Párkányi Raab Péter új albuma

Ha az ember a 20. század képzőművészetét tekinti, akkor az ugrásszerű fokozatok tűnnek elő. Ez részben adódik a történelmi fejlődés megszakítottságából és a különböző újrakezdésekből, de egy művész pályáján belül is lehetnek váltások, változások, amelyek egy sarokponthoz érve új irányt szabnak a művészi útkeresésnek. Mindig kellettek a nagy teljesítmények, amelyek hitelesítették az aktuális fordulatokat. Nálunk a hatvanas években a mellékszálakon, a periférián, az avantgárd áramlatokban kezdődött a váltás, és ez a maga módján át is formálta a képzőművészet irányultságát, de a súlyosabb, teherbíróbb, realisztikus felfogás csendesebb utat járt be, felélesztve a háttérbe szoruló hagyományokat, a valószerűbb ábrázolást. Hogy mire gondolok? Hegyi Lóránd segített ebben a vonatkozásban, amikor erről írt A modern művészet klasszicitása című fejezetben az Avantgárd és transzavantgárd című könyvében: „A klasszicitás mindig a zárt, viszonylag autonóm, mikrokozmosz-szerű vagy legalábbis afelé tendáló műalkotásban jelenik meg. Ez a zártság a műalkotás belső kohéziójának eredménye; a műalkotás mikrokozmosz-szerű teljességfelfogásának következménye. Ez együtt jár az architek­turális megszervezettség megerősödésével. A műalkotás tárgyi, érzéki-konkrét-plasztikus jellege kerül előtérbe, mégpedig úgy, hogy a tárgyi jelleg egyúttal a metaforikus jelentésvilág megtestesülése. Azaz nem egy szélesebb, tágabb, műtárgyon kívüli jelentés-összefüggés – és extenzenzív tárgyhalmaz – keretén belül értelmezhető, hanem önmagában, önmaga lekerekítettségében és teljességében. A kitágított, nem stílusértelemben használt klasszicitás azt jelenti, hogy a műalkotás önmaga érzéki-konkrét-plasztikus tárgyiságát autonóm világként tárja elénk.”

Persze, ehhez a klasszitáshoz kell a nagy teljesítmény is. Számomra ezt a klasszicitás jellegű teljesítményt Melocco Miklós életműve jelenti. Nemcsak a művek meggyőző összessége hat, hanem a tanítványi kör, a hatás az ifjabb nemzedékre. És Párkányi Raab Péter is ehhez a körhöz tartozik. Amikor a fiatal szobrászt maga mellé vette egyenrangú művésztársként a Nemzeti Színház műveinek megtervezőjeként, ez mindennél többet jelentett a pályakezdő számára. A Tímár József egészalakos portré igazolta Me­loc­co döntését, és a többi, Párkányi által megformált mű is. Az akkor már jelentős alkotásokkal gyarapodó életmű bemutatkozásra várt. Az ötvenéves művész végül Székesfehérváron, a Csók István Képtárban rendezte meg életmű jellegű kiállítását 2017–18-ban, Hanyatló-Szárnyaló címmel. Bemutatásra kerültek a grafikák, a fotógrafikák s persze a szobrok. A kiállításhoz igényes katalógus is készült, amelybe főként laudációk kerültek. A grafikák bemutatták a Múzsák sorozatot és a fénybe, a magasságba törő lovat, amelynek végső célját az országalma jelentette. A fotók két részletben láthatók, az első világiasabb témájú, a második az egyházi főbűnök sora. S végül a jelentősebb szobrok kaptak helyet.

