Egy korty magyar bor V.

(Újbor) Egy novemberi délután, a múlt század utolsó évtizedében, férfitársaságunk, lelkes borkedvelő patrióták, remek hangulatú újborkóstolót tartott. Kiürült két óra alatt két tucat palack; a poharunkba utolsóként került vörös újbor illata, íze lebilincselt. Címke nélküli hordóminta volt, akkor még – balga borivó – nem jutott eszembe a borász nevét megjegyezni. Boldog voltam, mert közös megegyezéssel én vihettem haza az utolsó, bontatlan palackot.

– Májusban, a születésnapodon isszuk meg ezt a remek vörösbort – csigáztam feleségem érdeklődését.

O sancta simplicitas! Óh, szent együgyűség! Májusban ez a bor már ihatatlan kotyvalék. A november 11-én magát palackban kellető-kínáló vörös újbor izgalmas innivaló, karácsonykor jól iható nedű, májusban bormúltidő.

Megtanultam: az újbort karácsonyig kell meginni.

Megtanultam: a karácsonykor tartályban fortyogó-morgolódó, furcsa illatú, ihatatlan folyadékról az okos borász tudja: ennek a zavaros lének még jó ideig érnie, tisztulnia, fejlődnie kell tartályban, hordóban, csinosodnia palackban, hogy évek múlva remek ital, nemes bor, varázslatos örömforrás legyen.

Megtanultam: életem végéig tanulni, gyakorolni kell a borral barátkozást, borral beszélgetést.

•

2002. november 11-én, Szent Márton napján a Budai Várban egybegyűlt, Bock József villányi borász újborára kíváncsi hallgatóságnak jókedvcsiholó, újbort „értékelő” beszédet tartottam.

– Dicsérni jöttem, nem temetni Bockborász újborát. Ha arra gondolok, hogy Omár Khajjám az isteni szőlőnedűt kortyolgatva hajdan azt írta: A Bor, a nagy Bűvész, ki életünk kopott ólmából Színaranyat kalapál – akkor elképzelni sem tudom, hogy ezen elragadtatott sorokat nem Bockborász újboráról írta volna, ha itta volna Omár Khájjám Bockborász újborát. Lehet, hogy e bor színe szebb, mint a rubin, s néhány elfogult Bockborbarát elfogultan ezt állítja, de én elfogulatlanul állítom ezt. Ha összeadom Gül Baba elbűvölő budai rózsakertjének és az öreg Festetics gróf pompás érdi gyümölcsösének minden illatát, az sem vetekszik ennek a bornak az illatával. A zamata csodás, az ereje lenyűgöző, még szerencse, hogy hazánkban e boron kívül is akad épp elég remek újbor, kóstolás után választhatok, s így tudni fogom, hogy miért pont ezt a Bockborújbort szeretném az elkövetkező hetekben éjjel, nappal inni. De mert dicsérni jöttem, nem temetni, néhány elismerő szót megérdemel Bockborász újbora: ez olyan ital, amelytől Szent Márton napján haptákba vágják magukat és elhallgatnak a libák.

Az újbor-ünnepről táskámban Bock József három palack Szent Márton borával ballagtam hazafelé a Budai Várból.

Három palack remek újbor: egymást követő három boldog este. 2002. november 15-én már óbort ittam.

•

2006. november, közeledett Szent Márton napja. A bakonybéli Szent Mauríciusz bencés monostorban, a késő őszi esőfüggönyben baktatva, a szerzetes testvérek hívó szavára immár harmadszor gyülekezett ünnepelni a baráti közösség. Ebben az évben a villányi bormester, Gere Attila a monostor vendége. Kedvcsináló friss rozé után újbor Por­tu­giesert (az Európai Unióban újrakeresztelt opor­tót!) kortyolunk, friss pogácsák, sajtfalatok társulnak hozzá. Csenddé párolódott kíváncsisággal hallgatjuk a borász okos okfejtését szőlőről, szüretről, borról – a kortyonként csodált italról.

Magában mindenki elmormolja Máté evan­gé­lista szavait – „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az új szövetségé, amelyet sokakért kiontok a bűnök bocsánatára” –, s kezében a borospohárral, miközben figyeli a borász szakszerű mozdulatát, ahogy a pohár peremén finoman körbetereli, friss levegőben fürdeti meg a bort, elgondolkozhat: a tavasszal kibomló természet nyáron, napfényben megérő termését ősszel leszüreteltük, s most poharunkban az újbor, az új élet. Hátunk mögött egy év: többek, különbek, jobbak, értelmesebbek, becsületesebbek vagyunk, mint voltunk egy évvel korábban? A szőlőtőke szüret után álomba merül, pihen, erőt gyűjt, új életre készül. A szőlőtőke tudja, mikor van karácsony, mikor húsvét. Tavasszal föltámad, és elindul a Nap felé.

