Nádasdy Ádám: A szakállas Neptun

Néhány mondatos szerzői bevezetőjében Nádasdy Ádám kontextualizálja 2020-ban napvilágot látott novelláskötetének darabjait. Teszi ezt elsősorban azzal a megállapításával, hogy „az emberi kapcsolatok könnyű és nehéz voltáról szólnak”, másod­sorban, hogy hősei „mind meleg férfiak”. Csak látszólag tűnik úgy, hogy a második meghatározás a fontosabb.

Értelmezés és értékalkotás szempontjából releváns mozzanat-e számomra, kritikus olvasó számára a fent említett tematikai (tágabb értelemben: szociokulturális) behatárolás? – merült fel bennem az első fontosnak tűnő kérdés, s lényeges elvárás volt részemről, hogy ez esetben sem legyen az, miként más esetekben is elutasítottam az olyan típusú meghatározásokat, mint „papköltő” vagy a „pedagógus író” alkotása, hagyatkozva arra az alapelképzelésre, miszerint van jó vers meg rossz vers, jó és kevésbé jó próza (regény, novella etc.), s ezekről a kvalitásokról általában van – a közmegegyezéses értékskálán túl is – valamilyen személyes meggyőződésünk.

Olvasás közben megelégedéssel nyugtáztam, hogy a narráció valóban emberi kapcsolatok hálózatában létező és működő történetek és viszonyok megjelenítésére koncentrál, s a novellák érdekfeszítően izgalmassá, magukkal ragadóvá nem a tematikájuk, hanem poétikai működésük miatt válnak, mi több, ezek a férfiszerelemről szóló történetek épp azért hatnak az újszerűség erejével, mert eltérnek a homoszexualitás ábrázolásának hagyományos eljárásaitól: egyáltalán nem vagy alig jellemző rájuk az a nyomasztó kép és légkör, amit például az általunk leginkább ismert Thomas Mann-i próza e jelenségre reflektáló darabjai (Halál Velencében, Mario és a varázsló, Tonio Kröger etc.) közvetítenek.

Talán nem egészen szakmai megközelítés novellákat „szépnek” nevezni, hangulatukat derűsnek titulálni poétikai elemzések konzekvenciái helyett, de ez a leegyszerűsítés Nádasdy szövegeinek „természetéből” következik; abból az egyszerűségből, ahogy elbeszéli, érzékelteti és láttatja velünk ezeket a kapcsolati tartalmakat, érzelmeket, szenvedélyeket. Minden „ugyanolyan” – mondhatnánk, ha szándékunkban állna a különböző identitású csoportok világát összehasonlítani. Mindenki boldog szeretne lenni valahogyan ebben a közösségben is. És ide kívánkozik egy másik „talán” is. Talán azért képes fenntartani ezt a – nem feltétlenül harmonikus, de – alapvetően kiegyensúlyozott megjelenést és habitust hősei világában, mert azok szinte kivétel nélkül elfogadják magukat, nem folytatnak erőteljes, drámai karakterű belső küzdelmet közösségileg „másnak”, illegitimnek, sőt sokszor deviánsnak minősített hajlamaik ellen.

Van, persze, keserűség is ezekben a történetekben: kiábrándulás, csalódottság, féltékenység, hűtlenség, árulás, magány. Nincs viszont – legfeljebb csak nyomaiban, s valami lefojtott múltbeli emlékként maradva meg – nyílt erőszak. A Ha egyszer kibillen című novella főhőse, a fogorvos Szilárd rejtett – de őt folyton a szakadék szélére vető – depressziója például ifjúkori traumára vezethető vissza: mélyen katolikus családja előtt homoszexuális hajlamai egy karácsony este váltak nyilvánvalóvá, amire az apa brutális erőszakkal reagált, s talán még az élete is veszélybe kerül, ha józan és rátermett bátyja nem avatkozik közbe. Szilárdból jómódú és sikeres fogorvos lesz később, de ezt a traumát sohasem heveri ki, kapcsolatai nincsenek vagy jelentéktelen, labilis érzelmi alapú kalandok, míg meg nem ismerkedik a nálánál sokkal szegényebb, de lelkileg kiegyensúlyozott zenetanár Balázzsal, akiben Szilárd bátyja a „megmentőt”, a valódi társat reméli felismerni, s arra kéri a tanárt, hogy fellépésével, határozottságával vessen gátat öccse lelki leépülésének: felvállalva kapcsolatukat, költözzön Szilárdhoz. A (kór)történet tele van furcsaságokkal, gátlásokkal és félreértésekkel. Balázs például azért nem tudja rászánni magát arra, hogy szerelméhez költözzön, mert társadalmi és gazdasági helyzete alacsonyabb szociális státust jelent. Szilárd „szívtelen és hideg” ember benyomását kelti, s csak Bélus elbeszélései döbbentik rá Balázst, hogy az álarc mögött egy küszködő, szeretetlenségtől rettegő és rendkívül sebezhető lélek rejlik. Szilárd például egészen szélsőséges szenvedéllyel éli meg a másik férfival való viszonyát: szerelmi együttléteikről részletesen beszámol (emiatt magát kényelmetlenül érző) bátyjának.

