hozzá. Az összefüggő, gördülékeny versfolyamot képező, de különálló szövegek – amelyek önállóan kevésbé lennének értelmezhetőek – ugyanis egy olyan idős asszony utolsó heteit, napjait mutatják be lánya szemszögéből, aki már régóta súlyos betegen, leukémiásan éli mindennapjait, és folyamatos ellátásra, ápolásra szorul. A címnek tehát időbeli vonatkozása van, a hosszú szenvedésre utal, arra az útra, amit be kell járnunk ahhoz, hogy meghalhassunk – vagy akár kivetíthető a már leélt, hosszú életre is, de a versek inkább az előbbi értelmezést támasztják alá –, illetve a forma szempontjából is beszédes, hiszen a szöveg egy hosszúversre emlékeztet.

Az oldalakat, verseket fotók színesítik (Szerda Zsófia illusztrációi), amelyek legtöbbször lovakat ábrázolnak, és ez a motívum a szövegekben is fontos szerepet kap. Az állat méltósága, fenségessége erőt, tartást és szabadságot sugall, ezekkel a tulajdonságaival pedig ellenpólust képez a szövegekben, és még inkább középpontba állítja a haldokló, magatehetetlen embert: „porcelán vagy ami felemeléskor törik el”. Ugyanakkor a ló a halál jelképe is – gondoljunk csak Ady költészetére –, és végigkíséri a versbeszélőt az eseményeken: hol párnával a hátán várja, hogy felüljenek rá, hol mozdulatlanul ácsorog a viharban. A kötet kialakításának köszönhetően tehát valóban olyan érzésünk lehet, mintha egy családi (fénykép)albumot lapozgatnánk, amely megőrzi az eltávozottak emlékeit a gyerekeknek, unokáknak.

A versek a test és az emberi szervek működésére, összeomlására fókuszálnak leginkább, párhuzamba állítva azokat a leghétköznapibb tevékenységekkel („hónapok óta kanalazom belőled a rossz sejteket”), és keverve az esztétikai minőségeket, a szemet gyönyörködtetőt az undort keltővel: „mint a kagylóból kibújt gyöngyszem / úgy csillog a genny a bőrödön”. A mama életének színtere, a ház részei metaforikusan képezik le a haldokló testet: „nehezen követi a rángatózásokat a szív zsúfolt előszoba a tested / képtelenség kitárni az ablakokat időzített bomba minden szerv”. Az egyes szám első személyű lírai énben megállíthatatlanul kavarognak az érzések. Természetesen mindent megtenne azért, hogy könnyebbé tegye anyja utolsó napjait, és enyhíthessen a szenvedésein, ugyanakkor hatalmas teher nehezedik a vállára és emészti fel, hiszen a világból a testi fájdalmon kívül szinte semmit sem érzékelő idős asszony (nem hall és alig lát) gondozása kizárólag rá hárul, és bármennyire is kegyetlennek és elítélendőnek tűnik, időnként azt kívánja, bár vége lenne már a küzdelemnek, ha úgy sincs remény állapotának javulására, és az asszony is megszabadulna szenvedéseitől. A várakozás a legidegőrlőbb: várni otthon vagy a kórház folyosóján, hogy jobb vagy rosszabb legyen, de valami történjen.

Senki sem tudná megmondani, a haldoklónak vagy hozzátartozójának nehezebbek-e ezek a mindennapok, hiszen utóbbi közvetlen közelről nézi végig szerette leépülését, azt, hogy „a húsig elkopott bőr mindenhogy fáj”. Azon mereng, hogy „tele van a nevetéseddel a kert / tele van a nyögéseiddel a ház”, vagyis már sosem lesz a korábbi önmaga, a kertben tevékenykedő, dolgos, energikus asszony, hiszen a lakáson belül sem tud segítség nélkül mozogni, ne adj’ isten megvédeni magát: „az ágy mellé készítettem a baltát arra az esetre ha nem aludnék a házban de / elfelejtettem hogy nincs benned annyi erő hogy belevágd valakinek a lábába”. Test, lélek és szellem hármasa megbomlik: egyedül a test van még jelen és funkcionál, de csak vegetál, a lélek és a szellem már ki tudja, merre bolyonganak. Az édesanya gondolatai, érzései teljes mértékben rejtve maradnak előttünk, a versek nem utalnak arra, hogy lányával bármilyen módon kommunikálni próbálna.