Vigília – Szent Márton éjszakáján ünnepi liturgia a bakonybéli monostor történelmi viharokat túlélt templomában. Szolgáló szerzetesek hite kovácsolja boldog reménnyé szívünkben a csendet. Márton püspökre emlékezünk, aki megtörten, betegen, amikor hírét vette, hogy a távoli kolostorban viszály dúl Isten szolgái között, betegségével, gyengeségével mit sem törődve útnak indult elsimítani a viszályt, békét teremteni az önmagát sorvasztó keresztény közösségben.

Éjszaka van. Állunk egymás mellett a bakony­béli templomban, kezünkben megszentelt kenyér, pohárka újbor.

Lelkünkben a szüret emléke. Várjuk a karácsonyt, tudjuk: eljön a húsvét.

Bakonybélben, Szent Márton napján, 2006. november 11-én kora reggel szikrázóan sütött a nap.

(Szent Márton bora) A Pannonhalmi Apátsági Pincészet szemet vonzó borospalackjai sorsukra várva sorakoznak kóstolásra megterített asztalunkon. A ben­cés szerzetesrend történetében, életrendjében járatlanok számára furcsán, idegenül hangzik az első bor rejtélyes neve: Hemina.

Másfélezer éve Szent Benedek tudta: meghatározó szerepe, az élet minőségét, szellemiségét befolyásoló jelentősége van a bencés szerzetesek mindennapjaiban a bornak. A jó bor (és a rossz bor) alakítja, formálja, megtéríti-eltéríti az egyén és a közösség sorsát. A monostorban az erősek vágyai és a gyengék ijedtsége között kell az apátnak a rend felé vezető, járható ösvényt megtalálnia, megmutatnia. Szent Benedek ennek szellemében szabályozta a Regula 40. fejezetében a naponta elfogyasztható bor mértékletesnek ítélt mennyiségét: „Azt tartjuk, hogy minden egyesnek elég lesz napjában egy hemina bor.”

Van kolostor, ahol három és fél deci az egy hemina, van, ahol (igaz: vizezett) három liter. Szent Benedek bölcsen gondolkodott: mindenki mindennap egy hemina bort ihat. Mindenkinek magának kell „sajátos jelleme és értelmessége szerint” tudnia és eldöntenie, hogy számára mi a mérték.

Egy hemina bor: minden halandó számára annyi, amennyi felszabadítja benne a jót, és érzékenyebb, megértőbb, bölcsebb emberré teszi.

Egy hemina: minden gondolatomban, cselekedetemben a felismert, átélt, vállalt emberi mérték, a határ, ameddig elmenni bölcsesség, amelyet átlépni bűn és ostobaság.

Balassi Bálint nem ismerte a bencés Regulát, de tudta, mi a mérték:

Az bort Isten nagy jó végre nékünk terömté,

Mértékletösségvel véle élnenk engedé,

Józanságval minden őtet szépön dícsérné.

Kockás papíron a baráti körben sanyimanónak becézett költőóriás kézírása: rögtönzött fogadalom. Az eredeti, szakadt szélű cédula kallódik valahol a nagyvilágban; a másolatot őrzöm: Feleségemnek ezennel megígérem és megfogadom, önszántamból és saját tervemből, hogy: egy nap félliter bornál többet nem iszom, kivéve havonta egyszer, de akkor sem berúgásig. Berúgni maximum félévenként egyszer. Weöres Sándor, Catania, 1948. jan. 24. Tanuk: Ferenczy Erzsi, Ferenczy Béni.

Töprengek a berúgni szón. Hatvan évvel ezelőtt felkészülten (egy palack silány fehérbor, három és fél deci Bonbonmeggy), eltökélten (Most vagy soha!), tudatosan (Ki kell próbálni!) tíz perc alatt rettenetesen berúgtam. A mai napig, hatvan éven át felkészülten, eltökélten, tudatosan megkíméltem magamat attól, hogy újra átéljem azt az „állapotot”.

Kopott, öreg könyvben magyarul olvasom a fran­cia közmondást: Havonta legalább egyszer / Megrészegülni egyenest kényszer.

