Papp Endre: Görömbei András

2020-ban lett volna 75 éves az irodalomtörténész, a hungarológia tudomány meghatározó alakja, az iskolateremtő egyetemi tanár, a szerkesztő: Görömbei András. Papp Endre monográfiája életművének összegző értelmezése, „irodalomtudósi portréja”. Ezzel összefüggésben a könyv elméleti munka is, Görömbei András irodalomszemléletét vizsgálva, az ő értékrendjét a fókuszba helyezve betekintést nyújt a magyarországi irodalomtudomány és -elmélet 20. századi és az ezredfordulót követő évtized történetébe is. A kötet egészét tekintve ez nem csupán az életmű kontextusa szempontjából lényeges, hanem a megközelítés alapvető módszertani jellegzetességére is utal.

Papp Endre egy folyamat részeként tekint az életműre. Filozofikus bevezetőjében, mint arra a fejezet címe is utal (Tudós az időben), a tudós és az idő viszonyáról, egy-egy tudományos munka vagy életmű hatásának, jelentőségének, maradandóságának kérdéseiről, lehetőségeiről gondolkodik. Mint írja: „A múlt nem igazol, csak bebocsát a párbeszédbe. A szükségszerűen múlttá és esetleg felülvizsgálttá, ne adj’ isten, meghaladottá váló egykori igazságtételezések előfeltételeik és paradigmatikus kapcsolódásaik révén a tudományos megismerés folyamatának számon tartott részei maradnak.” Logikus érvelése szerint a rendszerből kiesni a felejtés által lehetne, azonban a felejtés a tudomány krízisét jelentené. Következtetése: „A végső, tudományosan megközelíthető és feltárható igazságok nem az időtlenben léteznek, hanem megtörténnek az időben.” Konkrétabban is utal Görömbei András műveinek jelentőségére, mindenkori jelenidejűségük szükségességére. Kiemelve a tudós kutatásainak interdiszciplináris jellegét, irodalomtudományi mun­káinak a magyaridentitás-problematikával való szoros kapcsolatát, értelmezéseinek egzisztenciális irányultságát, ontológiai kérdések iránti igényét és nyitottságát, hangsúlyozza: „Görömbei András szellemi teljesítményében ne kizárólag a kanonizált ismeretre, hanem az intenzív otthonosságra is figyel­jünk, amellyel magyarságtudatunk minőségével szembesít minket! A szembesülés mindig a jelenben zajlik.”

Olvasatát az életpálya rövid összefoglalásával kezdi. Éppen annyit foglalkozik az életrajzi vonatkozásokkal, amennyit szükséges. Azokat a momentumokat emeli ki, amelyek szemléletformáló hatása bizonyítható és/vagy Görömbei András maga is meghatározónak tartott emberi, szellemi pályájának alakulása szempontjából. Ezek elsősorban (az ő életében) az ötvenes évektől a rendszerváltásig tartó időszak diktatúrájából, az ezáltal generált cselekvő ellenállásból, tiltakozásból fakadó tapasztalatok, életesemények, valamint a rendszerváltást követő többféle szabadságfogalmat, értékválságot előidéző társadalmi, szellemi folyamatok voltak, amelyek kétségtelenül hozzájárultak a szabadságot, identitást, szolidaritást, egyéni és közösségi sors összefonódását, morál és esztétikum együttes jelentőségét elengedhetetlennek tartó lét- és irodalomszemlélet kialakulásához, megerősödéséhez.

A hangsúlyt azonban Papp Endre a tudományos munkák értelmezése, időbeli relációinak megragadása érdekében inkább az elméleti-filozófiai hatások elemzésére, a Görömbei András munkáiban visszatérő és meghatározó, irodalomszemléletét jellemző alapfogalmak definiálására, szemléleti jellegzetességeinek magyarázatára helyezi. A két világháború közötti népi irodalom, a kortárs magyar irodalom és a nemzetiségi, kisebbségi magyar irodalom kutatójaként, az oktatást hivatásának tartó egyetemi tanárként Görömbei András nem tudta és nem is akarta kivonni magát az adott történelmi szituációból, kulturális környezetből. Az utókor olvasata szempontjából ez módszertani kérdéseket szülhet az értelmezés terén, amit Papp Endre ki is fejt az egyes művek, főként a Sinka Istvánról írott monográfia és a pálya kezdetén született tanulmányok kapcsán. Ezek a kérdések azonban – ahogy erre a monográfus néhány példa erejéig szintén kitér – más megközelítések esetében is adottak. Vagyis – következtethet az olvasó – az idő vonatkozásában nem a módszer válik meghatározóvá. Erre utal az irodalomelmélet története is. Valamennyi irányzat a tudományos nyelv megújítását, a fogalomrendszer, definíciók pontosítását, az értelmezés lehetőségeinek tágítását célozza. Az olvasó-értelmező éppúgy válogathat ezek közül, szabadon kombinálva az eszközöket – megvalósítva az előzetes elvárások nélküli, műközpontú értelmezés koncepcióját –, mint ahogy kiválaszthatja az alkotók és művek sorából a neki tetszőt. Görömbei András ebben a szellemben tanított, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint tanítványi körének szemléleti sokszínűsége. Monográfiái, tanulmányai, esszéi hasonló szellemi toleranciáról tanúskodnak. Több példát említ erre Papp Endre is, egyebek mellett ennek legegyér­tel­műbb megnyilvánulását, a rendszerváltást követő években értékrendjét, szellemiségét ért támadásokra adott válaszait.