Saját nemi identitásukkal, azzal, hogy melegek, a legkülönbözőképp számolnak, illetve néznek szembe Nádasdy Ádám novellahősei. Van, mint az Angolkeringő című történet középiskolás szereplői közül Dénes, aki egyértelműen tudja magáról, hogy homoszexuális, hogy a fiúk érdeklik mindenekelőtt, s ebben az sem rendíti meg, hogy zongorakísérőként lehetősége van a művészi tornára járó lányok fizikai közelségébe kerülni, intim testhelyzetekbe, pőreségükbe belátást nyerni, ugyanakkor barátja és szerelme, Lajos megpróbálja nemcsak mások, hanem maga előtt is leplezni hajlamait, amivel kétségek közé taszítja az őt rajongásig szerető Dénest, miközben magát is paradox helyzetekbe kényszeríti. „…vedd már tudomásul, hogy két fiú között nincs olyan, hogy szerelem. Folyton ezzel jössz. Szerelem! Ahhoz egy fiú kell meg egy lány” – mondja például Dénesnek, de nagyon is egyértelmű, hogy inkább a közösségi sztereotípiáknak, mintsem saját meggyőződésének megfelelően beszél.

Az Adnál tüzet? és a Családban marad című novellák szereplői – mert identitásukat hasztalan próbálják meg tagadni, vagy hajlamaikat elnyomni – inkább nevetséges, mintsem tragikus helyzetekben találják magukat. Az első történetben Győző az, aki főbérlője és rokona (nagybátyja özvegye) előtt ódzkodik felvállalni Tolareviccsel, egy kétes egzisztenciájú prolifiúval („kopasszal”) létesített kapcsolatát, nem is annyira azért, mert férfiszerelemről van szó (ebbe a rugalmas gondolkodású, „jó fej” Aranka néni hallgatólagosan már beleegyezett), hanem mert a magát az egykori úri világ „maradékának” meghatározó asszony szemében a szerető társadalmi státusa (vélhetően cigány származása) nem kielégítő választás az unokaöcs számára.

A Családban marad hősei is egytől egyig rendezetlen családi viszonyok között hánykódnak a maguk identitásproblémáival, hogy olykor egészen paradox helyzetekben találják magukat: Ambrust, aki kényelmetlenül érzi magát édesanyja energikus élettársa (a „Csabi bácsinak” nevezett Zólyomi) mellett, s részben ezt enyhítendő, de még inkább azzal a szándékkal látja vendégül szegedi nagynénje, hogy „karolja fel”, és békítse ki az apjával, azaz tulajdon anyja barátjával annak homoszexuális fiát, Csabást: „Ez a fiú… ez nincs egészen rendben. Sajnos, szóval, buzeráns.” Valamennyi szereplő közül talán épp ez a („vén kerítőnő”) Zelma néni táplál legtöbb előítéletet a melegek irányában (a Nagy­hideghegy fiataljai csak nem tudnak mit kezdeni meleg barátaik lelepleződésének tudatával), ami kétszínűségével és a Rákosi-érában történt szocializációjával („Láttam én nem is egyet, a rendőr uramon keresztül. Még Rákosi alatt. Volt ott minden, zsarolás, megrontás, még gyilkosság is.”) magyarázható. A helyzet nevetségességére Ambrus is reflektál. „…ez kabaré” – állapítja meg, amikor ráébred, hogy nagynénje miféle feladatot szánt neki, akire „úgy nézett, mint egy férfire”. „Fél. Mindentől fél. Ha megnyugszik, talán még kislányt is talál…” – mondja Zelma néni, mire Ambrus nem kevés öniróniával gondolja magában: „Mi lenne, ha azt mondaná: ne tessék aggódni, már talált, én vagyok az, úgyhogy le lehet állni.”

A derűs, humoros vagy kabarészerű történeteket megrendítően szép, szomorkás vagy kesernyés hangvételű elbeszélések váltják A szakállas Neptun novellasorában. Ezeknek alapja rendszerint a magárahagyatottság, a magányosság, az érzelmi viszonzatlanság élménye. London vagy New York – a magyarországi vidék vagy a nagyvárosi panelek előítéleteit már messze meghaladó – világában Géza (Vár a századosom), illetve Ernő (Macskaeledel) mégis szorong, esetlenül botladozik, sőt kilátástalannak érzi a helyzetét, mert nem talál őszinte, hűséges társra, elhagyta a szerelme. Ugyanakkor valahol a történetek hátterében mégiscsak van, támad valamiféle remény is, ha másban nem, a hasonszőrű közösség befogadó magatartása, hűségről (pl. az AIDS-es rendőr társkapcsolatáról) szóló példázatai révén, vagy a közeli kereskedés eladójának együttérzése formájában. A Haladási napló öregedő entellektüeljét egy főiskolás fiúval létesített kapcsolatának kilátásai ejtik kétségbe, a Birkahús című novellában Molnár Alex és Müller Sándor (a két név valójában ugyanazt jelenti magyarul és németül) együttélésének konfliktusait – a kétszínűség különböző változatai mellett – műveltségi és magatartásbeli különbségek generálják elsősorban. Jellemző eset, amikor pesti kirándulásuk után, az ott megismert moz­gal­márokról, melegjogi aktivistákról (a múlt század ’80-as éveinek második feléről lehet szó), köztük a vezéregyéniség Maksics Jenőről mond véleményt a jobb megjelenésű, de korlátoltabb Sándor: „Nem bírnak pasit szerezni, helyette a mozgalomban élik ki magukat.” Mire Alex buzgón helyesel, de beszélgetésük a következőképp folytatódik: „– Kotont használtatok? – Aha – mondta Alex.”

