A pillanatokat az emlékezet avatja emlékké. Hogy milyenekké, az nem is annyira a pillanatokon múlik, hanem ahogyan bensőnkben megéljük azokat. Ilyen módon az emlékezet motiválta pillanatokat rögzítő versek valójában igencsak önreflexívek. Olyan gondolatfolyamok, amelyekben az emlékek által értelmezi a líra alanya önmagát és önmagán keresztül a világot. Iancu Laura Oartórium című kötetében ezek az emlékképekre adott reflexiók képezik a versek gondolatritmusát. A költemények több jellemzője erősíti a befogadóban azt a képzetet, hogy a könyv kereken nyolcvan alkotása egy végtelen gondolatfolyam néhány olyan állomása, amely a lírai én lelki vívódásait, a hitre, a születésre és az elmúlásra adott ontológiai válaszait rejti.
A kötet címének jelentéséből kiindulva olyanok ezek a versek, mintha egy nagy ívű vallásos zenemű egyes tételei lennének. A központozás és a nagy mondatkezdő betűk teljes elhagyása az alkotásokban a szabad gondolatfolyam érzetét erősíti, míg a címekben – az utolsó fejezetet kivéve – visszatérő amikor kezdő szó sajátos ritmust kölcsönöz a kötetnek. Ugyanilyen ritmust ad az is, hogy – szintén az utolsó fejezetet leszámítva – mindegyik vers tizennyolc soros. Ezek a formai és tematikus sajátosságok mintha mankók vagy korlátok (értsd: kapaszkodók) lennének a lírai én számára, hogy a gondolatfolyam szabadsága ne eredményezze az emlékképek elfoszló túláradását.
A formai fegyelem tehát kétségkívül fontos rendezőelve az Oratóriumnak, annak ellenére, hogy voltaképpen szabad verseket olvashatunk a kötetben. Rendezetlenül eltérő szótagszámú, rímtelen sorokból álló költeményekben vall a költő Istenhez, a teremtett világhoz és az ezek által meghatározott kötődéseihez és félelmeihez, vagyis énjéhez való viszonyáról. Ilyen értelemben versei nemcsak belső monológok, hanem imádság jelleggel funkcionáló párbeszédek Istennel és önmagával.
Ettől eltérően a könyv negyedik, …miféle nagykalapos évszak vasalta magát ember s ember közé… című fejezetében a költő hommage-versei sorakoznak. Olvashatunk többek mellett Farkas Árpádot, Dsida Jenőt, Pilinszky Jánost, Hervay Gizellát, Reményik Sándort, Szabó Lőrincet és Csoóri Sándort megidéző költeményeket. A szerzői névsor jól mutatja Iancu Laura tematikus kapcsolódásait a 20. századi magyar költészethez, hiszen ezek az alkotók szinte kivétel nélkül a magyar istenes költészet kiemelkedő alakjai. Ezen túlmenően ez a fejezet azért is kiemelkedő, mert a szerző nem csupán a tiszteletteljes emlékezet hangján szólítja meg a költőelődöket, hanem a megértés, az azonosulás szándékával is, amelynek alapja, hogy „ember s ember közt a leghalkabb, de legértékesebb kapocs: egymás életének a csendes helyeslése” (Élet[fogytiglan]).
A kötet záró fejezete az Este a faluban című, huszonegy tételből álló ciklus. Az első verset követően (áruld el Uram) a fejezet mindegyike a számozástól eltekintve a ciklus címét viseli mint önálló költemény. Ennek a – versciklusok esetében furcsa jellemzőnek – az az oka, hogy az Este a faluban versei Iancu Laura korábbi köteteiben egyenként vagy két-három darabonként már helyet kaptak. Ennek a fejezetnek tehát kettős szerzői szándéka lehetett: az egyik, hogy a korábbi könyvekben elszórva szereplő Este a faluban című versek immár összefüggő ciklussá épülve is helyet kapjanak egy kötetben, a másik ok – ami rávilágíthat arra, hogy miért éppen ebben a kötetben –, hogy ezt a fejezetnyi terjedelmű ciklust az Oratórium gondolatritmusába tartotta leginkább beilleszthetőnek a költő.
Iancu Laura már első, 2003-as kötetében, a Pár csángó szóban is nyilvánvalóvá tette, hogy az etnikai hovatartozás, a gyökerek jelentősége csak egyik fontos tematikus jellemzője költészetének (bár találóan jegyezte meg egyik 2008-as írásában a könyv címéről Pécsi Györgyi, hogy az „szerencsésen hozzájárult a költő versei felé forduló figyelem fölkeltéséhez”). A másik – és előbbinél talán jelentőségteljesebb – jellemző az Istennel való félénk, mégis bensőséges viszony kifejeződése költeményeiben. Úgy vélem, szintén az első kötet óta egyértelmű a figyelmes olvasó számára az is, hogy voltaképpen miről vall verseiben: a hit által sem békés léthelyzetet, felkavaró elhagyatottságot és az ezzel járó félelmet fogalmazza meg soraiban. Többen megjegyezték már ezzel összefüggésben, hogy ez a statikus tematika, amely már tizennyolc éve jellemzi Iancu Laura prózai műveit is, kissé talán már egysíkúvá teszi az eddigi életművet. Én az Oratóriumban egyfajta összegző jelleget vélek felfedezni a küzdelmes hit, az elhagyatottság érzetének kifejezését illetően, ezért úgy vélem, hogy a jövőben tapasztalhatunk tematikus elmozdulást, újítást a költőnő könyveiben.
(Magyar Napló, 2020)
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