Görömbei András irodalomszemléletének értelmezése során Papp Endre mások jelentősége mellett Barta János és a „debreceni iskola”, valamint Németh László hatását hangsúlyozza.

Görömbei András több alkalommal is kifejtette, hogy Barta János nagy hatást gyakorolt irodalomszemléletének alakulására, tőle tanulta, hogy a hivatás egzisztenciális ügy, valamint személyes életében is sokat köszönhetett neki, hiszen Barta a hatalommal szembeszállva támogatta egyetemi tanári pályafutását.

Németh László életművét a „Bibliájának”, legjelentősebb szellemi élményének tartotta. Noha szándékában állt monográfiát írni róla, az végül nem készült el. Petrik Béla találó véleménye szerint Görömbei Andrásra más sürgető feladatok vártak, és Németh László életművével kapcsolatban nyugodt lehetett, mivel azzal akkor kiváló kutatók foglalkoztak. Hiánypótló kötetei jelentek meg a határon túli kisebbségi magyar irodalomról (A csehszlovákiai magyar irodalom 1945–1980, 1982;A hetvenes évek romániai magyar irodalma, Bertha Zoltánnal, 1983; Napjaink nemzetiségi magyar irodalma, 1984), monográfiái Sinka Istvánról (1977), Sütő Andrásról (1986), Nagy Lászlóról (1992), Csoóri Sándorról (2003) és Nagy Gáspárról (2004). Munkája során „élve eltemetett alkotókat, műveket, irodalmi országrészeket szabadít fel romok alól, sírokból ássa elő a magyar költészet és irodalom értékeit, menti át őket a jövőbe az enyészet elől” (Petrik Béla, Lábjegyzet Görömbei András Németh-kötetéhez, Magyar Szemle, Új folyam XXIX/5–6). A Németh László-monográfia helyett pedig született egy monográfiával felérő, sok kutató Németh-szemléletét meghatározó, alakító kötetnyi tanulmány, az 1971-es köszöntőtől a Németh László születésének 110. évfordulóján tartott akadémiai székfoglalójáig (Németh László és a harmadik út). Valamennyi az életmű és a recepció beható tanulmányozásáról, ismeretéről tanúskodik. Nem meglepő tehát, hogy Papp Endre külön fejezetet szentel a kutatói életmű meghatározó részének, a tanulmányok aprólékos értelmezése révén/mellett Görömbei András Németh László-szemléletének alapvonásait is megfogalmazva. Németh László születésének 120. évfordulóján nem lehet eléggé hangsúlyozni Görömbei András tudományos munkájának a Németh-kutatásra gyakorolt hatását.

A két „mester” mellett Görömbei András szemléletére hatottak szépirodalmi és irodalomelméleti olvasmányai, a pályatársak munkái és a társtudományok kutatásai is, ezek integrálása megfigyelhető írásaiban. Amint ezt Papp Endre a monográfiák vagy a Németh Lászlóról szóló tanulmányok kapcsán is kifejti, értelmezései egyre árnyaltabbakká, gazdagabbakká, a pályát záró nagy tanulmányok szintetizáló jellegűekké váltak. Görömbei András irodalomszemléletének összetevőit elemezve hangsúlyozza és magyarázza annak „egzisztenciális” jellegét.

Görömbei András az irodalomtörténetet egzisztenciális tudománynak tekintette, az egyéni és közösségi lét esztétikai értelmezésének. Szemléleti alapjaként Papp Endre az önelbeszélés, önmeghatározás vágyát, cselekvéseként az értelmezést és az ismeretközvetítést, céljaként a „szintetikus szemantikai formákba foglalt önbeteljesítő tapasztalatot”, az értékfelmutatást, a „gondolati szintézis fogalmi” neveként a nemzetet jelölte meg.