Ha a Családban marad kabaré, a címadó novella, A szakállas Neptun valóságos szappanopera. Ezért nem is annyira a triviális alaptörténet (Erik, a gimnáziumi tornatanár nagy reményekkel utazik Stefano után Rómába, akit egy máltai tanárcsere­program során ismert meg futólag, hogy aztán döbbenten tapasztalja, hogy boldogsággal kecsegtető szerelme családos ember, aki csak egy „numerát” akar, s akit ezért letolt gatyával hagy faképnél zajos, gyermeksírástól hangos bérlakásában), hanem inkább a belőle kinövő bonyodalom válik jelentéshordozóvá számunkra. Erik ugyanis zavarodottságában eltéved az éjszakai Róma utcáin, mígnem hajnal felé a Trevi-kútnál köt ki. Itt aztán egy furcsa társaság verődik össze. Rajta kívül egy Pedro nevű fiatal zaragozai szabómester, akit ő prostituáltnak gondol, s aki viszont őt termete miatt németnek véli, s nem akarja elhinni, hogy magyar, aztán Yukio, a japán logopédus Paullal, süketnéma amerikai kedvesével. Az, hogy elhatározzák, mindannyian levetkőznek, és meztelenül gázolnak bele a szökőkút térdig érő vizébe, a Neptun-szoborról, az ókori isten tökéletes férfitestéről, az ókoriak homoszexualit­á­sá­ról, illetve az emberi faj sokféleségéről folytatott, kissé zavaros eszmecsere kapcsán, illetve a – talán – részeg spanyol hencegése („föl akar mászni a szakállasra és leszopni”) nyomán határozzák el. A két rendőr megjelenése viszont valóban bohózattá minősíti a jelenetet, amikor is a süketnéma amerikai jelbeszéddel arról győzi meg a rend őreit, hogy épp művészfotózás zajlik a szökőkútban. A jelenet paradox jellegét fokozza, hogy a korábban testi kvalitásaikkal, szexuális képességeikkel és nemzetük szellemi nagyságával (valójában mindannyiuk gondolkodása, magatartása frusztrációkkal és a más nemzetek iránti előítéletekkel terhelt) kérkedő férfiak helyett épp a fogyatékkal élő, a gondolatait csak nehézségek árán, rossz artikulációval, jelbeszéddel kifejezni képes Paul menti meg a helyzetet rátermettségével és találékonyságával. A novella lezárása, amikor a „kis nemzetközi prostituáltnak” tartott Pedro határozott fricskát nyom a vele mindvégig fölényesen viselkedő, de végül gátlástalanul bekínálkozó Erik orrára – mintha csak a Csongor és Tünde Ledér-jelenetét mintázná, ahogy a megesett vidéki lány, miként írja nevezetes Vörösmarty-tanulmányában Babits Mihály –, Balga személyén keresztül bosszút áll „az egész férfi-nemen”.

„– Hozzám? Minek nézel engem? Nem is ismerjük egymást. Én csak egy érmét akartam bedobni a szökőkútba, de nem adtál. Buta német. – És elment.”

S ha már írásomban korábban eltértem a műbírálat szabályos nyelvezetétől, hadd fejezzem be ugyanígy. Hadd álljon itt egy anekdota. Tanulmányaim idején, a szocializmusban (nagyjából ugyanabban a korszakban, amelyet a Nádasdy-novella is megjelenít számunkra) azt a tudást sajátítottuk el a művészetekről, köztük az irodalomról és az írói látásról is, hogy „a művész másként látja a valóságot”.

Nemcsak a római Trevi ismert turistalátványosság, hanem a firenzei Neptun-kút is. A helyiek – állítólag – sosem szerették, épp Neptunus alakjának emberi léptéket meghaladó arányai miatt. Féltek tőle. Akkor még kiskorú gyerekem lefényképezte, majd feltöltötte a Facebookra. Jelentették. Letiltották. A kép közszemérmet sért. Az okot nem értettük: hiszen egy ismert, köztéri szobor. Csak Nádasdy Neptun-értelmezésének elolvasása nyomán került némi magyarázat ehhez az emlékhez. Eszembe sem jutott, hogy sem a Treviben álló szobor, sem a firenzei nem egy „szakállas öregember” ábrázolása, hanem egy igen kihívó férfitesté; hogy Neptunus nem öregember.

(Magvető, 2020)