Tudni illik: Gál Sándor a magyar irodalom már nyolcvanas évei közepén járó nagy öregje, a felvidéki kultúra és irodalom egykori mindenese. Az ember szívesen játszik el az analógiákkal, bár tudjuk, azok részben sántítanak, részben parttalanná bővíthetők. Ugyan nem állt annyira egyedül, és nem emelkedett ki annyira társai közül, de ez a mindenesség, a műfaji sokoldalúság, az írói termékenység, a sokoldalú kezdeményező szerep Bessenyei Györgyre emlékeztet. Ahogy a reformkori író egy új kezdetet jelez, úgy tevékenykedett Gál nemzedéktársaival a felvidéki irodalom második tragikus újraindítása, majd kiteljesítése körül. (Az már tényleg puszta esetlegesség lehet, hogy öregségére ő is a nagyvárosból, Kassáról falura vonult.)
Eszembe jut az idősebb – és majdnem száz évet megért – kortárs, Takáts Gyula is, aki Kaposvárnak, Somogynak volt néminemű mindenese. Ahogy Takáts, Gál is egy eléggé zárt motívumrendszerre alapozó létbölcseleti lírát alakított ki és működtet immár hosszú ideje.
A zárt motívumsornak persze megvannak a veszélyei, és ezeken a veszélyeken Gál sem tud mindig könnyedén általlépni. Színvonalában nem egységes a kötet. A „csend”, a „végtelen”, az „időtlen”, a „magány”, az „űr”, a „szél”, a „most”, a „mindenség”, a Jézus-analógiák olykor túl hamar jönnek a tollára, illetve előre tudható, hogy a dolgok majd ezekre futnak ki. A lényeg kimondhatatlanságát érzékeltető paradoxonok, egyidejű ellentétek is gyakran sablonosak (idő–időtlenség, beszéd–hallgatás, áldás–átok, „tértelen tér”, születés–halál, ölelés–ölés, siker–kudarc, „egyszerre súlyos és súlytalan” stb.). A bibliai utalások pedig zavarosak: hol tagadja vagy vádolja Istent, hol kisajátítja a jézusi mozzanatokat, de van, hogy áhítattal fordul Istenhez. Mintha nem a valódi önmagába mélyedés, hanem kulturális minták irányítanák ilyenkor, és azok közül is a könnyen kézre állókhoz nyúlna (például azokhoz, amelyek a tagadást bátor illúziótlanságnak veszik). Ám az áhítatnak vannak mellbeütően szép sorai, mint például – és mindenekelőtt – az Otthoni oszlopok két sora: „erős isten / vesztesek ura”.
Gál legfelülre célzó absztrakcióival úgy járhatunk – megint egy analógia –, mint állítólag Arany a hozzá küldött Madách-művel. Elriasztotta a legnagyobbakra törő buzgalom, és először félretette. Gálnál, tagadhatatlan, az előzőekben taglaltak miatt némileg jogos az aggodalom, de szintén kár lenne félretenni. Amikor egybeérik nála az emlékképek és a jelen érzékelés tárgyilagossága a látomás önként adódó szimbolikusságával és az átgondolt fogalmisággal, akkor nagy költő. És sokszor ami először átlagosnak tűnik az önismétlések és a központozás hiányából adódóan ömlesztve kapott szavak miatt, újraolvasva az is föliratkozik a kedvencek közé. (A beszédritmust követő, kötött és szabad vers határán lévő, központozást kiiktató, de többnyire rövid sorokba tagolt formát A belátható egész eleje magyarázhatja: „ami még nem vers / és már nem próza / hanem összekapcsolható / kettős való / az írás csendje / de az is lehet / hogy mérték / amelyben akár / otthon is lehetnék / másféle belső jelen / ami nem egynemű / de kristálytiszta / gondolat és szellem / iker-valója / vagy kör egy másik körben / együtt tágul / de szerte is omolhat”.)
A nagyfokú elvonatkozás tehát hol segíti, hol gátolja a fölemelkedést. Mindenesetre megvannak a maga eredményei, és lélektanilag is érthető. A történelmi tapasztalatokban és az egyéni életben megélt forgandóság és mulandóság (Egy másik ég: „lehullott minden ékességes / látható ím az örök véges”) utoljára csak valami örök érvényűvel ellensúlyozható. Ez a – remélt – örök Gálnál dinamikus jellegű. Az eredendő létről hírt hozó szél vagy „a mindenség malomkövei” jellegű kifejezések érzékeltetik.