Alapfogalmai, amelyeket a monográfus körültekintően, történeti és elméleti vonatkozásaikban elmélyülten elemez, hermeneutikai értelemben gazdagodnak, definícióik ezáltal válnak teljesebbé, pontosabbá. Az „életelvű”, „létérdekű”, „cselekvő” irodalom fogalmai meghatározásában a szellemi erkölcsi ideálok, eszmények képviselete a kulturális praxisban.

Görömbei András alapvetéseinek köszönhetően legalább egykori tanítványai és mindenkori olvasói megkülönböztetik a népies és a népi fogalmát. Tanulmányai mellett a Mindentudás Egyetemén A magyar népi irodalom ról tartott emlékezetes, világos, pontos, jól szerkesztett előadása méltán vált a téma egyik kulcsforrásává. A „népies” 19. századi irodalomtörténeti, esztétikai, a népi pedig „irodalompolitikai, eszmetörténeti és politikatörténeti” fogalom. Papp Endre pontosan felvázolja, melyek a népi írók és a tudós egzisztenciális tudományának találkozási pontjai, miért tekintette Görömbei András meghatározó jelentőségűnek a népi írók törekvéseit, célkitűzéseit. Egyfelől A népi irodalom és öröksége című tanulmányból (Azonosságtudat, nemzet, irodalom, Nap, 2008) idéz: „A népi írók a nemzet érdekei szerint akarták megújítani a magyar nemzeti önismeretet”; „A népi irodalom legfontosabb öröksége az, hogy az irodalmat a nemzeti önismeret és történelemalakítás felelősségével gazdagította.” Megállapítja, hogy „Görömbei a modern nemzetfogalmat a népiek után a közös nyelvben, kultúrában és történelemben ismeri föl”. Másfelől Németh László gondolatát (az irodalom a tudatalattiságból kimenti és felszínre hozza a nép eredetiségét, erőtartályait) összekapcsolva M. Heidegger tételével („A műalkotás fényre hozza az elrejtettségből a létezés igazságát, el-nem-rejtettségét”) arra a konklúzióra jut, hogy: „Ekképpen kap hát filozofikusan egzisztenciális távlatot a társadalmi cselekvés irodalma! A létezés igazsága magától értetődően egy nemzeti közösség igazsága is. Absztrakció és konkrétum: ugyannak a lényegnek a két oldala.”

Azt hiszem, Papp Endre monográfiájának ez az egyik legfontosabb észrevétele. Nem csupán azért, mert érthetővé teszi, mit is jelentett Görömbei András számára az „egzisztenciális tudomány”, hanem azért is, mert felszínre hozza a tudós-tanár – véleményem szerint – legjellemzőbb szemléleti sajátosságát: a hermeneutikai gondolkodásmódot. Pontosabban egy saját hermeneutikai szemléletmódot, amelynek éppúgy része például a sensus spiritualis, mint Dilthey élményfogalma, s főként Heidegger egzisztenciafilozófiája, ontológiai irányultsága, vagy Ga­da­mer hermeneutikai gondolkodásában az értelmezés és az önmegértés kapcsolata. Ezt azért tartom fontosnak hangsúlyozni, mert úgy vélem, a Papp Endre által is elemzett hatások: „debreceni iskola”, pozitivizmus, szellemtörténet, magyar esszéista hagyomány stb. mellett ez a saját hermeneutikai gondolkodás, „egzisztenciális tudományfelfogás” ad kulcsot a Görömbei-írások értelmezéséhez, fogalomrendszeréhez. És a „mester”, Németh László hatása az előzőleg említettek mellett, a saját út, a szemléleti integritás konzekvens, nyílt vállalása vonatkozásában is.

Életműve éppoly sokrétűen értelmezhető, mint pedagógiai munkája, hatása. Papp Endre monográfiája egy rendkívül felkészült irodalomtörténész alapos, komplex összegzése Görömbei András munkájának. Természetesen, ahány Görömbei-tanítvány, ahány olvasó, annyi Görömbei-élmény, annyi Görömbei-kép.

