Debreczeny György: Három menetben, kollázs nélkül

Míg Debreczeny előző kötete, az Ezen a szép napon (2019) Thomas Bernhard-parafrázisokból és -palimpszesztekből építkező breviárium, Három menetben, kollázs nélkül című 2020-as versesköte­tében mintha épp a visszáját igyekezne létrehozni korábbi alkotásainak: elvileg távol tartja magát a reflektált költői megszólalásmódoktól, miként a – József Attila, Tolnai Ottó, Tandori Dezső, Ladik Katalin, Hajnal Éva és mások versei nyomán – kollázsolt versek világától és beszédmódjától is. Ugyanakkor erőteljesen (ön)reflexív és (ön)ironikus versírói attitűd, ahogy Debreczeny György utóbbi verseskötetében ennek a lírikusi magatartásnak hangot és formád ad, hiszen a „menet” mint köznyelvi, sőt, a szlengben is jelentéses kifejezés megjelenése a poétikai fogalmak és megnevezések (versciklus, versbeszéd etc.) helyén eleve költőietlenné teszi megszólalásmódját. Ha pedig még e kötet utáni versírására is kiterjed a figyelmünk, akkor – a hagyományos értelemben vett költészetet és versbeszédet helyettesítő – félreolvasásaira figyelhetünk fel, amelyekkel az (ön)gúny és -paródia egyfajta költészet alatti változatát képviseli napjaink lírájában: egy rosszul működő világ jelenségeinek hibás és rontott nyelvű leképezését. Például: „az irodalom gyalázatos szövevény” a „hálózatos” helyett (félreolvasások 172.). Lehet, hogy egyszer majd stílus és műfaj lesz belőle (mint Tandori, Parti Nagy vagy Háy rontott szövegei; mint a limerick, a bökvers vagy a csasztuska).

Mindeközben mégis reflexív magatartás szervezi Debreczeny György költői univerzumát: a világ jelenségeire történő rákérdezés egyszer kreatív, újraalkotó, máskor ironikus, távolságtartó attitűdje. Olvassa és félreolvassa a körülötte tapasztalt intellektuális, elvont és metaforikus nyelven kifejezett világértéseket (a távolságtartás szándéka ellenére: feladatként vagy véletlenül „talál rá”, egyszerűen „belebotlik” Kassák, Proust, Akutagava, Bulgakov és mások szövegeibe), ugyanakkor nagyon is konkrét, röghöz kötött, sőt banális jelenségeket tematizál, például az el fogok kezdeni írni egy verset vagy a miért nem lettem sakkvilágbajnok? című szövegeiben. Az előbbi a klasszikus értelemben vett, az ünne­pélyesség és emelkedettség nyelvi regisztereit működtető ars poeticák/vallomásversek groteszk mása, cyber-kori maradványa, ahol az alkotói „folyamat / minden egyes állomásáról” a közösségi oldalakon „és mindenütt az égvilágon” számol be a lírai alany. A miért nem lettem sakkvilágbajnok? pedig a jelentés (a történet – mondanám, ha a szövegalkotás epikai regiszterei nem csak nyomaikban lennének észlelhetők Debreczeny költészetében) negatívját tárja elénk: a „hogyan lettem író”-féle banális írói vallomás helyett a „miért nem lettem sakk-világbajnok” idézőjeles történetét; közben a lírai alany iróniája mögül a gulyáskommunizmusnak nevezett – egyszerre tekintélyuralmi és lagymatag – társadalmi rend antropomorfizált (hivatalnokok, osztályfőnök, Kádár elvtárs etc.) alakjai és lekicsinylő nevetésük válnak láthatóvá/hallatszik ki: „a kerületi úttörő bajokságokon hol első voltam / hol második ha a mester fia tönkrevert”. Aztán a pártállami mechanizmusok, a büntetés szigora is jelentés nélkülivé válik az idők folyamán („osztálytársaimmal meglógtunk a felvonulásról / osztályfőnöki intőt vagy rovót kaptunk / megvan még valahol az ellenőrzőm”), miként a rendszer kitüntetései és eredményei is elértéktelenednek, talmi értékűvé lesznek: „és kaptam érmeket / a gyerekeim játszottak velük kiskorukban”. Persze mindemellett torokszorítóan keserű világértés bontakozik ki a versbeszéd iróniája, groteszk valóságképe mögül: a mindent, még a gyermekversenyeket is átható hazugság, torz önkép és ideológia jelenléte, amitől menekülési utat – sajátos módon – a kivonulás extrém lehetőségei teremtenek: a lírai alany a szociális értelemben igaz helyett az irodalmi mű nyújtotta metaforikusan igaz világát választja: „elmentem dolgozni tizenhatévesen / a pestkörnyéki pszichiátriára / erről maga a szerző sem tudott lebeszélni” (feltehetően az Aranyketrec [1967] írójára, Benedek Istvánra vonatkozik az utalás).