Berúgni – önpusztító ostobaság. Megrészegülni? Sejtelmesen sokrétű, titkos felhangokban gazdag anyanyelvemen ez a szó jelenthet nagyszerű, emelkedett szellemi, lelkiállapotot. Bölcs embernek nem kell bort innia ahhoz, hogy megrészegüljön.

Mértékkel jó fehér- és vörösbort inni okos emberek jó tulajdonsága. A fontos, ezt rögzítette másfélezer éve Szent Benedek a Regulában: mindenki „sajátos jelleme és értelmessége szerint” ismerje fel, hogy számára mennyi az egy hemina.

A költő Berda József bort szerető, okos ember volt, tudta a borról, hogy

A butát még butábbá, de a bölcset még

bölcsebbé egyaránt te teszed, aszerint, ki

mire érdemes…

Másokról sem könnyű, magunkról végtelenül nehéz hitelt érdemlően megítélni, hogy mire vagyunk érdemesek, különösen akkor, ha a terített asztalon itt és most hívogatóan csábít három palack pompás pannonhalmi bor.

„Pannonhalma mint egy királyi széken lebeg az alatta ellapult sík felett, hosszan elnyúlt szőlők végében. Szent-Márton a monostor hegye alatt fekszik, játékos gyümölcsöseivel” – írta útinaplójában Kazinczy Ferenc 1831. április 9-én, amikor keresztülkocsikázott a barátságos mezővároson, és kiérve Szent-Mártonból a meredek úton lassan kaptatott fölfelé Pannonhalmára. Az író, költő, irodalomszervező Kazinczy számára nem volt nehéz tartózkodni a mértéktelen italozástól. Mértékkel sem ivott, sem fehér-, sem vörösbort. Bornemissza volt: soha nem tudta meg, hogy mit veszített.

Elréd bencés szerzetes atya – hajdan tanítványom, ma barátom –, amikor évtizede javasoltam egy másfél órás borkóstolót az apátsági pincében, őszintén meglepődött, csodálkozva azt kérdezte: Mit lehet csinálni másfél óráig egy borospincében?

Próbálkoztam: kóstolás, mesék a borról, egy pohár fehér Hemina, koccintás, múltidézés. Negyed­óra múltán Elréd atya köszönte szépen, búcsúzott. A második bort – úgy emlékszem, Traminit – már csak feleségem és Liptai Zsolt főborász társaságában élveztük. Harmadik palack: a remek Rajnai Rizling jókedvű kortyolgatása közben figyelmesen hallgattam a borászt: „Hiszem, hogy az egyedülálló adottságok és a rendhagyó technológia összecsengése szépen bemutatható a palackban érlelt borainkon keresztül, ezáltal tovább erősíthető a pannonhalmi borvidék ezeréves hírneve.”

Bennem a pincében töltött két és fél óra alatt pohárról pohárra, percről percre folyamatosan erősödött a pannonhalmi borvidék ezeréves hírneve.

Tartályból kóstoltuk az új, fehérborokból varázsolt Tricollist.

– Ez lesz jövőre a misebor, már majdnem rendben van – mondta a borász, és közben ellenőrizte a tartály oldalán a különböző szabályozókat, hőmérőket, táblázatokat. Egyetértésem jeléül tartottam újra és újra poharamat a csap alá.

A pincéből visszatértünk a monostorba. Borkóstolás után új öröm: hivatali szobájában baráti beszélgetés a főapát úrral.

– Üdvözlet a kóstolóknak – köszöntött barátságosan Asztrik atya, és mielőtt kezünkbe adta, fölolvasott néhány sort a Pannonhalmi Apátsági Pincészet finom papíron, kalligrafikus betűkkel nyomtatott, elegáns kis katalógusából. „Isten hozta kedves vendégünket! Borunk vidámítsa meg szívüket, teremtsen közösséget családjában és barátai között!”

Hallgatni arany, dicsekedni sem rossz.

– A pincében Liptai Zsolt megkínált a jövő évi miseborral, azt mondta, már majdnem rendben van, szerintem…

– Akkor ti szerencsések vagytok, engem még nem kínált meg – mosolygott ránk Asztrik atya.

Szótlanul kavargattam tűzforró feketeká­vémat.

Múltidő után jelenidő: otthonunkban hitvesemmel pannonhalmi bort iszom, pannonhalmi emlékek kóvályognak a fejemben.