A felejtés, a kontraszelektív műveltség és olvasás nemcsak a rendszerváltás előtt veszélyeztette a kultúrát, az egyén és a különböző közösségek identitását. Nem véletlen, hogy a világ minden részén, az élet, a művészet és a tudomány valamennyi területén az emberek keresik a közösségi lehetőségeket, a találkozási, kapcsolódási pontokat. A hagyomány keresése, újjáélesztése, formálása vagy a hagyományteremtés önkeresésük, önkifejezésük része. A hagyomány fogalma és tartalma állandóan, dinamikusan változik, amint ezt számos etnográfus és irodalomtörténész is megfogalmazta. A hagyomány fogalma Görömbei András irodalomszemléletében sem „csupán” a paraszti társadalomhoz, a népi írókhoz kapcsolható, hanem ahhoz a nézetektől, világrészektől független, általános emberi eszményhez, amely szerint a hagyományokhoz visszanyúlva, azokat újragondolva, alakítva, gazdagítva értékeket lehet őrizni és teremteni. Ha az eszmény (nem ideológia) jegyében valaki úgy képes adni, hogy közben nem vesz el, az nem maradiság, az nem a tudomány gátja, hanem egy szín a palettán, ami gazdagítja az összképet. Morálfilozófiai fogalommal élve: jó. Ez az „eszmény”, ez a „jó” éppúgy változik és alakul, mint a hagyomány, sosem hullhat ki az időből. Az „eszmény”, a „jó” valóban egzisztenciális kérdés, mert eszmények nélkül az emberi lét kilátástalanná, fölöslegessé, a világ falanszterré, szép új világgá válna. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a rendszerváltó nemzedék nem az eszményekben csalódott. Gö­röm­bei András sem. Az általa jelentősnek tartott értékek mellett minden ellenére és mellett kitartott, éppen azok egzisztenciális jellege miatt. A tudomány és a hétköznapi élet területein újra és újra fellelhető példák őt igazolják.

Görömbei András utolsó nyilvános előadása a Magyar Tudományos Akadémián 1956 és Németh László kapcsolatáról szólt. Számomra ez a szabadság és az alkotói, gondolkodói szuverenitás megnyilvánulása volt. Mindannyian tudtuk, hogy ugyanolyan kiválasztott pillanat részesei lehettünk, mint amikor Nagy Gáspár elszavalta versét a Németh László(!)-szobor avatásakor. Sokunk számára – utólag visszatekintve – a búcsú torokszorító pillanatai voltak ezek a földi pályafutásuk vége felé érő emberektől. De nem „az” Emberektől, nem a szellemiségüktől. Éppen ellenkezőleg. Ez a két esemény összhangban volt mindkettőjük életművével abban a tekintetben is, hogy felkínálta az inspiráció lehetőségét. Rendíthetetlenül kitartottak a számukra fontos értékek mellett a rendszerváltás előtt és után is. Mint Papp Endre is megfogalmazza a „társadalmi cselekvés” irodalmának fogalma kapcsán: „Egzisztenciális érvényű, általános emberi értékekről van szó: a szabadságról, az önrendelkezésről, a függetlenségről és az azonosságról – egyénre és közösségre egyaránt vonatkoztatva”, az esztétikai értékek igényével. Görömbei András és Nagy Gáspár barátsága a szakmai, emberi kapcsolaton túl ezeken az „eszményeken” is alapult. Ez a kötődés is oka annak, hogy Görömbei András Nagy Gáspárról írott monográfiája tudományos munka és személyes vallomás is. Görömbei András számára fontos volt, hogy ezekre az értékekre felhívja diákjai és olvasói figyelmét is. Ezeknek az értékeknek az irodalomban, kultúrában olyan kisebb (népek, nemzetek, társadalmi vagy vallási közösségek stb.) vagy nagyobb (emberiség) identitást teremtő, megőrző, közösségformáló hatást tulajdonított, amely az emberi életet szebbé, jobbá teheti. Az, hogy valaki nemes értelemben vett „szolgálatot” vállal, nem nevetség tárgya, hanem elismerésre méltó. Tudományos munkája során azt tette, amire a tudósok vagy jövendőbeli tudósok a doktori eskü során fogadalmat tesznek: a tudomány és az igazság szolgálatára szentelte magát, és arra törekedett, hogy tudományát azalma mater tisztességére, embertársai javára, népe és hazája dicsőségére előbbre vigye. Ember és tudós egységének képe ez.

Papp Endre az idő optikáján keresztül vizsgálja Görömbei András életművét, tudományos igénnyel, nem idealizálva, de pontosan meghatározva jelentőségét, nem a méltatlan támadásokkal szemben, hanem önnön értékét megfogalmazva. Összegzésként Görömbei András Barta Jánosra emlékező gondolatait idézem, éppen azt, amelyet Papp Endre monográfiája felütéseként választott, nyilvánvalóan a tanítvány, később pályatárs nézőpontjából a sorok szerzőjére asszociálva (Irodalom és nemzeti önismeret, Nap, 2003): „Tudósra emlékezve nem az a legfőbb szempontunk, hogy egyes részeredményei mennyire képesek helytállni a változó időben, hanem az, hogy a maga idejében hiteles, igaz válaszokat adott-e a kor szakmai és emberi kihívásaira, továbbvitte-e a tudomány fejlődését. Adott-e ösztönzéseket a következő generációk számára ahhoz, hogy eredményeit átalakítva, módosítva hasznosítsák? Az a tudós, aki a maga korában erre képes volt, sohasem évülhet el, mert munkássága szervesen beépül a tudományos kutatás történelmi folyamatába.”

(MMA, 2019)