A valóság azonosul az egésszel: „a való / a visszatérő egész” (Látható egész). A világ ketté van hasadva. A szükségszerűen töredékes emberi élet attól kap jelentőséget, hogy mögötte föl-fölsejlik egy másik dimenzió, amellyel átléphet az egészbe, a maga igaziságába. Rendre feltűnik ez a „másik” mint „másik valóság”(Fejfáim között a csend), „másik tenger”, „másik tavasz”(Szél), „másik történelem” (A kert), „másik tér” (A sötétség árnyai). Az előrehaladó öregséggel együtt mindjobban fenyegető elmúlás így remény is, a szintézis esélyét kínálja, igaz, bizonyosság nélkül. Hiszen ember és kozmosz, kozmosz és vers eredendően egybetartoznak. „Mert én a szél vagyok / mert én vagyok a SZÉL” – zárja a Szél című poémát. A lényeg, az egész kimondhatatlan: „lefordíthatatlan / az éjszaka nyelve / a felhők néma vonulása / s a felettük didergő / egek beszéde // lefordíthatatlan / a fény-huzalok pendülése / és leírhatatlan a csillagok ornamentikája” (Hatalmak). A vers mégis képes érzékeltetni annak létét a maga teljességével. A mindenség versszerűségébe vetett bizalom ígéri a töredékes létezés kiegészülését: „még odáig elballagok / odáig / a megsejtett / értelmen túli hazáig / hol a mindenség / rétegződik verssé” (Ikrek). Néha megérezhető a pillanatban valamely végső harmónia, ilyenkor a „most” az örökkévalóval szembesül: „a mindenkori most / s benne / a létezés elfogadása / amikor nincs sem múlt se jövő / csak önmagában a mindenség / az örök jelen lényege” (A most).
A kötet valószínűleg leggyakoribb napszaka az alkony. Részben az elmúlásra figyelmeztet, részben nappal és éjszaka határán belátást enged a kettősségek mögé. (Hasonlóan a hajnalhoz, amely szintén gyakran emlegetett időszak.) Például a Szél IX. részében: „a szabadság / arany napja fölragyog / s kiteljesedik / hogy legyen hajnal / és alkonyat hogy / legyen sejtés hit / kétely és gondolat / ami a van pereméről / visszahull s amit elnyel / a másik tenger”. A teremtés erői, távlatai lenyűgözik a költőt. Általuk végre, úgy érzi, fölékerülhet közösségi és egyéni sors esendőségének. A végtelen dimenziójában már nem olyan égetőek a veszteségek.
Az eredendő erők építő-romboló dinamikája irodalmilag az eposziságot hívja elő: „ma délután / elgondoltam egy verset / egy igen hosszú költeményt / eposzi áradásút […] akár a hóval borított hegyélek / volt mélysége / magassága és tere / s miként a teremtés előtt / az Úr lelke lebegett felette” (A most); „a várakozás történelme / kiszámíthatatlan / eposzi távolságokat / sodor magával / s benne már / minden csak látszat /vagy folyamatos átmenet” (Mert valami megszűnt). Néha a történelemben is pusztítóan megnyilvánulnak ezek az erők: „és itt vannak még / sokszoros magányba / rakottan / kihantolatlan / történelmükkel / világot-járt nagyapáink / lángzivataraikkal / csontokba-zárt / eposzok […] várják a feltámadást / és az örök most / sugaras jelével tündökölnek” (Néhány lépés az udvar kövein).
Gál jellemző tája közérzetet és filozófiát is kifejez. A nagy távlatoknak átengedett, kiüresedett vidék egyszerre szembesít a létezés kietlenségével, a mégis elvégzett munkával és a félelmetesben lehetséges beteljesedéssel, egyben a szülőfölddel és a gyermekkor emlékével: „aratás után / végtelen lett a síkság / mozdulatlan halálszínű bozótos / csupán a valahai / legelésző libafalkák emléke lebegett felette” (A most). A szürkén torlódó egekben a mindenség dinamikája válik érzékelhetővé, a jelfürkésző útkeresés pedig végső válasz nélkül marad: „márványegek magas / gomolygása / mintha / a teljes részvétlenség / mintha a teljes közöny / uralná a kavargó jelek / kusza titkait // a dolgok örök / összefonódásában / valami tűnődő részvét / dereng s a meglévő / egész önmaga ellen / fordul”(Szél). A kétely és az áhítat váltakozásának egyik nagy verse A most egyik darabja:
„kívánhatnék-e az elmúlásra / őszidőnél szebb évszakot / amikor a szőlő ízét váltja / s aszúsodnak a nappalok // kiárad önmagából az ég / hajnalonta ezüstre vált / mélye hullámzó messzeség / tág csend és bezárt világ // meglehet mindez merő látszat / szemem mögötti villanás éke / kívánság vagy káprázat már csak / elmúlás tűnő őszi fénye”
A költőnk a kritika elkészülte után néhány héttel elhunyt. Így ez az írás – eredeti szándékától függetlenül – búcsú is a Kortárs egykori szerzőjétől.
(Kortárs, 2020)
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