Töltöm poharamba az első bort: fehér Hemina, 2020. Olvasom a palackon a szentírási idézetet: „Kinek kinek saját ajándéka van Istentől, az egyiknek így, a másiknak meg amúgy” (1Kor 7,7). Kortyolom a bort: tengermélységű csend. Ez a bor – „az egyiknek így” – bennem csendet teremt, a múltidő csendjét.

Szent Márton napján, három éve, vendégsereg zajongott a pannonhalmi monostor folyosóin és a barokk múltú refektóriumban. Ketten ültünk feleségemmel a majdnem sötét székesegyházban. Gyertyafény helyett energiatakarékos lámpafény: ves­perás, esti imaóra. Az érkező szerzetesek lép­teinek halk nesze. Megreccsen egy szék, néha koppan az ajtó. Harangoznak. Szárnysuhogás: felriadt galambok köröznek az épület felett. Imádkozunk.

Feleségemmel ma este múltba röpítő, bársonysimaságú, egyéves fehér Heminát kortyolunk. Emlékezünk. Imádkozunk.

Vörös Hemina, 2019. Az első korty: hangrobbanás. Negyedszázada osztrák bencés diákokat látott vendégül a pannonhalmi monostor. A vendégház konyhájában feleségem segített a szorgoskodó apácáknak palacsintát sütni, mi, az iskolaigazgató Tamás atyával – Requiescat in pace – a közeli falusi kocsmából cipeltük a három rekesz innivalót: sört, kólát, ásványvizet. Az ifjú Cirill atya a tágas udvar közepén mindenki csodálatára, körbeforogva, szélsebesen pattogtatta, csattogtatta a hortobágyi karikásostort.

A második pohár vörös Hemina. Az jár az eszemben: emlékszik még Cirill pannonhalmi főapát úr ma arra a hajdani ostorpattogtató, diákriogató hangrobbanásra?

A harmadik palack: Prior, 2020. A perjel, a házfőnök feladata, hogy a lelkekben és a rendházban rendet teremtsen, rendet tartson. A Prior – a pannonhalmi száraz fehérbor, nem a perjel! – életemben egyszer rendet teremtett. A Priornak nevezett Rajnai Rizling számomra a megvilágosodás bora.

Barátunk, a bencés szerzetes Adalbert atya évek óta Ausztriában, Felsőőrön szolgál, ritkán találkozunk. Váratlanul szólalt meg kora délelőtt a telefon.

– Otthon vagytok?

– Igen. Várunk. Ebédre!

Örömteli találkozás. Bontom a bort: Prior, az évjáratra már nem emlékszem. Délidő, bencés imaóra, felém fordul Adalbert.

– Van itthon Bibliátok?

Megremeg kezemben a borospohár, zavartan, megbántottan dadogok.

– Sylvester, Károli, Káldi, Oppenheim, Komáromi Csipkés György, Szepesy, Békés Gellért, katolikus, protestáns…

Két pohár rendteremtő Prior – és már együtt olvassuk a lelkünkben egyensúlyt, harmóniát teremtő 73. zsoltárt: „Nekem jó az Istenhez tartozni…”

Igaza van Szent Ágostonnak: „…sok esetben szükséges az embernek a bor.” Felnyitja a szemünk. Megvilágosodunk.

(Infusio) Az orvosi szótár – Idegen orvosi kifejezések magyarázata, Bp., 1982 – szerint: „Infúzió, folyadék bejuttatása a szervezetbe (vénába).” A patinás latin szótár (Finály Henrik, Bp., 1884) szómagyarázata: „Infusio, beöntés, befecskendés; öntözés; ömlés, beömlés.”

Az Infusio, 2018. a Pannonhalmi Apátsági Pincészet kiváltságosoknak kínált vörösbor-remeke. „Infusio volt századokon át a neve a rendkívüli alkalmak, a nagy ünnepek borának a Pannonhalmi Főapátság asztalán.” A középkori hagyományt újraélesztve, nem középkori mostani életünkben ünnepi alkalmakra ajánlja a palackon a díszes címke az Infusiót.

Fáradtság-szürke hétköznap van, az illatában kábító, ízében bódító bor avatja ünnepi estévé a gyorsan múló időt. Infusio, 2018.: titokzatos erejű folyadék, amely – óvatosan nyitom a palackot – hamarosan bejut a szervezetembe. Igaz, vénába szurkálás helyett nagy öblös borospohárból, szájon át.

Pohárban adagolt „orvosság”, testet-lelket gyógyító infúzió ez a bor, csodatévő, életmentő elixír: balzsamos gyógyír a lelki sérülésekre, sebekre; gyorsan ható panacea a test minden gondjára, bajára; életerőt csöpögtet a megfáradottakba, alkotókedvet pumpál a tenni akarókba.