Az újabb album méreteiben nagyobb, és terjedelmét tekintve jelentősen bővült. Feledy Balázs írt bele egy szerény, visszafogott hangú, de alapos tanulmányt. A végső konklúzió a következőképpen hangzik: „Párkányi Raab Péter élete ötven éve alatt már igen jelentős szobrászi életművet hozott létre. Munkásságának különlegessége, hogy sok szobra található külföldön is köztereken és magángyűjteményekben. Szobrai által eljutott a világ minden pontjára, valamennyi földrészre, egymástól elérő identitású, vallású és gondolkodású emberekhez és közösségekhez, Európa minden országába, valamint Kínától az USA-ig, Kanadától Szingapúrig, Ausztráliától Oroszországig. Ez a lét nyújtja számára a teljes szabadságot. Amire alkotóként vágyott, művein keresztül elérte. Útja így vezet a soha nem látott szobrok világába.”

Feledy tanulmányában felveti: általában a szobrászok későn érő típusok, de Párkányi Raab korán elérte az érettséget, már a főiskolán komoly megrendeléseket kapott, de ami még érdekesebb: külföldi pályázatokat nyert. Ő is felveti: nem mintázó, nem is faragó alkat, hanem a kettő együtt nyilvánul meg, kinetikus jellegű műveket alkot, régivágású mechanikus szerkezetekkel egészíti ki szobrait. Nekem is, másoknak is feltűntek ezek a szerkezetek, amelyek a klasszikus mintázású, megformálású alkotásokat egészítik ki. Szerintem azért, mert nincs tovább. A félelmetesen tökéletes, realista szobrok már nem fokozhatók, kellett valami oldás, valami eltérő közeg a megvalósítás számára. S bár az avantgárd nem jellemző rá, mégis van valami, amit átvett. Az analitikus gondolkodást. Művei sokszor torzók, részek, gyakran – bizonyos ponton – meghasadnak, sejtelmessé, álomszerűvé válnak. Tóth Norbert, a fehérvári kiállítás kurátora „szakrális realizmusnak” nevezte stílusát, én inkább „újklasszicistának”. Szerintem vigyáznia kellene. A szépség és harmónia, amely szobraiból árad, ezáltal veszít teljességéből, és egy mechanikus dimenzióba tereli a fantáziát. Az a belső érték, amiről korábban Hegyi Lóránd beszélt, elhalványul vagy bagatellizálódik. A fragmentalitás vállalható, ez a gépiesség már kevésbé. Julien Jean Offray de Le Mettrie (1709–1751) gépember-utópiája (L’homme machine) szerintem ma már időszerűtlen, és inkább komikus, mint kritikus jelenség. Bátran maradhatna a Rítus kettősének, emberpárjának színvonalán, az antropológiai teljesség ebben az esetben gépek nélkül is lenyűgöző.

Az album terjedelmes korpusza persze sok mindenre jó. A műveket részletesebben tudja bemutatni, több nézetből, a plasztikai szépség egy kéztartásban, egy fejforma szemöldökívében is megszemlélhető. Ezúttal a szobrok kerültek előre – helyesen –, hisz ez adja az életmű lényegét. A grafikák és a fotóátdolgozások mintegy kiegészítik a kötetet, képet adnak a mester sokoldalúságáról.

Ugyanakkor kissé zavart, hogy oldalszám nem lévén a tagolás elmaradt, pedig tájékozódásnak erre is nagy szüksége lett volna.

Ismét kiderült – legalábbis számomra –, az a bizonyos analitikus gondolkodás sok tekintetben termékeny szempont, létrehozza a variációk sorát, amelyek gazdagítják a mű jelentésrétegeit. Itt van például a Csók című plasztika. A fragmentalitás itt teljes illúziót ad, bár az érintkező ajkak a főszereplők, s az arcrészletet egy kéz emeli magasba, mégsem zavaró ez, a tér egy titokzatos megnyilatkozása. A teremtőerő demonstrációja. A hunyt szemű angyal is csak részleteiben van jelen. A szárny töredéke, a tollak „lenyomata”, az elgondolkodó pozitúra mind az angyali jelenség titokzatos voltát sugallják, sugározzák. Az Önépítő is tisztában van a maga részleteivel, amiből majd teljes egésszé válik. A drapériákból kibomló Aszklépiosz és Hugieia görögös imitáció, amikor a márvány szilárdsága a drapéria lágy redőiben folytatódik, a test vonalait követve.

