Hajnali látomások

Hajnalban,
amikor ébred a város,
minden mozdulat változást hoz,
kihunynak lassan a fények.

Előtűnik a lényeg,
ahogy a szürkületben
a tények felbukkannak,
melyek
a fény érkezésével
mindinkább kevélyek.

Így ritkul minden látomás.

Ez a nap is csak olyan lesz,
mint annyi-annyi más,
mint a mindennapok között az aznap,
nincs változás, nincs változás.

Indul a napi robot,
az igencsak megkopott
szomorú,
homorú
tükörben bámulom arcomat,
s közben a világ
kettéhasad:
hol vagyok?,
hol vagyok?

Keressetek egy papot,
jaj, jaj,
ajjajjaj,
még álmomban lépkednek
a népek,
és borzonganak a hideg csodában.

A sűrű-sűrű változásban,
ahol minden olyan komor
nyomor.

Alig látszik a szépség,
elárultatott mindaz,
ami jó,
jaj, nekem, jaj, nekem,
bármit is hiába kérek,
a szépség nem visszahozható,
s minden pillanattal szegényebb,
aki él,
aki él:
alig-alig remél.

A szomszédban az úr,
más szemetébe túr,
örökké károg,
hogy járuljak hozzá a gázfogyasztáshoz,
nos, ez az ember,
a neve lehetne Szender,
Szender Jenő,
így érthető,
ilyen-olyan gombolyag-folyam.

Szóval, az emberünk,
nekünk annyit üzen,
hogy a pusztulásba szívesen elviszen.

És a munka az évek alatt,
olyan, hogy alig-alig halad.

A csába, a csába, a csába!,
golyót röpít a kacsába,
dadogja a közös képviselő,
és sejtelme sincs, hogy a beszéde
nem érthető.

Pedig ő
az, akinek a szájából
vagyis
a puskájából előszalad
mindez:
fura egy alak,
van neki munkája bőven,
a munka nélküli rögtönzőben.

Micsoda egy különös halál,
ha valaki hóhérnak áll,
nem olyan könnyű neki,
valaki ezt hírdeti,
nincsen itt szava,
legfeljebb szaga:
ennyi a tudata.

Ébredezik a szemetesember,
kalpagján citeráz a szél,
szelektív hulladékgyűjtésről beszél,
külön a papír,
külön a mű-
anyag,
ne legyél hanyag,
ne játszd az ostobát,
hogy nem tudod,
földgolyónk védelme fontos dolog.

A szemetesember nyugodtan int,
a kukásautó tovacammog,
mint
aki magában kaffog,
hogy
„jaj, de sok a rendetlen földlakó,
mindhiába a súlyos szemétadó,
foglalkozni kell az ügyészi keresettel,
hogy rosszul bánnak a szemetessel”,
ezt morogja egyre,
és mászik a Nap-hegyre,
közben Telkes úr, a főbizalmi,
a közös-
képviselővel vív örökös,
telefoncsatát,
a hajnalt így ordítja át
meg át,
ébresztve a későn kelő Tisztay nénit,
aki csak bután néz, úgy hallgatja,
hogy mi ez az üvöltözés itt.

Ha Párizsban lenne a hajnal!

Nem számolnék már ennyi bajjal,
a reggelim lehetne croissant,
amit az Isten szán
nekem,
s röpülhet a szán,
végig a Champs-Élysées-n!

Így élnék én,
így élnék én,
télen is, a hóesésben,
ha lenne úgy igazán pénzem,
de – persze – nincs
semmiféle kincs
a birtokomban.

Így nem szánkózhatok ottan,
a jó öreg Champs-Élysées-n,
vagyishogy
nincsen remény,
nincsen remény,
mindenki sárkányfog-vetemény,
és a hétköznap is
túlontúl kemény.

Hajnal van,
ébred a város,
reményteli mindez,
vagy halálos?

Nézem a járdát
a házam előtt,
odavág a hajnali fény,
csillog rajta a harmat.

Ez a nap vajon
ma mit akarhat?

És ahogy múlik az idő,
miféle tények
és alakok bukkannak elő,
és a lényeg
vajon majd megmarad-e?