Ma este segítségül hívom ezt a bort: szeretném megfejteni, értelmezni, megérteni a 75. zsoltár 8. és 9. versét, amelyeknek számtalan magyar fordítását olvasva úgy érzem, mintha rejtjelezett szavak labirintusában, félreértések zavaros útvesztőjében bolyonganék. A zsoltáros ítélete egyértelmű:

Mert mindenütt Isten a bíró,
ki emezt megalázza,
amazt felmagasztalja.

(Szepesy Biblia, 1836)

Évszázadok óta fordítják magyar tudósok, szentírásszakértők, ezeréves nyelvek ismerői a háromezer éves szöveget. Isten a bűnösöket megalázza, a bűnteleneket felmagasztalja. (Néhány fordításban: fölemeli.)

Egy korty testet-lelket melengető, boldogító Infusio, olvasom a 9. verset:

Mert pohár van az Úr kezében

Katolikusok, protestánsok egyetértenek: pohár, serleg van az Úrnak kezében (1612), Jehovának kezében (1685), Isten kezében (1836). Ámde abban a pohárban, serlegben, amelynek tartalmával az Úr, Jehova, Isten megkínálja a bűnteleneket és a bűnösöket, Szepesy püspök úr szerint zavaros bor van, Károli Gáspár tiszteletes úr úgy gondolja, jó bor, Szenczi Molnár Albert református vándortudós úgy emlékszik: vörösbor, Káldi György jezsuita Biblia-fordító állítja: fűszeres bor.

Lassan éjfélre jár: egy pohár egyensúlyteremtő, szellemet megvilágosító Infusio.

„Mert Isten kezében erős, zavaros borral tele pohár vagyon; mellyet már ennek, már amannak nyújt” (1836). Miért kínálná az Úr a bűnteleneket zavaros borral? Az alja bort, a seprűjét a bűnösöknek szánta, ebben minden zsoltárfordító egyetért. De mi történik a jó, a fűszeres, a vörösborral? „Mert pohár van az Úr kezében, tele habzó fűszeres borral” (1977). A bort kiönti az Úr – olvasom. Hová? Kinek? A bűnösöknek meg kell inni a seprűt, a bor keserű maradékát, de a bűntelenek miért nem isszák, miért nem ihatják meg a jó, a fűszeres, a vörösbort?

Asztalomon, a pannonhalmi palackban egyre gyorsabban apad az Infusio. Két órája már, hogy eltűnt bennem az első korty. Ünnepi bor: már illatától megrészegül az ember. Rátalálok a szívemnek, lelkemnek kedves zsoltárfordításra. Szenczi Molnár Albert pontosan érti – magyar nyelven! – a zsoltáros szándékát: bűntelenek örök öröme a remek, fűszeres vörösbor, és a bűnösöknek kell savanyú vinkót, keserű lőrét inniuk.

Minden az Istenen áll,
Ő aláz s’ ő magasztal.
Az pohár ő kezében,
Kiben vagyon vörösbor,
Kit ő telitölt sokszor
Minden népnek ez földön,
De végre az gonoszak
A söprejét megisszák.

Száz évekkel ezelőtt már Káldi György is tudta: A bor isteni csoda, s feltehetően ismerte, itta a jóféle, fűszeres borokat, amikor a 75. zsoltárt fordította.

Serleg van az Úr kezében,
Fűszeres színborral tele,
Tölt belőle mindenfelé,
mégsem fogy el sepreje,
Megissza a földnek valamennyi bűnöse.

Infusio, 2018. Fűszeres színbor: nincs sepreje. Lehetett volna négy-öt év múlva még ennél is jobb, lebilincselőbb, érettebb ez a bor? Számomra örök titok. Nem tudom, mit vesztettem. Üres a palack.

Nem a bor érdeklődik irántunk, kedvünkre való bort mi válogatunk magunknak. Ítélkezünk a borról, és nem vesszük észre: a bor már rég véleményt mondott rólunk.

Bűbájos bor, az Infusio 2018. avatta ünneppé a mai napot. Ilyen bort nem mindennap ihat az ember. Meg kell becsülni a pillanatot, amikor ezt a bort kortyolva az ember úgy érzi: közel vannak az égen ragyogó csillagok.

Ilyenkor álmodunk: hitehagyott, hitevesztett világunkban védelmezően borul fölénk Szent Márton karddal kettéhasított köpenyének egyik fele.