Párkányi Raab, ha jó formában van, a térben sokkal több mindent lát, mint a normál halandó. A pozíciók, a variációk szinte mindig megtalálják az optimális helyzetet, amelynek segítségével a gondolat, az ötlet, az eszme megleli a legkifejezőbb megoldást. Wehner Tibor írja Meloccóval kapcsolatban, hogy számára nemcsak a szobor, hanem a posztamens is érdekes. Hogy a kettő szorosan összetartozik. Párkányi Raab is rendkívül igényesen alakítja ki a környezetet, ez jellemző a Gulag-emlékműre is (Málenkij robot). Itt volt egy adottság: egy elbonthatatlan bunkerépület, amit bele kellett venni a kompozícióba. Azt hiszem, kevesek vállalták volna ezt a tehertételt, amit Párkányi Rabb nemcsak vállalt, hanem sikerült a súlyos mondandót légies jelenséggé változtatnia az épület és a vagonok látványos felhasználásával. A tolakvó, szenvedő tömeg, az egymásba zsúfolódott testek, a kopott ruhák, a kétségbeesett mozdulatok mind egy sokszólamú, fájdalmas kavalkáddá állnak össze, az elhurcolás, a kényszer – visszatérés nélküli – eufóriáját jelenítve meg. És végül eljutnak a nihilbe, a halálba, amikor a ruhák kiürülnek, s az üres kabátujjak, zubbonyok jelzik csak, innen a megsemmisülésbe távoztak az összezárt áldozatok. A harmóniát, az összetartozást sugalló Ister-kút szoborcsoportja is remekmű, amikor minden figurának megvan a maga jellemző mozdulata, amellyel az egész szervességét szolgálja.

István király-ábrázolásainak egyik jellemzője: a király kezében kard van, gyakran a kard és kereszt kombinációja. Azt hiszem, nem kell magyarázni, hányszor kellett és kell ma is védeni e hazát.

Szerencsére azért akadtak ünnepi pillanatok is, mint a Solti György-emlékmű, amikor az ívbe hajló test adta a legszebb példát egy zenének szentelt élet beteljesüléseként.

Ismét látjuk a szentolvasó (Rózsafüzér) felnagyított szemei közt elfekvő Jézust, a Kilenc Múzsát, a Magyar forradalmak emlékszobrát. S látjuk megdicsőülni az ’56-os lyukas zászlót, az ’56-os tüntetés örök és világszerte ismert szimbólumát. Ismét láthatjuk a Nemzetihez készült kiváló, egészalakos színészalakjait, a bőrtáskát cipelő Tímár József örökre bevésődik emlékezetünkbe, Soós Imre üde fiatalsága, paraszti mentalitása szinte átűt a formák elevenségén. S Latabár Kálmán bohócruhája sem taszító, hanem vonzó maszk, a nemzet bohóca előtt tisztelegve. Megragad Bessenyei Ferenc hevülete, Básti Lajos magához intő példája és Gobbi Hilda önmagába záródó magánya. Itt látható a Tudomány című szobor, amely egy amerikai egyetem kampu­szának dísze. S a végén említeném a szép gesztust, amikor az Áttörés című, Sopronban található szoborcsoportot közösen alkották mesterével, mentorával, Melocco Miklóssal. A michelangelói „érintő ujjak” nemcsak talákoznak szoborként, hanem össze is érnek.

Az újabb Párkányi Raab-album jól szolgálja a szobrász életművének megismertetését, ismét beengedett grafikáinak igényes csarnokába, és a szobrok világát több szempontból tárta a nézők elé. S azt hiszem, a látott kollekció meggyőzően bizonyítja (ismét), a szobrászművész nemzedékének kiemelkedő alkotója, aki lenyűgöző művekkel szolgálja a hazát. Az a mondata beteljesült, amit a következőképpen fogalmazott: „Soha nem látott szobrokat akartam létrehozni.” Szerintem ez sikerült neki. Talán ennyi elég a maradandósághoz.

(Magánkiadás, 2020)