Amikor az embernek már semmi „dolga” nincs azon kívül, hogy feküdjön, mert az élethez szükséges táplálékot sem képes önállóan bevinni a szervezetébe, felértékelődik és árulkodóvá válik a körülötte lévő nyugalom: „adnék nektek csöndet hogy meghalljátok / mennyire fölösleges dolgokról beszéltek”. Ez a nyugalom pedig a magánnyal is együtt jár, a régi ismerősök, barátok elmaradozásával, akik már vagy meghaltak, vagy a legnagyobb szükségben fordulnak el az embertől, mert „attól félnek megfertőzöd őket telefonon / se hívnak mintha a betegség átkúszhatna a készüléken”. A haldokló kiszolgáltatottságát a lírai én többször állítja párhuzamba a csecsemőkével, vagyis épp az élet másik „végpontjával”, a kezdetével: „olyan mint egy törékeny csecsemő aki háromóránként / felébred de evés helyett félrenyel és jobb napokon félrebeszél”.

Bíró Tímea sorai hol a természet vagy a tárgyak legapróbb rezzenéseit örökítik meg, hol lendületesen vágtatnak, kizárólag a betegség lefolyására fókuszálva, például a kórházba kerülésekkor. A természeti jelenségeket vagy a táj részeit a közelgő halál jeleiként azonosítja a lírai én: „a hullámok kiéhezett balták várjuk a legélesebbet”, „szemeidből madarak / röppennek föl”, „tárcsázom a mentőt nincs vizelet túladagolódott a mamában az apály”. Gyakran él a soráthajlásokkal, melyek eltolják a szavak vonatkozási pontját: „a házakat míg a család földet szór a koporsóra leakasztják a kampóról / a sonkát és sose érnek haza időben…” Többször felmerül a kórházhoz hasonló hivatalos közegekben a kétnyelvűség problémája. „Ilyenkor elfelejtem a szerbet” – mondja a versbeszélő, mikor édesanyja élet-halál közt lebeg, majd amikor betegápolási pénzhez szeretnének jutni, hiszen hiába dolgozta végig az életét, a nyugdíj kevés, és „sokba kerül hogy kitoloncolódik belőle az élet”: „szabadkozom hogy a mama tudott szerbül de most magyarul sem ért”. Az egyetlen dolog, amire emlékszik, az a neve – a kötet végéhez közeledve egyre többször merül fel a név mint motívum, hiszen a halállal ez is megszűnik, és vele az identitás.

Mindannyiunkban számos kérdés vetődik fel életünk során a halállal kapcsolatban, közeledve hozzá pedig – életkorunkból vagy egészségi állapotunkból adódóan – általában még inkább felerősödnek félelmeink. A szerző nem oszlatja el ezeket a félelmeket – aki erre számít, annak valószínűleg nem ez a könyv a legmegfelelőbb választás –, nem kapunk megnyugtató, idilli víziókat és eszmefuttatásokat a békés álomba szenderülésre vagy az örök életre vonatkozóan. A nyers valóságot ábrázolja közhelyektől és sallangoktól mentesen, a lecsupaszított, nőiségétől megfosztott embert, aki „a kórházban bámulja a plafont mágnesként húzná / magához a mennyországot”, és már csak árnyéka egykori önmagának. A Hosszú versei formailag letisztultak, nélkülöznek mindenféle írásjelet, mégis emiatt a zaklatottság érződik belőlük: mintha a versbeszélőnek egy utolsó nagy levegővétellel kellene gyorsan végigmondania monológját, hiszen tudja, az úgyis elfogy a végére.

(Forum, 2020)