Petőcz András: Idegenek

A több mint hétszáz oldalas regénytrilógia mai magyar prózánk kivételes teljesítménye. Mindegyik rész megjelent önálló kötetek formájában is, ám most így, együtt igazán izgalmas az összkép.

Az első kötet, az Idegenek 2007 és 2012 között három kiadást is megért. Ez a tény önmagában is nagy siker a 21. század elején a magyar könyvkiadásban és legújabb prózairodalmunkban. Mindenképpen kivételes ez a helyzet, és sok mindent sejtet. Többek között azt, hogy a tematika nagyon benne él korunk köztudatában. A terrorizmusról és a folyamatos erőszakról tanúskodó világban. Akkor, amikor az „idegenek” korábban nem észlelt veszélyt jelentenek, amikor a béke oly gyönge lábakon áll szerte a világban. Tegyük hozzá, hogy Petőcz András idejekorán észlelte a veszélyeket, és ebben akár a kétezres évek elején átélt franciaországi tartózkodása, akár a hírekből hallott események megerősíthették. Ezek­ után a legnemesebb széppróza eszközeivel előbb az első, majd a további két kötetben tárta a világ elé azt, amit gondolt ezekről a jelenségekről.

A történet elején, a temetői jelenetben rövid, pattogó mondatokkal találkozunk. Már az első színhely is igen fontos, hiszen jelzi a borongós világ hangulatait. Néhány jellegzetes mondat: „A krizantémról tudom, hogy sárga. Ezért gondolom, hogy ez itt éppen krizantém. Végül is mindegy. Fehér virág, sárga virág, lila virág. Egyik olyan, mint a másik. Az egyik kicsi, a másik nagy. Ennyi a különbség…” Máris megkapjuk a mű alapízeit Anna, a kislány szavainak segítségével, a végig egyes szám első személyben elbeszélt történet elején. Aztán rendkívül sok borzalom következik, amelyek előkészítik a másik két rész világát. Közlései tényszerűek, stílusa visszafogott, mondatai puritánok. Nem fokozza túl az érzelmeket, a történtek puszta közlésével vált ki drámai hatást. A költő Petőcz is benne van a mű világában, sajátos mondatszerkesztése, a repetitív jelleg gyakran érvényesül.

A Másnap prózája is szikár, a feszültség és a feloldási szándék együtt van benne jelen. A történet időben és térben pontosan nem meghatározott, ám biztos, hogy közelmúltunk és jelenünk háborúval, erőszakkal, terrorral tűzdelt valósága áll a középpontban. A mindenkori emberi vágyakról, a har­móniakeresésről, illetve az ezeket pusztító erőkről szól Petőcz András. A föld alól kimentett lány sorsáról, érzéseiről, töprengéseiről. Sajátos írói vízió ez a 20. és a 21. század valóságáról, de az is igaz, hogy mindeközben jellemzi az írót a mértéktartás, a higgadt ábrázolás. Ezen a módon szól az igazról és a valódiról.

Kétségkívül sajátossága a regénynek, hogy egy lány szűrőjén át mutatja meg a terrorizmus, a háború, az erőszak, a halál valóságát. S hiába kerül Anna civilizált viszonyok közé, mindvégig a háborús körülmények ábrázolása az elsődleges. Keserű igazság, hogy az erőszak tűnik győztesnek ebben a világban. Elnyomva minden humánus kísérletet… Az álom, a többnyire nyomasztó álom fontos eleme a történetnek. A szorongások fő táplálója. Az is mindezeket erősíti, hogy megmutatják neki az atombiztos föld alatti várost. Sokszor nem is tudja elkülöníteni az álmot a valóságtól, s aztán a valóságban bekövetkezik az, amitől mindenki tartott: a háború továbbterjedése. Nyolc kemény esztendő a föld alatti városban, napfény nélkül. Ezzel tovatűnnek az álmok, a szabadság ígéretei. Mindezt Petőcz András rendkívül hitelesen mutatja be. Azzal a bravúrral, ami az író és hőse azonos látásában realizálódik. Az író belebújik a másik ember bőrébe, világába.

Aztán mégiscsak eljut a lány a tengerhez, ahová kislány kora óta vágyott, s ahol most rálel az otthonlét örömére. Igaz, hogy hajléktalanul… Igaz, hogy háborús viszonyok közepette, s igaz, hogy elvesztvén öreg barátját. „Most tehát várok. Mi mást is tehetnék?” – ezek Anna utolsó szavai a műben. Bizony, sötét az a világ, amelyben élünk – sugallja egyértelműen Petőcz András, ám a várakozás mozzanata legalább bizonyos mértékig nyitottá is teszi ezt a világot.

S a harmadik kötet az Aysa. Ebből megtudjuk, hogy a főhősnő mögött majdnem egy évszázad húzódik meg. Nyolcvanhat esztendős, amikor a történet véget ér. Hosszú évtizedekig tart a háború, a terror, a rabság. Meghatározhatatlan helyen, országban, földrészen. Valahol a Földön… Természetesen nem ez a döntő, hanem sokkal inkább a szenvedés és a megalázottság, a kiszolgáltatottság ábrázolása. Abban a történetben, amelyben egy képzeletbeli háború végét és a háború utáni egy hónapot írja le a szerző. Az Idegenekben Annaként megismert kislány itt már öregasszony, és így tekint vissza a múltra. Miközben szinte egyetlen célja nem lehet más, mint a túlélés. A három mű között egyértelmű hát a folytonosság, de az is fontos sajátosság, hogy egyenként, önálló regényként is befogadható mindhárom rész. Az olvasó számára az is érthetőbbé teszi ezt az egyébként könnyű olvasmánynak aligha tekinthető regényfolyamot, hogy időközben a világban számos olyan esemény történt és történik, amelyek kísértetiesen hasonlítanak a megírt világhoz.

Petőcz András műve egy olyan világot mutat be, amely nem sok derűt jelez a jövőt illetően. Ám a záró pillanat mégiscsak fölemelő, és benne rejlik némi bizakodás: „…Most végre béke van. Öregasszony vagyok, az igaz, de egy kicsit még van jogom élni.”

(Napkút, 2020)