„egyszer majd el fogok kezdeni / írni egy verset / elkezdem / aztán majd egyszer folytatom / míg végül / egyszer-kétszer / vagy még többször befejezem” (el fogok kezdeni írni egy verset) – hangzanak a lírai alany kötetnyitó versmondatai, amelyeknek fényében a menetnek nevezett fejezetek e próbálkozások és újrakezdések sorozataiként értelmezhetők. A 2. menetben az első rész terjedelmesebb és hagyományosabb jellegű – van közöttük szabályos szonett is, sőt: kisebb versciklusok, mint a talált versek és a hódolat Proustnak – versformáihoz és műfajaihoz (vallomásversek, elégiák, episztolák, pa­limp­szesztek) képest inkább az ötletversek, töredékek és a bagatellek (miként a szerző nevezi őket) dominálnak. Az 1. menet 12 verséhez és két – em­lített – kis ciklusához mérten a második igen ter­jedelmes, mintegy ötven oldalon át sorjáznak előttünk a versikék: ötletszerűségükkel, kicsinységükkel, töredékességükkel és poentizáltságukkal a kötetnyitó versben és az első ciklusban felvetett „vállalkozás”, a folyamatos versírás, az életvitelszerűen alkotott költészet szándákának és attitűdjének kudarcára utalnak, amit a fejezetet záró még meg sem írt vers nyomatékosít, konkretizál: „aki tegnap nem tudta elolvasni / még meg sem írt versemet / ne szomorkodjon / olvassa el ma / vagy holnap / vagy holnapután / vagy azután.”

A fejezet legtöbb verse haiku, több közülük címében is utal a forma és az általa kifejezett létforma, világértés és -felfogás mibenlétére: ötletes, csattanós, önironikus, groteszk, sőt: gúnyos (például: kérdés, karácsonyi haiku, 2016, haikumentes, megyek dolgozni, megfáradt haiku, szelíd esti kérdés, zsebhaiku). Két példa: „dolgozni megyek / futószalag mellé a / haikugyárba” (megyek dolgozni); „igen tényleg nem / keresek új konténert / sem pedig régit” (igen).

A töredéknek nevezett vagy formált (töredék főhajtások, nyugdíjasok balladája, furcsa, jó, mese etc.) versikék, a limerickek és a bagatellek a későbbi félreolvasás-sorozat (e sorok írásának idején a 180-200. sorozatnál tarthat a szerző) előzményeinek tekinthetők: a félreértett, az érthetetlen, az alogikus, a félbehagyottság állapotának humoros és nevetséges, játékos megnyilatkozásait jelentik: „Ó Velence! / Ott nyaraltam az idén. / Fejér megyében. / Igaz, ezt is csak / gondolám” (Nyaralás).

Miként a fentiben is, ötletverseinek legtöbbjében a nyelvi lelemény, a szójáték és a szándékos nyelv­rontás alakzatai képezik a csattanó vagy a humor forrását: „a lovam belefagyott / a Ladoga tóba / mehetek-e hozzád / gyalog látogatóba?” (mehetek-e gyalog).

A harmadik fejezet (3. menet) 16 szövege ismét a hagyományosabb (hosszabb) versformák kategóriájába sorolható, versnyelvük ugyanakkor nem tér el az ötletversek, töredékek lecsupaszított, szabad szövegalkotási eljárásai létrehozta nyelvtől, miként a lírai én önironikus attitűdje és megszólalásmódja is változatlan. Az öngúny tetőfoka, a végső önleszámolás szöveghelye a kötetzáró vers, a postást várom, amely egyúttal felelet is a kezdő versben felvetett lehetőségre: meg lehet-e írni a „mindent” kifejező, tökéletes verset az életmű és a kor változásait tükröző alakulásfolyamatok szövevényében?

A lírai én a pálya végén, annak lezáró szakaszában láttatja magát, de a folyamat, a költővé válás ívét a gyermekkori kezdetektől rajzolja meg – nem kis önkritikával: „akkoriban sok levelet kaptam / irodalmi folyóiratoktól / és a postás bácsi megjósolta / hogy egyszer még miniszter leszek / szerencsére nem lett igaza // és most a postást várom és a tejeskocsit / meg a kukásautót / hogy elvigye végre a szemetet.”

Nehéz a válasz. Talán: nem. Vagy: nem egészen. Nem úgy. Nem mindent. Etc.

Nem támogatott könyvek című, tízrészesre tervezett recenzió-sorozatom negyedik része. Olyan kortárs irodalmi műveket mutatok be, amelyek valamilyen oknál fogva hermeneutikai határszélre kerültek: teljesen vagy félig-meddig magánkiadásban, kis példányszámban, szerény kivitelezésben láttak napvilágot, nem szerepelnek a terjesztői hálózatok listáján, ezért nehezen jutnak el az olvasóhoz, ugyanakkor nagy kár lenne értük, és vesztesége az irodalmi közéletnek, ha teljesen visszhang nélkül maradnának. A sorozat minden egyes darabját más-más lapnál, magazinnál vagy folyóiratban teszem közzé, hogy ezáltal is bővülhessen a potenciális olvasók köre.

(AJ Téka, 2020)